[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

E heti szövegünk


szerzője nem magyar, noha a mű, amelyből szemezgettünk, meghatározó jelentőségű volt annak a generációnak a szemléletformálásában, amelyhez Eötvös vagy akár Táncsics is tartozott. A politikai irodalom e múlt századi bestsellerének első két kötete 1835-ben, lezáró fejezetei pedig 1840-ben jelentek meg Franciaországban, de Magyarországon már 1841–43-ban kiadják fordítását. Nincs politikai gondolkodó a reformnemzedékben, aki ne foglalt volna valamiképpen állást a mű tartalmával kapcsolatban. Beccaria büntetésekről szóló könyve mellett az idézett mű a nagy társadalmi átalakulás „kézikönyve”.

Szerzőnk 1805-ben született, ami ebben az időben (is) nagy szó volt, hiszen a megszületendő gyermeknek gondosan ügyelnie kellett arra, hogy még azelőtt meglássa a napvilágot, hogy szüleit guillotine alá viszik. Előkelő nemesi családból származó hősünknek „csak” dédapját végzik ki, szülei szinte az utolsó pillanatban megmenekülnek. A Bourbon-restauráció valamelyes kárpótlásban is részesítette szerzőnk felmenőit. Ő maga azonban elsősorban a jogi tanulmányokban serénykedik, majd bíróként kezd dolgozni, majd állami támogatással „nyugati” tanulmányútra megy: az Egyesült Államokba. Nagyjából akkor jár az „Újvilágban”, amikor Erdélyből Bölöni Farkas György járja „napnyugati útját”. A két út között talán annyi a különbség, hogy míg Bölöni mintát keres, kékvérű szerzőnk az Amerikában honos politikai intézményrendszerben, a „demokráciában” Európa kikerülhetetlen jövőjét véli megpillantani.

A jogi indíttatású tanulmányúton szerzőnk szinte mindenre figyel, föltérképezi a teljes politikai intézményrendszert, éles szemmel elemzi a látottakat. Egy év után tér vissza Európába, további két évet tölt az anyag rendszerezésével és földolgozásával, majd kiadja művét. Kiadót alig tudott találni a könyvnek, míg végül az első kiadás 500 példányban jelent meg. A legenda szerint már a nyomdászok elragadtatással fogadták a könyvet; tény, hogy a következő évben további hat kiadása jelent meg, s rövidesen Európa szinte minden nyelvére lefordítják. A mű meghozza a világhírt, 1841-ben a francia akadémia „halhatatlanjai” közé választják.

Az elmélet után a gyakorlattal próbálkozik. 1839-ben a parlament tagja, s az is marad 1851-ig. 1849-ben rövid időre külügyminiszter, majd az 1851-es államcsínyt követően rövid ideig belülről is tanulmányozhatja a büntetőrendszert: a második császárság első napjaiban a vincennes-i börtön lakója. Kiszabadulván visszavonul, Normandiában él, nagy összefüggő művön dolgozik, amit befejezni nem tud. Súlyosan megbetegszik, s 1859-ben meghal.

A halála előtti évben ismerkedik meg Eötvös nagy művével, A XIX. század uralkodó eszméivel. Érdemes bővebben idézni alábbi levelét, mert azt a keveset tapasztalt tényt rögzíti, hogy magyar szerző politikai műve hazánkon kívül is mérlegre kerül: „Könyve olvasása nagyon érdekelt, de most nem fogok szép műve részleteibe bocsátkozni. Arra kell szorítkoznom, hogy ama nemes érzelmekről szóljak önhöz, melyek az egész munkát élénkítik; a valódi s törvényes szabadság szeretete, az ember egyéni méltóságának tisztelete, s ama óhajtás, hogy megvitassuk a keresztyén polgáriasodásnak apáinkról ránk szállt örökségét. E kérdésekre nézve szívem mélyében rokonszenvet érzek ön iránt, s önnel egyazon politikai valláshoz tartozom. Örvendek olyan valódi tehetségű férfiút láthatni, mint ön, ki e hitet vallja, s miután munkáját olvastam, óhajtok önnel személyesen megismerkedni.” (Trefort Ágost fordítása.) A találkozás nem jött létre.

Szerzőnk azonban francia létére is beleírta nevét a magyar eszmetörténetbe. A politika- és társadalomelmélet pedig nem csupán klasszikusai között tartja számon, de az egyik legelevenebb s máig ható szerző. Jellemző, hogy e század nyolcvanas éveiben hivatalos kiadónk alaposan kurtított, herélt változatban tette közzé Amerikáról szóló művét; a rövidítésnek feltehetően politikai indítékai is lehettek; tény, hogy „szamizdatban” kellett pótolni a hiányzó passzusokat.

A Ki beszél?-játék számára kiválasztott részek sem nélkülözik az aktualizálás szándékát. Manapság, amikor a Jugoszláviában és a Szovjetunióban zajló események kapcsán ismét sokat emlegetik a föderalizmust, az államszövetség kérdését, talán nem érdektelen eltöprengeni a múlt századi szerző érvein.

A szövetségi rendszerről

„Ha a különböző országok alkotmányait vizsgáljuk, meglepetéssel látjuk, hogy a szövetségi kormánynak biztosított hatáskörök nagyjából megegyeznek az amerikai alkotmányok által az Egyesült Államok kormányának biztosított hatáskörökkel. Éppígy, mint emez, a központi hatalomnak adják meg a békekötés és a hadviselés jogát, a toborzás és adóbehajtás jogát, megbízzák az általános szükségletek kielégítésével és a nemzet közös érdekeinek képviseletével.

Ugyanakkor a különböző népek szövetségi kormánya szinte mindig gyenge és erőtlen maradt, míg az Unióé energikusan és könnyedén végzi az ügyeket. (…)

Van tehát a jelenlegi alkotmányban néhány olyan új elv, amely első pillantásra nem feltűnő, de amely mégis igen nagy jelentőségű.

Ez az alkotmány, amely első pillantásra összetéveszthető a megelőző szövetségi alkotmányokkal, valójában teljesen új alapelven nyugszik, és ezt napjaink politikai tudományának nagy felfedezéseként kell értékelni.

Az 1789-es amerikai konföderációt megelőző összes konföderációban a közös cél elérésére szövetkezett népek megegyeztek, hogy engedelmeskednek egy szövetségi kormány parancsának, de megtartották a jogot, hogy az Unió törvényeinek végrehajtását elrendeljék és ellenőrizzék maguk között.

Az 1789-ben egyesült amerikai államok nemcsak abba egyeztek bele, hogy a szövetségi kormány diktálja a törvényeket, hanem abba is, hogy a kormány maga hajtassa végre azokat.

A napjaink amerikai Unióját megelőző összes konföderációban a szövetségi kormány az egyes kormányokhoz fordult szükségletei kielégítése céljából. (…) Állandóan azt láthattuk, hogy a következő két dolog közül az egyik következett be: az egyesült népek közül a legerősebb kisajátítva a szövetségi tekintélyt, annak nevében uralkodott az összes többin; vagy ha a szövetségi kormány saját erejére szorult, akkor kitört az anarchia a szövetség tagjai között, és az Unió tehetetlenségbe süllyedt.

Amerikában az Unió nem az egyes államokat, hanem az egyszerű polgárokat kormányozza. Ha adót akar behajtani, nem Massachusetts kormányához fordul, hanem Massachusetts minden egyes lakosához. A régi szövetségi kormányokkal szemben népek álltak, az Unióéval szemben egyének. (…)

A régi konföderációkban az Uniónak megadott jogok a háborúskodás, nem pedig a hatalom forrását jelentették, mert e jogok megsokszorozták igényeit, de nem gyarapították az engedelmesség kikényszerítésére szolgáló eszközeit, így aztán szinte mindig olyan mértékben láttuk ténylegesen gyengülni a szövetséges kormányokat, ahogyan névleges hatalmuk erősödött.

Az amerikai Unióban nem ez a helyzet; a rendes kormányokhoz hasonlóan mindent megtehet, aminek végrehajtására felhatalmazást kapott. (…)

A központosított nagy nemzeteknél a törvényhozó mindig kénytelen a törvényeknek egyöntetű jelleget kölcsönözni, amely nincs tekintettel a tájak és erkölcsök különbözőségére; az egyedi esetekről soha nem lévén tudomása, csak általános szabályokat vehet tekintetbe; az emberek tehát kénytelenek alávetni magukat a törvényhozás kényszerének, mert a törvényhozás egyáltalán nem tud alkalmazkodni az emberek szükségleteihez és erkölcseihez; ez pedig sok bajnak és nyomorúságnak forrása.

Ez a hátrány nem érvényesül a konföderációkban: a kongresszus szabályozza a társadalmi élet fő aktusait; minden részletkérdés gondja a helyi törvényhozókra hárul. Ezekben a kis társadalmakban, amelyeket nem foglalkoztat a védelem vagy a terjeszkedés gondja, az egész közhatalom és minden egyéni energia a belső viszonyok javítására irányul. (…)

Vitathatatlan, hogy az Egyesült Államokban a köztársasági kormány tiszteletben tartása a községekben, valamint a vidéki képviseleti gyűléseken született meg. Egy olyan kis nemzet számára, mint Connecticut, ahol az a nagy politikai kérdés, hogy kiássanak-e egy csatornát, vagy megépítsenek-e egy új utat, ahol az államnak nem kell hadsereget tartania és háborút viselnie, ahol a Vezetőknek nem jut sem nagy gazdagság, sem nagy dicsőség, mi lehet természetesebb és a dolgok természetének megfelelőbb, mint a köztársaság. Nos, ez a köztársasági szellem, ezek a szabad erkölcsök és szokások, miután a különböző államokban megszülettek és kifejlődtek, minden nehézség nélkül kiterjednek az ország egészére. Az Unió közszelleme tulajdonképpen a provinciális patriotizmus summázata. Az Egyesült Államok minden állampolgára a saját kis köztársaságához való vonzódását úgyszólván átviszi a közös haza szeretetébe. Amikor az Uniót védi, egyben szűkebb pátriája növekvő jólétét védi. (…)

Az összes amerikai államok konföderációjában nincsenek meg azok a hátrányok, amelyek általában a nagyszámú emberi csoportosulásokra jellemzők. Területét tekintve az Unió nagy köztársaság, de abban a kis köztársaságokhoz hasonlít, hogy mily kevés dologgal foglalkozik a kormányzata. Döntései lényegesek, de csekély számúak. (…)

Az Egyesült Államok alkotmánya az emberi szorgalomnak azokhoz a szép alkotásaihoz hasonlít, amelyek feltalálóikat dicsőséggel és javakkal halmozzák el, de amelyek mások kezében terméketlenek. (…)

Az Egyesült Államokban van egy olyan tény, amely csodálatosan megkönnyíti a szövetségi kormány létét. A különböző államoknak nemcsak megközelítően vagy teljesen azonos érdekeik vannak, nemcsak eredetük vagy anyanyelvük hasonló, hanem még civilizációjuk foka is azonos. Nem tudom, van-e olyan kis európai nép, mely különböző részeiben kevéssé lenne egyöntetű, mint az amerikai nép, amelynek területe akkora, mint fél Európa. A nép erkölcsei és szokásai megkönnyítik az amerikai törvényhozás dolgát, ezekhez az előnyökhöz egyéb előnyök is járulnak, amelyek az ország földrajzi helyzetéből adódnak. A legfontosabb, hogy egyáltalán nem kell háborútól tartania. Az Egyesült Államok nagy szerencséje nem is az tehát, hogy rátalált egy olyan szövetségi alkotmányra, amely lehetővé teszi számára a nagy háborúkat, hanem az, hogy olyan helyen fekszik,  ahol nem kell tartania tőlük.

Senki sem becsüli többre nálam a föderális rendszer előnyeit. Irigylem azoknak a népeknek a sorsát, amelyeknek megadatott, hogy elfogadják. De mégsem hihetem, hogy a szövetséges népek hosszú ideig egyenlő erővel szálljanak szembe az olyan nemzettel, ahol a kormányhatalom központosított.

Az a nép, amelyik „az európai nagy katonai monarchiák jelenlétében felaprózná szuverenitását, szerintem ezzel lemondana nemcsak a hatalomról, hanem talán még a létéről és nevéről is.

Csodálatos az új világ helyzete, ahol az embernek nincs más ellensége, csak saját maga!”

???

• Ki beszél?