Valóban, a hágai konferencia eddigi egyetlen eredménye, hogy még nem szakadt meg. A köztársasági elnökök, majd a külügyminiszterek elmondták szokásosan egymásra mutogató beszédeiket, de végül sikerült összehozniuk két albizottságot (az alkotmányügyi, továbbá az emberi jogi és kisebbségi reszortokra), és megegyezniük a nemzetközi döntőbizottság összetételében. Lord Carrington, a konferencia elnöke pedig e héten Jugoszláviába utazik, hogy a helyszínen is tárgyaljon.
Kívülről nem megy
A megegyezés legnagyobb akadálya az, hogy egyelőre csak a külvilág akarja. Nincsenek olyan szervezett és befolyásos belső erők, amelyek partnerré válhatnának a békefolyamatban. Cinizmusnak hat leírni, de félő, hogy amíg el nem kezdődik a totális háború – ami e sorok írásakor talán már csak órák kérdése –, amelyben az áldozatokat már nem százakkal és a menekülteket már nem tízezrekkel kell számolni, addig az emberek fáradtsága ellenére hatásosnak bizonyul a nacionalista hecckampány: a békemozgalom eddig nem terjedt túl a liberális értelmiségiek felhívásain és a legközvetlenebbül érintettek (a katonaszülők) megmozdulásain.
A politika színpadán új szereplő tehát nincs, a régiek pedig régi szerepeiket alakítják. Igaz, néhány biztató jel már megfigyelhető: a horvát vezetés már nem zárkózik el a horvátországi szerbek autonómiája elől, míg az egyik szerb ellenzéki párt, a Reformszövetség megtörni látszik az eddig egységes nemzeti blokkot: hatékony kisebbségvédelem esetén határmódosítás nélkül is elismerné a köztársaságok önállóságát. Ezek azonban csupán kivételek. Sajnos azonban aligha tartozik e kivételek közé a legnagyobb szerb ellenzéki párt vezérének, Vuk Draskovicsnak újabban folytatott „békekampánya”. Ő rendre azt is hangoztatja, hogy a békekötést össze kell kapcsolni a „szerb népet ért igazságtalanságok felszámolásával”. Vagyis itt nem a milosevicsi nagyszerb politika alternatívájáról van szó, hanem Milosevics és Draskovics már egy éve tartó taktikai párbajának újabb etapjáról: amikor az egyik harciaskodik, a másik demokrata, és békülékeny hangot üt meg, s fordítva…
Pillanatnyilag a szerb–horvát konfliktus főszereplői inkább a háborúban érdekeltek. Szerbia és a (politikailag) szerbbé vált hadsereg a számára kedvezőbb belső katonai és az igen kedvezőtlen nemzetközi erőviszonyokat látva megpróbál kész helyzetet teremteni, még mielőtt megkezdődnének az érdemi tárgyalások. A horvát szélsőségesek számára pedig a háború elhúzódása a nemzetközi elismertetés „eszköze”. Ne feledjük, október 7-én lejár a függetlenségre kimondott három hónapos brioni moratórium, s ha addig nincs megállapodás, a Nyugat már nehezebben tagadhatja meg az újra kinyilvánított függetlenség elismerését – különösen a szovjet föderáció felbomlása után.
Egyedül nem megy
A második nagy problémát az jelenti, hogy az EK egyedül nem képes kellő nyomást gyakorolni a szemben álló felekre. Ehhez nincs elég ereje, sem megfelelő belső összhangja. Ugyan propagandisztikus túlzásnak tartom a „Negyedik Birodalomról” szóló szerb vádaskodásokat, de az tény, hogy a jugoszláv válság rendezésekor a leendő közös Európáról is szól a történet: nem mindegy, hogy ki hová áll, ki játszik vezető szerepet a bipolaritás utáni „önálló Európa” első nagy közös akciójában. S az is tény, hogy az EK angol–francia és német „szárnyai” nincsenek teljesen azonos hullámhosszon a jugoszláv kérdést illetően (ki tudná ma megmondani, hogy ezzel hiú vagy nagyon is realista reményeket keltenek a horvát szélsőségesek között?). Ráadásul az északi köztársaságok egyoldalú elismerésének együtt kellene járnia az összes köztársaság egyoldalú elismerésével, amit viszont az egyik EK-tagállam (Görögország a macedónok miatt) saját közvetlen veszélyeztetésének fogna fel.
Szükségesnek látszik, hogy az USA-t és a Szovjetuniót bevonják a békefolyamatba: a Szovjetunió felemás, de a jugoszlávnál mégiscsak rendezettebb konföderálódása talán megnyugtatólag hatna. Az EK-nál szélesebb nemzetközi összefogással talán több esély nyílna arra, hogy kipréseljék a jugoszláv felekből, ha nem is a gyors megegyezést – ilyesmi nem lehetséges –, de legalább a ma leginkább szükséges „lélegzetvételnyi szüntetet”.
Második front Délen
A gyors és hatékony döntések azért is fontosak, mert felizzóban vannak a déli területek eddig „alvó” konfliktusai. Kelet-Hercegovinában a helyi többséget adó szerbek kikiáltották a körzet autonómiáját, igaz, Bosznián belül, de hát a horvátországi háború is így kezdődött… Az albán pártok a közös fellépés lehetőségét keresik és – Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségével együtt – helyet követelnek a hágai tárgyalóasztalnál; a macedón népszavazás is a függetlenség és a konföderáció mellett döntött.
Macedóniára valóban rendkívüli megpróbáltatások várnak, mivel összes szomszédja gyanakodva figyeli – igencsak különös összefogásnak ígérkezik például a szeptember 19-re bejelentett görög–bolgár–szerb kormányfői találkozó. A Nyugat számára ugyanis Macedónia egy önmagában érdektelen kisállam, amelyet ráadásul a nyugati tömb egyik tagja, Athén, kifejezetten elutasít. Ezért Skopje pillanatnyilag csak „ellenségei ellenségében”, Törökországban bízhat – s ezzel máris összbalkáni tűzfészekké, továbbá az EK és a NATO déli szárnyát megosztó „második Ciprussá” válhat.
- Külföld [6]