A jogban iskolázatlan egyén olykor még a halált is szívesebben választaná, semhogy jogi, sőt Isten irgalmazzon, alkotmányjogi szövegrészekről, textusokról kelljen véleményt mondania. Lelki, füleivel mar hallja is: hagyján, uram, hogy egy szót sem ért belőle, de akkor minek kritizálja? Ugyancsak behúzott nyakkal suttogjuk tehát: az Alkotmánybíróság mintha azt mondta volna ki, a köztársasági elnöknek nem bővített „bruttó”, hanem szűkített „nettó” értelmezésben kell viszonyulnia alkotmányos hatásköréhez.
Amit egy vállrándítással el lehetne intézni, ha nem az következne belőle, hogy a kormány és a kormánypártok bruttó, bővített lehetőséget kapnak politikai igényeik érvényesítésére. De még ezt is el lehetne ütni egy újabb vállvonással, ha a kormány és partjai az elmúlt hónapokban azt bizonyították volna, előretörésük osztatlanul a demokrácia javát szolgálja. De nem ezt bizonyították.
Az Alkotmánybíróság határozatát ennek ellenére feszes vigyázzban, főhajtással vesszük tudomásul. Mi mást tehetnénk? Sőt, tényleg azt gondoljuk, a mostani határozat, általában és hosszú távon minden bizonnyal az alkotmányosság megszilárdítását szolgálja. Szerencsétlen, groteszk paradoxon, hogy itt és most talán mégis az lenne a jobb a magyar demokráciának, na az elnöki hatásköröket bővített „bruttó”, a kormányzatiakat pedig szűkített „nettó” közelítésben értelmezhetnénk. Vigasztaljon azonban bennünket, hogy pár éve, a diktatúrában, még semmiféle ehhez hasonló alkotmányjogi torzsalkodásra nem volt lehetőségünk.
Jugoszlávia
Aminthogy a délszláv népeknek is csak ritka és rövid életű tűzszünetekben adódik alkalmuk jogról, törvényességről, egyáltalán, túlélésről ábrándozni. Vagy talán éppen most értük el a feszültség legtetejét, ahonnét újból lefelé vezet az út? A korábbi szórványos és kiismerhetetlen akciók után a jugoszláv, vagyis szerb hadsereg az elmúlt héten olyan felvonulást, erődemonstrációt rendezett, ami joggal keltett rémületet a horvát vezetők körében. A várakozással ellentétben nem hullott még szét, nem lázadt fel, nem dezertált a korábban legerősebbnek tartott közép- és délkelet-európai hadsereg.
A rosszul felfegyverzett, összevissza szervezett horvát félkatonai egységek hősiessége ellenére – az ostromlott városok, Eszék, Vukovár, nem tudni hányszoros túlerővel szemben még mindig tartják magukat – napok, talán órák kérdése volt, hogy egész Horvátországot lerohanják, megszállják. Az aggódó, szorongó, tárgyalgató Európa pedig megint egyszer lemaradt az eseményekről. Nem hihető, ha Zágrábot megszállják a szerb csapatok, holland, norvég, francia egységek érkeznek, hogy kiverjék őket.
Mindezekből, lassacskán bizonyos tanulságokat minden érdekeltnek le kellene vonnia. Ha mi lennénk a horvátországi kormány, nem várnánk már túl nagy európai csodákat. Ehelyett a szerbeknek szegeznénk: mondják meg kereken, hány négyzetkilométer fejében engednek végre futni bennünket?
Szovjetunió
Mennyivel egyszerűbbnek látszik az örmények dolga! Akik boldog, szinte teljes körű – vajha nálunk lenne már egy ilyen! – népszavazással döntöttek úgy, hogy kiválnak a Szovjetunióból. Kiválnak, de hová mennek, mi lesz velük? Ezen a kérdésen, ugyanebben a rovatban, már többször elrágódtunk. Az örmények híresen tehetséges, intelligens emberek. Viszont negyedannyian sincsenek, mint a harcias azeriek, akikkel Karabah miatt meg kell mérkőzniük. Hagyományosan rosszban vannak a törökökkel, nincsenek jóban a grúzokkal. Nehéz dolog lesz ez a függetlenség, a végén még kiderülhet, nem is olyan rosszak azok a szőke bajszú, kicsit bevodkázott rjazanyi gárdisták, akik nem engedik meg a nagyobbfajta helyi pogromokat. Grúziában, ahol Gamszahurdia elnök-diktátor és ellenzékének harcai most kezdenek komolyabb, véresebb formát ölteni, talán már üdvözölnének is egy-két nagyorosz rendfenntartó egységet. Hasonlóan Tádzsikisztánban, ahol – akárcsak a mi falvainkban némely MSZMP-potentátok – a helyi nómenklatúra rájött, mégsem adja fel a brezsnyevi hadállásokat, sőt, ő rúgja ki az ellenzéket, ő állítja vissza talapzatukra a Lenin-szobrokat. Ide is moszkvai delegátusoknak kellene kiszállniuk, hogy megmagyarázzák a tadzsik pártembereknek, elvesztették a csatát, vége a kommunizmusnak. Nekik talán inkább elhinnék.
Iliescu két álma
A legeslegjobb talán az lenne, ha Dusanbe után Bukarestbe is ellátogatnának a moszkvai delegátusok. Rájuk talán Iliescu elnök is jobban hallgatna, elhinné, hogy nem lehet „Duna–Majna–Rajna-vonalon húzódó európai kommunikációs útvonalról” ábrándozni és egyidejűleg a homogén, nagyromán nemzetállamról szóló álmokat is melengetni. A Népszabadságnak adott hosszú interjúja szerint a román elnök éppen ezt teszi. Először mi, dunai népek ölelkezzünk össze, hogy azután még nagyobb körtáncban egyesüljünk a rajnaiakkal, vizionálja Iliescu, miközben a kolozsvári magyar egyetem mégoly szerény tervezetét vagy egy konzulátusi váróterem létesítésének felvetését is a román nemzet elleni merényletnek minősíti. Attól tartunk, ezek a víziók hosszabb távon nem élhetnek meg egymás mellett. Ennek ellenére helyes, hogy folyik bizonyos magyar–román kommunikáció.
Történelmi lecke történelemtanárkáknak
Miután az Alkotmánybíróság iránti megkülönböztetett tiszteletünket már a rovat legelején rögzítettük, nézzük az ügy másik oldalát!
Amikor még nem vált nyilvánvalóvá, hogy az ötvenhatosok tényleg szenvedők, áldozatvállalók, börtönviseltek az új politikai berendezkedés peremvidékére szorulnak, sorok írója azt hitte, ők lesznek majd a középpont, a rendszerváltás motorja, főereje. Kiderült azonban, sajnos, hogy igen kevés már az itthon élő, magabíró, az új világban kiigazodó, politikailag hadra fogható ötvenhatos.
Isteni szerencse – nem ficam a szerkezeten, Debreczenikém, nem göb a deszkán, hanem isteni szerencse –, hogy még egyáltalán fellelhető volt néhány Göncz Árpádhoz hasonló tettre kész forradalmár. Akiknél nem kell vizsgálgatni, vajon pufajkás volt-e, kényszer hatására lett-e az MSZMP tagja, egyeztetni tudta-e keresztény hitét KISZ-titkári beosztásával? Isteni szerencse, Debreczenikém, hogy találtunk néhány embert, akik nemcsak az aratásnál, hanem már a szántásnál, vetésnél is jelen voltak.
Nem is olyan véletlen talán, hogy a taxisválság békés elrendezése – véleményünk szerint a Magyar Köztársaság eddigi egyetlen említésre méltó, nemzetközileg is értékelhető mutatványa – fundamentálisan Göncz Árpád bölcsességének köszönhető. Jó nagyapónk, látván, hogy az apjavesztett belügyminiszteri kisunoka összevissza ugrál, szaladgál, hol alábújik, hol az ablakban fejt ki gimnasztikai aktivitást, hol meg egy egyszerű, vacak árvita miatt a Dunába lövetné a honfitársait, úgy határozott, jobb lesz elzárni a lőfegyvert a felajzott, tapasztalatlan kisded elől. E tette, mint most megtanultuk, nem áll teljes összhangban az alkotmány idevágó bekezdéseivel. Annál rosszabb a Magyar Köztársaságnak!
De most már nem is erről van szó, hisz reméljük, hasonló szituációval nem találkozunk többé. Már csak arról van szó, hogy az alkotmánybírósági határozat haszonélvezői, a demokratikus mércének előzetes futás nélkül, helyből nekiugró tanárkák, ügyvédkék, titokban mélykeresztény KISZ-titkárkák ne merjenek túl nagy diadalünnepet ülni a negyvennégyben antifasiszta, negyvennyolcban deklasszált, ötvenhatban majdnem halálra ítélt ember felett. Mi magunk is ellene vagyunk a tekintélyi elvnek, de azért tartsuk be a sorrendet, uraim!
Expo
Ahogyan Demszky Gábor budapesti főpolgármester sem vesztette el szemei elől az alapvető illemszabályokat. Hölgyek, pártállástól függetlenül, előnyben! E szabályzat jegyében engedte előre – igazán már nem is tudjuk milyen nevű bizottság élére – önmagával szemben is Barsiné Pataky Etelka MDF-párti helyettes főpolgármesternőt. Aki tisztségét először köszönettel elfogadta, majd pedig felháborodottan elutasította. Ez azonban csak az egyik rejtély. Ugyanilyen rejtélyes, hogy a szocialisták, akik a „pártonkívüli” független szakértő Baráth Etele tervezte Expót a legmelegebben támogatták, a nem általa menedzselt vállalkozásról már csak iszonyodva és megbotránkozva tudnak megemlékezni.
Leginkább azonban azért izgulunk, mi lesz az Expo régi híveivel, jó öreg MDF-es levelezőkkel? Akik az év első felében még azt mondták, akinek nem kell az Expo, annak nem kell a haza, a nemzeti összefogás. Most viszont, akármilyen zavarosak is az Expo körüli események, látni való, hogy a szabadelvű Demszky a kormánnyal, a miniszterekkel levelezget, a honasszony Pataky Etelka körül legyeskedik. Mi ez, ha nem a megvalósult nemzeti összefogás? Az Expót szerintünk akár már hagyhatjuk is a csudába!
- A hét üzenetei [7]