[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

E heti szövegünk

szintén a szabadság kérdéséhez szól hozzá, a sajtó szabadságáról beszél. Szerzője kortársa Eötvös Józsefnek, noha politikai álláspontjuk gyökeresen ellenkezik egymással (kölcsönös megbecsülésüknek ez nem feltétlenül akadálya). Az idézet egyúttal azt is bemutatja, hogy a szó eredeti és igazi értelmében vett populizmus valamikor több ponton egyetérthetett a liberalizmussal, és azt is érzékelteti, hogy lehet a népre gondolni és hivatkozni akkor is, ha eközben nem kívánunk jármot vetni a sajtó nyakába. Fordítva pedig: a köztársasági elnököt akkor is lehet szeretni, ha sérthetetlenségét nem kívánjuk törvényben garantálni. (Az Alkotmánybíróság éppen a lapzárta napján kezdi meg – a témához illően: a nyilvánosság teljes kizárásával! – az elnök személyének sérthetetlenségére vonatkozó kérdés vizsgálatát.)

A szerecsenek karácsonykor szüretelnek

Szerzőnk politikai pályája párhuzamosan halad Eötvösével, noha jóval idősebb nála: még a XVIII. század legvégén született. Előkelő származással sem dicsekedhet; amint életpályájára emlékezve írja: „én nem valami fényes városi műveltségű úrfi, hanem erdők közt nevelkedett vad fiú valék”. „Apám horvát eredetű, anyám tót származású vala” – írja szüleiről: „ilyen ős szittya magyar vérből eredtem én.” A megjegyzés csak félig tréfa: a magyarságnak mint a világ ősiségében legelső népének a teóriáját kevesen vallották akkora hévvel, mint ő.

Iskolába járt, „nem tudni hány télen”, amíg „meglehetősen olvasni, kissé írni s valamit számolni” megtanult. A falusi fiú 20 éves koráig paraszti munkát végez, később kitanulta a takácsmesterséget. Hogy miként lehetett mégis segédtanító, azt jól mutatja vallomása: „négy tanítónak voltam a segéde, és egyiknek sem voltak könyvei, csak az ötödik Zemán Jánosnak!” S e kicsi könyvtárban megtalálja az első könyvet, amely nagy hatással lesz rá:

Kis János munkája „Jamaikárul, Kingstonrul, szerecsenekrül, akik a fákrul szedik a gyümölcsöt karácsony táján”.

Ezt követően különféle felsőbb iskolákba is belefog, de elsősorban önmaga képezi magát; főúri családoknál házitanítóskodik, így pl. emlékiratában írja, hogy nevelője volt annak a gróf Teleki Sándornak is, aki a mézeshetekre Petőfinek adja majd kölcsön koltói kastélyát. Szerzőnk legnagyobb iskolája persze az utazás: szinte egész Európát bejárja. A negyvennyolcas forradalom előtt és után, hol önként vándorolva, hol üldözöttként, emigránsként: „Törökországban veszekedtem a csauszbasával, Franciaországban a prefekturával, a németek közt a Polizeidirektorral, Spanyolországban az alcadeval, Jerseyben a connetableval, Belgiumban egy-egy ünnepélyesen unalmas belgával.” A rebellis természet részben kalandokat jelent (nevezték magyar d’Artagnannak is), de egyben erős szociális elkötelezettsége teszi mindenütt gyanússá.

A szittya eredet

32 éves korában jelenik meg első könyve, amely nemes egyszerűséggel A magyar nyelv címet viseli. Hosszú életében kitartóan nyelvészkedett, a legnehezebb körülmények között is. Sőt, a forradalom utáni hosszú és fantasztikus rejtőzködés alatt fogant meg benne az eszme, miszerint „a legrégibb nyelv a magyar”. Másodszori bebörtönöztetése pedig kiváló alkalmat jelentett számára az idea kifejtésére. Eszerint a magyar nyelv nemcsak legrégibb, hanem a legfelségesebb is. Feltételezése szerint az ősidőkben minden hangnak önmagában értelme volt, a hang és a jelentés közötti összefüggés leginkább a magyarban érződik. Jól látszik ez az e, eh (éhezik), el, él, em (ember), én (én), esz (ész) szóláncon is. Az isten és ösztön szavak természetesen összefüggenek, miként Babilon neve is a bálvány szóhoz kötődik. Összegzése szerint: a sémi, az árja és az ural-altáji nyelvcsaládok egy közös törzsből ágaztak el, „a szittya törzsből, melynek a magyar is egyik sarja”.

De ahogy mondani szokás: nem ezért szeretjük szerzőnket. Bár nem árt tudatosítani, hogy nagyjaink arcképe bizony nemegyszer ilyen – úgymond: ellentmondásos – vonásokból áll össze. S a legendáriumban mellékesnek ábrázolt tulajdonságok sokszor nagyon is lényegesek. Szövegünk szerzője pl. az öt megtisztelni óhajtó negyvennyolcas kormány tagjait azzal döbbenti meg, hogy „kendtek” címen szólítja. Azt hitték, megőrült, holott csak az az eszméje támadt, természetesen börtönben, hogy „minden más címet a kenden, kívül el kell törölnünk. Azoknak, kik magukat művelteknek tartják, be kell látniok, hogy a nagy népsokaság címzését kell elfogadniuk, ami legősibb, legeredetibb.”

Jöjj, muszka!

A nyelvi eltérés politikai eltávolodáshoz vezetett, amint későbbi nézeteivel is margóra sodródott. Szocialisztikus mozgalmakat szervez, politikai nézetei kezdenek hasonlítani nyelvészeti elgondolásaihoz. Bár újságjában a földkérdés megoldatlansága kapcsán, emlékezve ’49-re, az alábbi – utólag prognózisként olvasható – rettenetes víziót adja közre olvasói levélként, ekként kiáltva föl a honi igazságtalanságok láttán: „akkor jöjj inkább muszka, és irtsd ki a magyarországi zsarnok urakat!”

Késő öregkorában döbbenetes szegénységben élt. Egy anekdota szerint megkérdezték tőle, miért él ilyen sanyarú körülmények között, így válaszolt: „Jómódú voltam én addig, amíg saját házam nem volt. De amikor házam volt, akkor kerültem ám csak ínségbe. Mert ahány szocialista barátom volt, az mind az én házamba jött lakni. Oszt nem fizetett házbért. Így hát azért lettem szegény ember, mert Pesten házam volt.” Az adomából is látszik: öregkorára is maradt még humora, ha a barátait már nem is tudta jól megválogatni.

Sajtótörvénynek a józan ész szerint nem lehet helye


„A sajtótörvény vagy arra szolgálna, hogy a gondolat közlését eleve meggátolja, vagy arra, hogy a már közlött gondolat vétkes eredményéért az írót megbüntesse. Itt semmi közép vagy valami harmadik nem képzelhető.

Ha az a célja, hogy a gondolatot – mielőtt belőle cselekvés támadhatna – meggátolja, úgy a törvény nem más volna, mint törvényesített cenzúra, circulus vitiosus, de hiszen éppen ez ellen kel ki minden józan, hogy a cenzúra az ember természeti szabadságával ellenkezik; hogy az emberbe letett tehetségeket a magok útján fejlődni nem engedi. Midőn a cenzúra önkénybűl felállíttatott s áll mostanáig, legalább az a jó van benne, hogy az ember szebb jövővel kecsegtetheti magát, remélheti, hogy ez a törvénytelenség megszűnik. Ha pedig törvény pótolja ki a cenzúra helyét, úgy az ember előbbi kis reményétől is megfosztatik. Minden törvény, mely a cenzúra helyét pótolja, tudniillik midőn azt mondja: ezt meg ezt a gondolatot nem szabad közölni, hozójának esztelenségét árulja el. Merthogy röviden szóljak, a gondolatról törvényt hozni szörnyű képtelenség. … A polgári társadalomban némelyeknek azon mentességet adni, hogy őket bántani ne legyen szabad – abszurditás. Azoknak, kik ilyen törvényt hozni képesek, a polgári társaságról fogalmuk sincs. A józan polgári társaságban nem lehet kivétel emberre nézve; a törvények előtt egyenlőnek kell lennie minden polgárnak; különben a polgári társaságnév gyalázatosan bitoroltatnék…

Állítám tovább, hogy az Istent sem sértheti, mert Isten felül áll minden sérthetésen. De képtelenség is volna hinni, hogy a vélemény vagy meggyőződés kimondva Istent sérthesse. Hiszen ha föltesszük, hogy Isten mindentudó, nemcsak a nyilván kimondott szó, hanem már a gondolat vagy eszme is sértené, mert Isten ezt is tudja, ha áll az, amit vallásunkban Istenről tanítanak. De képtelenség és igazságtalanság is volna Isten részéről embert olyanná teremteni, hogy gondoskodjék, gondolatait közölni természeti ösztönnel bírjon s aztán a kimondott gondolat mégis az Istent sértse?

A cenzúrában és a sajtótörvényekben, ahol léteznek, ilyenféle instrukciók, zsinórmértékek fordulnak elő: semmi oly könyvet meg nem kell engedni, mely vagy az erkölcsöt, vagy a kormányt, vagy a király személyét, vagy valamely hatóságot, vagy intézeti testületet, vagy a nagyokat, vagy az elöljárókat sértené.

Ha van az emberek intézkedéseiben valami esztelenség (pedig mennyi van), úgy az ilyen hangzatú törvények a legelsők közé számlálandók. Hiszen tudjátok-e, mit tesznek ama szavak? Megmondom: ez privilégium mindazok számára, akik említtettek, hogy minden kigondolható rosszat elkövethessenek. Ez kettős képtelenség; először azért, mivel ember másnak olyan szabadalmat, hogy azt sérteni ne legyen szabad, nem adhat; másodszor képtelenség azért, hogy törvénynek nevezik.

A kormányt sértő irományokat nem lehet megengedni. Mit jelent ez? Igen sokat és semmit. Hol kezdődik a kormány, melyet sérteni nem volna szabad? Lent a városi poroszlónál; mert tapasztalás szerint azt már sérteni nem szabad, mert a város embere. A cenzor, a professzor, a tárnokszék, a helytartótanács, a kancellária, szóval minden, kit a király nevez ki valamely hivatalra – a kormányhoz tartozik. Mily tágas e mező s mily sok igazságtalanság történik e mezőn, s mindazt tilos megróni! Ennek vége-hossza nincs. Itt nem tudom, mit szóljak.

Az erkölcsöt és moralitást sértő könyveket ne engedtessenek kinyomtatni. Hol kezdődik az erkölcsiségnek alsó határa, midőn egyik erkölcsnek tartja, mit a másik bűnnek ismer. A cenzor fogja kijelölni itt az erkölcsnek széle, ezen túllépni az írónak nem szabad? … A sajtótörvény alkotói nem bírái az erkölcsnek, hogy ki tudnák jelölni: ez erkölcs, ez pedig bűn. Bármint igyekezzem arról meggyőzni magam, hogy a sajtótörvény mégis némely esetben üdvös, nem bírok. Ahol van is sajtótörvény, foganata nincs, hanem a gyakorlati ész biztos tapintattal megy keresztül a legbonyolultabb kérdéseken. Példa erre Anglia. … Kérdem, ki hozta az angol törvényeket? Vagy a nem-írók, vagy a könyv-írók, vagy mind a ketten együtt. Azt képtelenség nélkül föl nem tehetni, hogy nem-írók e tekintetben több ésszel bírjanak, mint az írók. Így történt Angliában: a nem-írók hozták a törvényt, mely csak papíron van; az írók pedig gyakorlatban más törvényt alapítottak, mely nem papíron hever, hanem az életben hat és munkál. …

Világos tehát, hogy sajtótörvénynek helye nem lehet. Ha a törvény egészen rossz volna, csak bolond ember állíthatná, hogy azt a társaság elfogadja, s ha mégis elfogadná, a társaság volna megtébolyodva, márpedig ily társaságot képzelni sem lehet. Tehát sajtótörvénynek józan eszű polgárokból álló társaságban helye nem lehet. És ha mégis lehetőségnek tartjuk, csak ebből állhat: A sajtó tökéletesen szabad, ezenkívül más törvény raja nézve nem létezik. De ha szükségesnek tartanók kimondani, ezeket is el kellene fogadni: »Az ember szeme tökéletesen szabad, az ember keze tökéletesen szabad, az embernek megéhezni, megszomjazni, valami után vágyakodni sat. tökéletesen szabad.”

???

• Ki beszél?