Az eredmény igazolta a várakozásokat. Mégis, a választást követően elbizonytalanodtak az eredmény ismerete előtt már oly magabiztos kommentárok. Pedzegetni kezdték, hogy a svéd modell ideje lejárt, de ezt a véget a választáshoz kötni legföljebb azért lehet célszerű, mert így, akár egy gyászjelentésben, közölni lehet, ahogy illik, az elmúlás óráját.
Holott egyáltalán nem lehetetlen, hogy a választás következtében – egyértelműség ide vagy oda – nem gyorsul, hanem lassul a modelltől való távolodás. A szociáldemokraták alulmaradtak, de a polgári koalíció alakítását tervező négy polgári párt sem szerzett abszolút többséget. Ehhez szövetkezniük kellene az ötödikkel, az Új demokrácia nevet választó demagóg, populista párttal. Erre azonban kettő a négy párt közül nem hajlandó. Nem fér össze a politikai ízlésükkel.
A megverten is legerősebb szociáldemokratákról viszont nagyobb megértéssel kezdenek beszélni. Már elkezdték – mondják róluk – az igazodást a piaci gazdaság Nyugat-Európában érvényes változatához, hozzányúltak a magas adóhoz, hogy kedvet csináljanak a vállalkozáshoz, az infláció féken tartását előnyben részesítették a munkahelyek védelmével szemben, s a csatlakozást előkészítve az Európai Közösség szabályaihoz igazították a valutapolitikát. A vereség után azonban „kőkemény” ellenzékiségre szánják el magukat. Idáig sikeresen korlátozták a bérek emelkedését, de ezentúl „radikálisan” védik a munkásság érdekeit. Valószínű, hogy kisebbségi, tehát gyönge polgári kormány alakul, s a vége az lesz, hogy az bátortalanabbnak bizonyul a szociáldemokratáknál a fennálló intézmények átalakításában.
Előfordulhat természetesen, hogy a szociáldemokraták végül beadják a derekukat, és koalícióra lépnek egyes polgári pártokkal. Az is lehet, hogy a négy párt felhagy a finnyáskodással, és beveszi ötödiknek az Új demokráciát. Néhány újság szerint a patthelyzetet úgy oldják meg, hogy új választásokat írnak ki.
Harmadik út?
Ezek figyelmet kívánó, érdekes lehetőségek. De annak ellenére, hogy ezek az eleven problémák, mégis érdekesebb az elparantált modell „pályájának emlékezete”. A svéd modellt sokan valamiféle – a szocializmus és a kapitalizmus előnyös oldalait összeegyeztető – harmadik útnak tekintik. Hogy az-e, arról lehet vitatkozni, ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy olyan kapitalizmus, amely eddig a legmesszebbre ment az állam szociális kötelezettségeinek elismerésében.
Tegyük hozzá fontos kiegészítésként: olyan kapitalizmus, amelynek fölívelése egybeesett időben a demokrácia kibontakozásával, a gyors ütemben növekvő proletariátus érdekeinek méltánylásával. Így jött létre a világszerte csodált konszenzus, amely megbízható, stabil gazdasági fundamentumra épült.
Ez nem volt mindig így. A múlt század második felében egymillió svéd vándorolt ki Amerikába. A végéhez közeledő jelenlegi század első két évtizedében a svédek hazája még szegény országnak számított, északi vidékein az éhínségek sem mentek ritkaságszámba. A húszas, harmincas években kiépülő jóléti állam egyidejűleg viharos ütemű gazdasági fejlődés színtere is volt, és ez kezdetben főleg a nyersanyaglelőhelyek kiaknázására, az óriási erdőségek hasznosítására, a vízi energiára támaszkodott. Aztán új iparágak jöttek létre, részben a svéd találmányok (például a dinamit) alapján. A tradicionális fémmegmunkáló és szerszámkészítő ágazatok továbbfejlődtek: Svédország az acéltermékek, golyóscsapágyak és fegyverek egyik legnagyobb termelője lett. A második világháború idején a semleges, rendelésekkel elhalmozott Svédország végképp a világ leggazdagabb országai közé került. Vezetői, engedelmeskedve a korszellemnek, arra törekedtek, hogy a nagy gazdagságot a szociális juttatások még teljesebbé tételére fordítsák az elosztó állam útján, a méltányosságból egyre jobban átmenve az egyenlősítésbe. A mindenkiről, nemcsak a rászorulókról való gondoskodásnak volt árnyoldala is. A szokatlanul magas és szokatlanul progresszív adók elvették a kedvet a teljesítménytől, és a védettség nem tett jót (emlékezzünk a Bergman-filmekre) a megélhetési gondoktól teljességgel megkímélt emberek lelkének sem. A jólét kezdett a versenyképesség rovására menni. A költségvetési kiadások állandóan emelkedtek, a termelés növekedése lassult, az emberek abbahagyták a takarékoskodást, vagyis egyre fogyott az a pénzösszeg, amit a termelés bővítésére lehetett volna fordítani.
Kisebb lett a torta
A modell fényes ragyogásának kialvását közelebb hozta egy fejlemény; az átlépés az elektronika, az új biológia korszakába, ami módosította a piaci, politikai, hadászati fölényt ígérő termékek sorrendjét. E helycserék már nem Svédországnak kedveztek. Nem nőtt, sőt talán kisebb lett az a torta, amiből minden svéd polgárnak idáig nagy – és egyformán nagy – szelet jutott. Változott a termelés rendje is: nőtt az individuális vagy teamekben végzett munka szerepe és becsülete, a kollektív, üzemekben folyó munka lejjebb került az értékrendben. A hódító, magabiztos individualizmus pedig nem szíveli az állam túltengését.
A modellekről, ha elszakítjuk őket tértől és időtől, többnyire nem lehet ítéletet mondani. Nem lehet azt mondani például, hogy a Thatcher-modell jó vagy rossz. Csak azt lehet mondani, hogy a szakszervezeti túlhatalom okozta gazdasági bénultság után volt Angliának egy olyan korszaka, amikor a Thatcher ajánlotta orvosságokra volt szüksége. De tízvalahány év után a Thatcher-modell eljutott lehetőségeinek határaihoz, és ami korábban jó volt, az már nem jó. A svéd modellnek hosszabb ideje volt, hogy eljusson faltól falig, egyike a legjobb, a gazdaságot viszonylag csekély emberi szenvedés árán mozgásban tartó rendszereknek. Jó volt a maga idejében, de ideje már lejárt, legalábbis abban a gazdasági, kulturális övezetben, ahol Svédország található. Bár számos eleme fönnmarad, a jólét növelésének, a szociális biztonság megteremtésének más eljárásaira lesz szükség.
Avulásában része van külső tényezőknek is. Ma már nincs ok arra, hogy demonstrálják a svéd modell fölényét a lenini modellel szemben. Ezzel szemben az új kényszer, az 1992-re kiépülő gazdasági „Európa-erőd” – az EK egységes belső piaca – megköveteli, hogy alkalmazkodjanak hozzá és tartsanak lépést vele. Svédország tudvalevőleg felvételét kérte az Európai Közösségbe. Azt a választ kapta, hogy tárt karokkal várják.
- Külföld [6]