Közkeletű tévhiedelmek szerint a sajtó titkon az SZDSZ mellett áll, amely hatalomra kerülve úgynevezett sokkterápiával kívánja meggyógyítani a magyar gazdaságot, ezenközben majd jelentős nyugati tőkebeáramlásra számíthat, amely a szocializmusból rég kiábrándult lakosság számára, egyebek közt, számtalan új munkahelyet teremt, miáltal már ma is meglévő demokráciánk gyors ütemben gazdagodni fog, s mindez, lehet, a vártnál sokkal hamarabb bekövetkezik, minthogy a mai kormánykoalíció gyenge, bármikor összeomolhat, és akkor át fogja adni a helyét – valami másnak: hatpárti konszenzuson alapuló, kisebbségi kormányzásnak, avagy munkájába bevonja a Fideszt és/vagy az SZDSZ-t.
Mindebben nem hiszek.
Politikai életünk, demokráciánk kulcskérdése az, hogy sikerül-e idejekorán megfékeznünk az antiparlamentarista közérzületet kialakítani igyekvő neofasiszta klikkpolitikát, amely a hatalom mindenáron való megszerzésében, illetve megtartásában érdekelt, és „ezt a szándékot nagy okok okolják, s még a tagadók is mindig szándékolják”, hogy a költővel szóljunk. Mindettől cseppet sem függetlenül állítom, hogy a mai kormánykoalíció stabil, bár kétségtelenül nem a politikai realitás, hanem a felek hosszú távú hatalmi érdekei szintjén. Negatíve kifejezhető összetartás fogja jellemezni őket a jövőben is, ugyanúgy, mint ma: legfontosabb közös céljuk ugyanis az, hogy a szabadelvű ellenzéket távol tartsák a kormányzati hatalomtól, lehetőség szerint az idők végezetéig. A Torgyán úr vezette FKgP egyik legfőbb törekvése, ha valaki még nem vette volna észre, hogy az SZDSZ-t és a Fideszt a politikai látótérből kiszorítsa, s önmagát tegye örökös partner ellenzékké, hol a kormányzatban, hol azon kívül. Hátborzongató salto mortaléit, repríz-bohócmutatványait ezért is végezheti háborítatlanul a cirkuszi kupola alatt Torgyán, s ha ő már nem, Zsíros, s ha már ő sem, akkor… aki köztük akad. Ahogy a szenilis főkamarás, Polonius mondja, ők „a legjobb játékosok a világon: mindegy nekik, tragédia, komédia, történeti, pásztori, vígpásztori, historico-pásztori, tragico-historico, tragico-comico-historico-pásztori mű… szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok”. Nemzetiek is, polgáriak is, parasztok és kisgazdák is, a magyar zsidóság mumusai és védelmezői egyszerre, továbbá hivatásgondolattal és magyar lelkiséggel megáldott radikális konzervatívok (sic!) – ahogy tetszik!
Állítom, a közkeletű hiedelmekkel ellentétben, azt is, hogy a mai magyar demokrácia és jogállamiság inkább csak formálisan létezik, s nem valóságosan; röviden szólva, még kétségtelenül szabadlábon vagyunk mindannyian, de a jogalkotás többnyire a parlamenti többség szavazógépként való működtetése révén valósul meg, a parlamenti bizottságok működése kormányzati kényszer alatt igencsak formálissá vált, és köztársasági elnökünk időnként még látható a televízióban, de nem akármikor.
Nem utolsósorban demokráciánk formális volta az, ami a taxisblokád „hősies” nagyjelenete után a lakosságot a parlamentarizmusban való bizalomtól megfosztotta, és a valódi változások reményében megcsalta: veszekedő mukikat lát, akik hiába veszekednek, mert végül úgyis az lesz, amit a diri akar, aki viszont nagyképűbb, mint Kádár János virágkorában, és határozottan fenyegetődzőbb hajlamú; egy kis fizetésű ember vagy elbocsátástól rettegő melós számára, sajnos, alig megoldható feladat belátni, hogy végül is mi ebben a demokrácia.
Ha már itt tartunk: a mai kormányzatnak röpke másfél év alatt sikerült elérnie, hogy a nagyon megutált cocilizmus mind többek szemében nosztalgikus emlékké váljon, bár ebben az éppen attól örökölt gazdasági csődnek is komoly szerepe van. Annyi mégis bizonyos, hogy az ország népe csupán a Kádár körüli korrupt vezetőklikket és annak viselt dolgait gyűlöli; a gusztustalanul szolgai rezsim működésének országrontó mechanizmusát máig sem érti, tehát lassacskán visszasírja.
Máshonnan nézve: kezdi megérteni, hogy néki a szocializmusból a szociál az jó volt, csak az izmus volt benne idegesítő, olykor gyilkos, elviselhetetlen. Hogy az nem volt szociál, hanem hóhérfillér, amivel kiszúrták a szemét, ahelyett hogy méltányos és természetesen elvárható szociális juttatások széles választékát kapta volna, állampolgári jogon? Ezt még ezután fogja megtanulni, ha majd valamely gazdasági fellendülés periódusában szociálliberális vagy szociáldemokrata kormánya lesz…
De most a tőke jön, az a bizonyos kegyetlenül eredeti, felhalmozó természetű ragadozó …illetve nem jön. Még az se jön! Részint azért nem, mert felettébb óvatos tigris, s mifelénk, valljuk be, minden időben nagy a rizikója a befektetőnek, meg kedve sincs hozzá tulajdonképpen; Magyarország nem túl nagy falat, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire rágós; de ami leginkább távol tartja, két dolog: nem szereti, ha az állam szünet nélkül b…ogatja, finoman kifejezve, azt pedig végképp nem, hogy turkálni mer közte, mint egy dauerolt naccsága a piacon a krumplisrekeszben: ez kell, ez nem kell, „te nemzeti vagy, jöhetsz, te nem vagy elég nemzeti, fiam, gyanús a fazonod, eccerűen nem tetszik a pofád, értesz?” – nahát ezt a tőke nem tűri, sz…ik a finnyás kuncsaftra, finoman kifejezve. Ilyen viszonyok közt előadódhat, hogy csupán a selejtje marad itt a tőkének, a gyanúsak, a „protekciósak” és a többi. Ezek azután – naná! politizálnak is, hogy a húsosfazék közelében maradhassanak, történjék bármi. (Ezek áltőkések, az igaziakhoz viszonyítva amatőrök, mivel közvetlenül óhajtanak a pénzükkel politizálni; vagyis távlatosan nézve, biztos bukásra ítélt pancserek. Viszont a neofasiszta klikkpolitika készséges kiszolgálói, magától értetődik.)
Ha a Szovjetunió szabad piaccá válik, márpedig ez a lehetőség az ókonzervatív kommunista puccskísérlet bukása után karnyújtásnyira lévőnek látszik, Kelet-Közép-Európa tőkére gyakorolt vonzereje tovább csökken, és nagyobb volumenű tőkebeáramlásra egy SZDSZ–Fidesz-kormány sem számíthat. A hazai tőke fejlődésének feltételrendszere pedig a mai kormányzat kezében van, s ezzel mindent elmondtunk az ügyről. (Zárójelben: Gorbi után azon a helyen, ahol azelőtt az ő országa terpeszkedett, olyan hosszan tartó és minden jel szerint véres kutyulás-verekedés-marakodás kezdődik, amely jó időre távol tarthatja a pénzvilág innovatív köreit az Elbától keletre fekvő területektől, beleértve Magyarországot, a vétlent is.)
Az sem igaz, hogy az SZDSZ a „sokkterápia” híve volna, és hatalomra kerülve fenekestül fel akarná fordítani az ország gazdaságát, amint ezt ellenfelei úton-útfélen oly szívesen hangoztatják. Ez már szinte publicisztikai szlogen: a szociálliberális gazdaságpolitika majd gond nélkül nyomorba taszít milliókat! Ennek éppen az ellenkezője az igazság: Kis János a minap nyilatkozta hetvenhetedszer, hogy bizonyos elkerülhetetlen megrázkódtatások közepette az SZDSZ az igazi elesettek, a peremre szorultak alá feszítené ki a védőhálót, s nem hagyná sorsára a szegények társadalmát, a piac farkastörvényeinek martalékául. Ezt a mai kormányzat teszi, teszem hozzá én, holott a parlamenti választási kampány során épp az ellenkezőjét ígérgette, hozzá meg még fűt-fát, „a nyugodt erő” és jószerivel a „Zacsek-piac” vált mindebből valóra, sátoros ünnepeken…
Miért hát, hogy még az SZDSZ-tagok egy része is bedőlt ennek a tévhitnek meg a többinek?
Miért izolálódik az SZDSZ?
Miért jellegtelen arcok képviselik a nyilvánosság előtt?
Miért szűkül a szimpatizánsi köre?
Miért rossz a sajtója, miért olyan eseménytelen a médiában?
A MÉDIA. (Vagy a „médiumok”, ahogy Konrád szereti mondani.) No, itt letanyázok: sose hittem volna, hogy éppen az SZDSZ nem fogja tudni a médiát kezelni, a legértelmesebb, egyszersmind „legvagányabb”, a nyilvánosság természetét jól ismerő értelmiségieket vezérkarába tömörítő párt. E szomorú tényt persze részben magyarázza a kezdettől jelen lévő kormánypárti vádaskodás keltette pszichikai sokk, amely az újságírók zömét az elfogultság hamis vádja elől menekülve, túlkompenzálásba kergette – most nem a Tv-híradóról és kis társairól beszélek, hanem az elvileg elfogulatlan sajtóról: lassan eseményszámba megy, ha az írott vagy pláne az elektronikus sajtó egy-egy SZDSZ-megmozdulásról kimerítő tájékoztatást ad, méltányosát, helyesírási hibáktól, vágási manőverektől és egyéb lólábú lapsusoktól menteset. A sajtó szorong, és ha már mindenáron „ellenzéki” hírbe akar keveredni, a Fideszről csacsog, az valamivel kockázatmentesebb meg aranyosabb is a mai világban – ám a kialakult helyzetről nemcsak a kormányzati presszió és főként nem a sajtó tehet, de Te is, SZDSZ.
Elméláztátok, elidegeskedtétek ezt a dolgot eddig, kedves barátaim!
Rosszul politizáltatok a parlamentben, a kamerák előtt. Kezdetben átvettétek a vesztesjelölt stílusát, pimaszkodásra pimaszkodással válaszoltatok, később azután gyakorta semmitmondó, „főkönyvelői” unalommal, álmatagon gúnyos mosolyokat eregetve meg, ellenállhatatlanul udvarias ellenérvek sokasága helyett, miközben elfelejtettétek kilencszer körbejárni az országot, elnököstül-mindenestül, és nyugtatgatni az embereket, személyesen elmagyarázva mindenkinek, hogy ami most van, az általános szavazások alkalmával megszüntethető lesz, csak járjanak el az emberek szavazni, az isten szerelmére, mivelhogy ez így demokratikus egyedül, ez a szabadság játékszabálya – ezt kellett volna megtanítani.
Megtetszett nektek a székházatokban ülni? Alig hihetem. De mire lesz időtök, hogyha most erre nincs?
Torgyán bezzeg járkált. Hintette „igéit”.
Elfelejtettetek alaposan összebarátkozni a honi pénzemberekkel, hogy a külföldieket ne is említsem – még nem késő. E népnek a sorsa és jövője végső soron rajtuk áll vagy bukik, és ők igazából nem jártasak a politikában. Ahhoz nem értenek. Partnert keresnek, akikkel tárgyalhatnak – hosszú távon. Nem politikailag képzett, becsületesen epés szónokokat, hanem a döntéseikhez szükséges, pontos információkat akarnak hallani a gazdaság állapotáról. Akárki pénze, ami az övéké, vagy az ország javára (is) forog majd, vagy a régi urak zsebébe pörög vissza, kamatostul. Torgyán úr bezzeg tudta, hol a pénz – eddig is tudta mindig –, pedig ő nem ideális tárgyalófél a tőkének, még idehaza se. Megbízhatatlan, csakhogy kevés a számba vehető magyar politikus, akinek a pénzzel szemben nincsenek közgazdaságilag értelmezhetetlen fenntartásai, faji meg népies, nemzeti, illetve ellenzéki „izéi”… Barátaim, az okos pénzembereket őszintén tisztelnünk kell, ha szabad demokráciát akarunk! S ezt nem elegendő légkondicionált tárgyalótermekben kinyilvánítani; a munkanélküliek tömege előtt, vagyis sajtószerte kell megpecsételni, a közös akarat, együttlét, ígéretes összhang megmutatásával.
Aztán miért hitted el, SZDSZ, hogy a sajtó titkon melletted áll? Ez a mai hatalom paranoid rögeszméje. Tán ti is kezdtek paranoiások lenni? Hisz ez a sajtó – tisztelet a kivételnek – retteg. Félti az állását, a megmaradt helyét, tehát először is önmagát biztosítja és a fizetését. A média a szabad világon mindenütt afféle komornyik és titkár; szolgainkognitóban élő, kulturált úr; fehér kesztyűs Hyppolitja a civilizált vagy neofita társadalmaknak. Hyppolitból pedig kétféle lehet: gazdáját okkal tisztelő vagy lenéző. Az egyik tapintatosabb, a másik hűtlenebb. Az egyik ritkán tódítja a hibáitokat, a másik gyakrabban; az egyik maga is úr, de ezzel nem büszkélkedik, a másik született szolga, aki kiszolgálja, de megveti az „urakat”. Mindegyiket. Viszont mind a két típus szeretne kitűnni a maga szerepében, ha már… és azt a báró urat rajongja körül a legszívesebben, akiről a társaság beszél, a sebes pletykák központját, a közfigyelemben feredőzőt…
Kiről beszél ma legtöbbet a sajtó? Ki lett a primadonna, a mi Fedák Sárink, kinek a rossz kupléit fütyülik a koszos utcasarkokon? S egy van belőle, avagy kettő, talán három?
Nem mondom ki, úgy is ismeritek mind a három nevet, unásig. Az egyik fasiszta provokátor, a másik hatalommániás fanatikus, a harmadik veszedelmesen dörzsölt, már-már lebuktathatatlan politikai szélhámos – mégis folyvást róluk beszél a magyar utca! S nem pusztán a mindig szenzációhajhász sajtó érdeklődésének, illetve a kormányzat kétértelmű tétovaságának köszönhetően, de a ti málészájúságotok miatt is… Nem vagytok, vagy csak ritkán „hírértékűek”, barátaim. Átengedtétek a telekommunikáció színes szélesvásznát a niemandoknak. Azt hiszitek, hogy ez a mozi hozzátok méltatlan találkahely?
Minden mozi ízléstelen, ki tagadná? Az ámokfutó MDF még a vetítőberendezést is összetörné legszívesebben, tisztára mint a géprombolók Dickens korában. (Éppakkora eredménnyel, egyébként.) De Fedák Sári azt mondta, mármint az igazi, az eredeti: „írhatnak felőlem az újságok, amit akarnak – fő, hogy írjanak!” Márpedig ő tudta, mit beszél, a valaha élt legsikeresebb magyar színésznő volt, még Ady Endrét is sikerült elcsábítania egy nagyváradi bohém éjszakán, holott nem volt jó nő. Azt viszont halálos biztonsággal tudta, mikor mit kell megmutatnia magából, s hogy minél gyakrabban kell egy kicsi, izgató részét felfednie… Ezt valamennyi világsztár tudja ma is: ez a siker egyik nyitja, ha nem épp a legfontosabbik összetevője. Politizáltok? Akkor nem lehettek szégyenlősek, mulyák; vagy kint, vagy bent, de meg kell fogni a hír egerét.
(Emlékeztek még Bush elnök úr Kossuth téri rögtönzésére, finom abgangjára? Amidőn a zuhogó esőben miatta álló sokaság előtt összetépte „előre megírt nagybeszédét”, míg Barbara asszony nagymamai csókot hintett a báva tömeg felé? Sok hónap elmúlt, amíg a hazai közvélemény tudomására jutott, hogy e meghatóan angolszász pillanatban az elnök golyóálló, másfél kilós fűzős mellényben feszengett, s tán nem is a néppel való találkozás eufóriás boldogsága vagy az eső késztette erre a gondosan megtervezett „improvizációra”, hanem egy ellene készülő merénylet rémhíre. Embereinek és neki azonban volt esze még ezt a veszélyesnek tetsző helyzetet is a maga javára fordítani.)
Félreértés ne essék, gyűlölném, ha az SZDSZ nekifogna most a nyilvánosság kedvéért hazudozni, mint az országban egyes szégyentelen politikai erők bizony megteszik. Első lennék, aki ezt leplezné. Még azt sem javaslom, hogy a párt tömegkommunikációs cirkusznak tekintse a közszereplést, mint ahogy néha a Fidesz vezetői szerintem, például amikor elérzékenyült tévériporterek szeme láttára vért adtak egy egészségügyi intézményben, kvázi vérüket adták az új magyar demokráciáért!, hanem azt követelem, hogy a demokratikus ellenzék ne engedje át a helyet politikai szélhámosoknak a világot jelentő tömegközlési eszközök hírműsoraiban. Magyarország, higgyétek el, ma egy tekintetben titokzatos, már-már misztikus hely: az igazság itt kimondható, és hallgatója-nézője a fogyasztói társadalmakéihoz képest tiszta tudatú ember, meg is hallaná, meg is látná, ha elhangozna, ha láthatóvá válna előtte.
Az SZDSZ az igazság kimondásának nap mint nap kiküzdött lehetőségével, megítélésem szerint fokozatosan maga mellé állítaná a társadalmat. Nem pártpolitikai propaganda-hadjáratra gondolok, épp fordítva: tárgyilagos ismeretterjesztésre, mindazon tények közreadására, amelyek a kormányzati nyomás, illetve a sajtót is már keresztül-kasul behálózó klikkpolitika következtében mind kevésbé kerülnek napfényre a maguk csorbítatlan mivoltában, és amelyre a hivatalos politika iránt kialakult össztársadalmi közöny miatt egyébként sem figyelnek oda az emberek, az olykor jelentős parlamenti viták rádiós-televíziós közvetítései alkalmával sem.
Ez az elszegényedett társadalom már csak a bizonyítható igazságokra kíváncsi; jó szóra és szolidaritásra áhítozik, az előtte és érte való személyes kiállásra. Percenként kellene közölnötök vele, hogy mi az ábra – amit amúgy a honpolgár jobban tud, mint ti, mert ő szenvedi meg, és nem a politikusok, két dolgot viszont tényleg kevésbé ért, azt, hogy milyen okok vezették a mai helyzethez, továbbá – és ez a fontosabbik –, hogy ez itt ma szabadon kimondható, nem jár börtön érte. Hogy a szókimondásnak önmagában van az értéke és a jelentősége, ez ad az embernek méltóságérzetet, a demokráciának pedig valóságot, s akit netán hátrány érne miatta a munkahelyén, azt majd A TÖRVÉNY és rabigát többé nem tűrő társai szolidaritása garantáltan megvédi a jogtiprástól.
Megfontoltan hallassátok véleményeteket, de minél többször, hogy a lakosság minden rétege meghallja – és sose fenyegetőzve, sose harciasan beszéljetek politikai ellenfeleitekről, ahogyan azok rólatok…
Azt ez az ország, szerencsére, unja.
Józan hangra vágyik, nem macókás „parlamentire”. Ti szolgálhattok nem is egy ilyen „el nem koptatott” hanggal; parlamenten kívüli, ámde értelmes, áldozatkész és becsületes szószólóval. Szerintem például Kis Jánosnak már hónapok óta minden héten egyszer oda kellett volna állnia (Konráddal, Eörsivel, Csaloggal és másokkal együtt) a Petőfi-szobor talpa alá vagy a Batthyány–Nagy Imre-örökmécseshez, valamint megjelennie az összes vidéki város főterén, hogy arról, ami az országban zajlott-zajlik, kifejtse a saját véleményét – nem a pártjáét. A pártok véleménye, szörnyűségesen összetett okok folytán, momentán senkit sem érdekel túlzottan. Elmondhatta volna a gondolatait bárkinek, aki arra jár. Minden különösebb felhajtás nélkül. A per te. Ehhez joga van. Fogadok, előbb vagy utóbb köréje sereglett volna az összes újságíró.
Meg a nép. Amelyik jobb sorsára vár, és a tiszteletére! Kézzelfogható segítségvállalásra, közösségvállalásra, humorra, reményre, jövőalapozásra…
S mint Catónak, a római rétornak, aki hazájának egy válságos idejében mindig ugyanúgy fejezte be a beszédeit: „Carthaginem esse delendam”, ami a mai magyar politikai helyzetben így fordítandó: „Parlamentre pedig szükség van – de indulatokra nincs, demagógokra nincs, fasisztákra nincs. Vesszen a viszály, a gőg, a basáskodás –, hogy végre éljen Magyarország, éljen a demokrácia, és megéljen a nép!”, ugyanígy, nagyjából ilyesmit kellett volna és kellene mondania ma is Kis Jánosnak és eszmetársainak, summázatul. Mindig és mindenütt.
Még most se késő. Sőt, ez lassacskán – pártállásunktól függetlenül – kötelező lesz mindannyiunknak, akik nyugodt jövőt, társadalmi békét, polgári demokráciát kívánunk meghonosítani Magyarországon.
József Attila szavai sóhajtoznak bennem, amint e cikket írom:
„…S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát új gyalázat egymás ellen
serkenti fel a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre, mint dögre száll,
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.”
Csakhogy, hála az Istennek, mi most jobb helyzetben vagyunk, mint a harmincas évek Magyarországa. Ebben a tényben rejlik a jövőnk. Ha kell, akár a tíz körmünkkel kaparjuk a felszínre!
Nem veszhet oda.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]