Mindenki azt hitte a tokaji írótáborban, hogy a történelem az elmúlt évben már eljátszotta a maga szerepét, amikor Fekete Gyula végképp levette a kezét, hogy úgy mondjam, táviratilag, immár csakis alanyban-állítmányban gondolkodó honfitársairól. E modern időket azonban mégsem a Holmi két rangos szerkesztőjének, Domokos Mátyásnak és Radnóti Sándornak a vitája képviselte Szovjet-Magyarország regénybeli tükröződése felett, hanem igazi posztmodern fordulattal, a gondnok úr zsebrádiója, amely napvilágra hozta, hogy menekülnek a szovjet puccsisták Kínába.
A tiltott valóság
De ezt megelőzően is történt egy és más. Nevezetesen Domokos Mátyás „Regénytükör által homályosan” és Radnóti Sándor Magyaróra című előadása (hogy a legfiatalabb magyar szerkesztő, Porkoláb Tibor A politikai pikareszk című, igényesen szakszerű áttekintését most némileg igazságtalanul mellőzzük, bevezette annak a megvitatását, hogy miféle történelmi leckét adott az 1945 utáni regény (úgy általában) a társadalomnak. Mármint hogy milyennek mutatkozik, ahogy Domokos Mátyás fogalmazott, „a megélt idő az ábrázolt idő visszapillantó tükrében”. A válasz nagyjából az volt, hogy alig valamilyennek.
A szónok, aki nem fukarkodott az erős kifejezésekkel, azt az ismerős felismerést hangsúlyozta, a szokásosnál talán kevésbé árnyalt módon, hogy a magyar regényt 1948-tól tabuk, „témazárlatok”, s ami még rosszabb, „igazságzárlatok” szorították korlátok közé. Ám a legpusztítóbb tilalom alatt a hiteles valóság állt – tette hozzá. Így aztán „a magyar falu és a magyar parasztság helyzetében végbement történelmi változás kezdeteiről, a földosztás mámorától az első, keserves csalódásokig” az előadó szerint említésre méltó esztétikai szinten egyetlen regény, az Isten malmai (1949) adott többé-kevésbé hiteles képet, s Szabó Pált nyomban keményen meg is fenyítették érte, a zsidó sorsról pedig Szép Ernő évtizedeken át agyonhallgatott könyve, az Emberszag (1945), majd Kertész Imre műve, a Sorstalanság, (1975), amely „akkor keletkezett, mielőtt a fejsze a gyökerekre vettetett volna”. Az Égető Eszter, a vidéki Magyarország társadalomrajzának betiltása pedig „a magyar kultúra és a magyar élet fölött hozott bolsevik ítélet foganatosításának első intézkedései közé tartozott”. Az úgynevezett „ötvenes évekről” ezek szerint először Dérynek sikerült „elvágott hangszalagokkal is elsuttogni egy s mást” a Nikiben (1955), a börtönben írt G. A. úr X-ben című antiutópiában s végül A kiközösítő (1966) történelmi parabolájában. A folytatást megtaláljuk Szabó Magda első regényeiben, Mándy Ivánnak a Fabulya feleségei című könyvében és főleg a hatvanas-hetvenes években Mészöly Miklósnál. (Az atléta halála, a Magasiskola és a Film), Galgóczi Erzsébetnél (A közös bűn), Gáll Istvánnál (Ménesgazda), Konrád Györgynél (A városalapító) és Nádas Péternél (Egy családregény vége). De például Hernádi Gyula Kiáltás és kiáltás című regényének, ami „a változatlanul tovább élő kommunista erőszakszervezeti brutalitást ábrázolta teljes nyíltsággal”, húsz évet kellett várakoznia a megjelenésre. Cseres Tibor is csak a hetvenes évek második felében gondolhatott a Parázna szobrok megírására, „a második világháborús részvételünk” valódibb ábrázolására. A tragédia az, állapította meg Domokos Mátyás, hogy a cenzúra abszolút módon korlátozta az írás hitelét. „A valódi realitás éppen a szocialista realizmus korában vált politikailag szalonképtelenné a regényben, s ez talán legalább olyan erővel mozdította elő az írói anyag és mondanivaló átstrukturálódását a parabolába és a groteszkbe, mint az éppen időszerű világdivat.” És itt Sánta Ferenc Ötödik pecsétje, Lázár Ervin Fehér tigrise, Spiró György Kerengője, illetve Karinthy Ferenc Epepéje volt a példa. Amit Sartre a század nagy témájának nevezett, arról Domokos Mátyás szerint nem volt lehetséges az írói szó teljes erejével beszélni. „Az öncenzúra a pavlovi reflexek automatizmusával jelentkezett nemegyszer.” Az ilyen típusú regények hosszú sorát, úgy vélte, Sarkadi Imre regénye, a Gyáva nyitotta meg, majd a Rozsdatemető, Az orvos halála, a Moór és Paál, A Burok, a Macskajáték. A látogató, a Mi van Verával?, a Tartozik és követel, a Makra, a Cseréptörés, az Iszapeső és a Gyertek este kilencre példáját említette. Ezekben az évtizedekben a magyar regény, vonta le a tanulságot, „egyre fakóbb, egyre kopottasabb képét engedte át a műfaj indigóján” a magyar valóságnak. A nyolcvanas évekre pedig a realitáshoz való elbeszélői viszony radikálisan megváltozott Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Esterházy Péter prózájában, a Márainak tulajdonított mondás értelmében az írók népben-nemzetben gondolkodását felváltotta az alanyban-állítmányban gondolkodás. A korszak mintegy négyszáz regénye között nem találjuk meg a maradandó érvényű nagyregényt: Pál apostollal szólva, vonta le a következtetést, az elmúlt évtizedeket ábrázoló regényekben jobbára csak „rész szerint van ismeret”.
A magyar regény magyarórája
Radnóti Sándor nem értett ezzel egyet. Vitatta, hogy ez a regényirodalom nem több, mint sok hűhó semmiért. Szerinte nagyon jelentős, nagyon érvényes művek születtek, s egyáltalán, a „tükör által homályosan” ellentéte az lenne, hogy most aztán majd „színről színre” ábrázolják a regények a valóságot, s ez a teológiai tétel az esztétikában nem állja meg a helyét, A tükör elhomályosítása az ő véleménye szerint „egyben óriási lehetőséget is nyújtott az irodalomnak, s az írók éltek is ezzel a lehetőséggel”.
Adott-e a társadalomnak „magyarórát” az elmúlt negyven év hazai irodalma; vagyis „adott-e történelmi tapasztalatunknak gazdagságot, dimenzionáltságot, tagoltságot? – kérdezte. A válasz az volt, hogy adott.
De nem XIX. századi program-e az a feladat, amelynek példás teljesítése a viktoriánus regényt jellemzi? Kívánhatunk-e magyarórát a magyar regényektől vagy legalább egyes magyar regényektől? Mert amikor a jelenkori magyar valóságról keresünk információkat a kortárs regényekben, hezitált tovább Radnóti Sándor, az sem magától értetődő, hogy a kérdés aktuális. Ahogy a fényképezés feltalálása átalakította a festészetet, egyesek azt gondolják, tévesen, hogy Flaubert vagy Proust óta olyan radikális változás játszódott le az irodalomban, ami megszüntette az objektív világábrázolás lehetőségét. A Magyaróra címmel Siegfried Lenz Németórájára utalt az előadó. De amíg Lenz egy kisregényben dolgozza fel a második világháború utáni német valóságot, a német történelmi tudatot a közönség számára, addig Nádas Péter rendkívül jelentős regénye elgondolkodtatóan vaskos. Egy gyermek szemével írja le az ötvenes évek borzongató világát, majd egy kamasz szemével ötvenhat tapasztalatát, ám a könyv rendkívüli vastagsága nem az empíria megéléséhez, az empíria újrameséléséhez kötődik, hanem egy másik feladathoz, a test felismeréséhez, a test költészetéhez, ahol egy csóknak hat oldalt kell elfoglalnia. Balzac regényeiben, az Elveszett illúziókban enciklopédikus mohósággal van benne minden empíria. Benne van az akkori idők legfejlettebb nyomdagépének az aprólékos leírása, benne vannak a pénzvilág trükkjei, a műgyűjtés kezdetei, és így tovább. Ha most ezzel szembeállítjuk a Bouvard és Perruchet-t, akkor az éppen a paródiája ennek az enciklopédikus mohóságnak. Mert Flaubert-nél a hősök fuldokolnak az empíriában, a figurák próbálnak komikusan, mohón enciklopédikusak lenni, és újra és újra belebuknak.
Este Tokaj város borkereskedelmének válsága is szóba került. Miközben Torgyán Józsefre egyáltalán nem emlékeztető előadás hangzott el a hordókat illető rendszerváltásról, kint, ahol Pálfy G. István szőke gyűlölködőjének első kiadására vártunk, egy szabad demokrata író, Zsíros Gézát orrhosszal megelőzve, indítványozta Thürmer Gyula azonnali perbe fogását, letartóztatását és kemény megbüntetését, ha jól értettem, alkotmányellenes nyilatkozataiért, összeesküvésért és hazaárulásért. Hiszen nem járja, hogy olyasmiket mondjon, nyilvánvalóan lelkiismerete szavára hallgatva, amilyeneket csak akkor mond az ember szégyenérzet nélkül, ha minimum egy Kadhafi lakozik benne. Ilyen a liberális vircsaft Magyarországon. Holmi „pluralizmus”, de a proletárdiktatúra „alkotmányellenes” agitátorainak coki.
- Kultúra [6]