[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

E heti szövegünk


szerzője jóval ismertebb, mint Tocqueville, a nagy múlt századi francia gondolkodó. Persze ő is a XIX. században született, a „Magyarország dagasztóteknőjének” nevezett „szív alakú vármegyében”. Itt – mint szerzőnk írja – „mindenre ráviszi már az embereket a nyomorúság, cselédsorsra, leányaik eladására, de megtartják az úri formát”. „Nekem csak innen lehetett jönnöm, ahol nyaranként a lugasban olvasok és írok, és a szobámban a szúnyogokkal viaskodok, mint egykor Pesten és az országban másféle szúnyogokkal…”

Ordítottam, szérűskertben hevertem

Van, aki már ebből az idézetből is rájöhetett, ki beszél e számunk utolsó oldalán. Származásáról ezért csak keveset mondhatunk. Ő maga többször írt egyik nagyapjáról: „A nagyatyám versifikáló ember volt, mondják, s ha versei nem is lehettek fölséges művek, halni szépen halt…: részegen és bánatosan nekiment a Szamosnak. Akkor már nem volt pap, s bár a katedrán is okvetlenül hitetlen és hűtelen volt gondolatban néhányszor a Seregek Urához, élni mégse tudott nélküle szegény, bolondos ember.”

Gyerekkoráról pedig fontosnak tartotta megjegyezni, hogy: „rossz voltam nagyon. Többnyire ordítottam, vagy a szérűskertben az árnyékon hevertem.” Ez a rosszaság persze nem zárja ki a sikeres tanulmányokat. Szerzőnk persze ekként interpretálja a példás előmenetelt, öccse jó bizonyítványára reagálva: „Gratulálok: mi mind ilyen szamarak voltunk. Jelesek az iskolában, szekundások az életben.” Kisiskoláskori elfoglaltságáról úgy emlékezik: „Akkoriban Kisfaludy Sándort olvastam. Tudtam, hogy Guzmics Izidor vallásos író. Öcsém gyakori furcsa eseteit versekbe foglaltam. Egyébként pedig meghaladtam a nyolc életesztendőt…”

Pokol-játék


Az előrehaladás természetesen nemcsak az irodalom és tudományok területén érzékelhető. Visszaemlékezése szerint „mi már hatéves korunkban tisztában voltunk az egész gólyateóriával, nyolcéves korunkban már csalódott szerelmesek voltunk, tizenhárom éves korunkban túl Boccacción és túl a »Karthauzin« egészen olyanformájú életcsömört éreztünk, mint milliomos és 3 X-es vivőrök” (életművészek).

A környezet persze nem ezt a progressziót támogatná. A negyedik elemitől katolikus iskolába jár: „iskolánk erkölcsös, katolikus iskola volt. Katolikus kátét tanultunk, a nem katolikusok is. Az ajtó fölött egy szomorú gipsz-Krisztus lógott fekete, nagy fakereszten.” Az erőteljes vallási nevelés alaposan befolyásolja a kis nebulók képzeletvilágát. Ebben az iskolában eszeltek ki Birivel, a palóc fruskával a Pokol-játékot: „Beaggattuk a két ablakot kabátainkkal, leányok kendőivel. Egyszerre a Pokolban voltunk, s a Pokol forró volt. Vak, bolond, sötét lett az iskolaszoba. Mi, tíz apró emberkék pedig ördögökké változtunk nyomban. Kerestük hadonászva, beteg vihogással… tapostuk vadul, sikoltozva egymást. Megvadultunk a sötétségtől és a forróságtól. Egymás lefojtott, elváltozott hangjától, a dobogástól, a püföléstől, a nagyszerű játéktól, a Pokoltól…”

Jezsuitának menni


A vallási impulzusok más formában is furcsa helyzethez vezetnek: „Én emlékszem, hogy katolikus iskolába jártam, s a plébánosnak ministrálva térdepeltem, és az apám, régi erdélyi kálvinista, le akarta törni ezért a derekamat. (…) Minden embertelen istenimádást, tehát a térdeplést is megvetette…”

További konfliktusokhoz vezet, hogy a diákság s velünk együtt szerzőnk is a Bánk bán helyett nemegyszer „a parasztvásáros város őslakóit, javíthatatlanjait, száműzöttjeit átfinomító” Testőr Ella estéit látogatja. Ez azonban nem lehet akadálya a vallásos buzgalomnak: hetedikes korából maradt fenn az alábbi levél: „Gyermekkori álmaim megvalósulás előtt állnak. Annak a vallásnak a zászlóvivői, amelynek hívévé tett a Nemezis, letörölték zászlóikról a humanitás keresztényi jelszavát, s hírnökei lettek a barbár-korszak sötét és kegyetlen tudatlanságának. El vagyok határozva tehát, hogy egy, velem egyforma gondolkodású barátommal együtt római katolikussá leszünk, és belépünk a Jézus-társaságba.”

A felnőtt erre azonban már másként emlékezik: „Szegény kálomista magyar, ki Kalocsára akartál menni jezsuita növendéknek!” A vallási buzgalom okát a lumpolásokat követő iskolai megtorlások miatti menekülésben látja: „Nagyon méltatlankodtam. Kalocsára írtam azonnal, hogy én katolikus és jezsuita akarok lenni, s ha a dolog el nem igazodik, talán ma együtt hódítunk Bús Jakab páterrel…”

„…hatott rám a szláv miszticizmus”

A fiatalember később sem teljesen érzéketlen az efféle hatások iránt. Később is határozottan emlékszik arra, akkoriban „zöld irodalmi ifjú voltam, ki Puskint faltam, s rettenetesen hatott rám a szláv miszticizmus (…) s szent hitem volt, hogy a magyar irodalmat meg kell tisztítani, szóval népies-nemzeti tartalomért esengtem, és nagy poétának tartottam még Pósa Lajost is…”

Valláshoz való viszonyát érett fejjel így összegzi: „ősi, legősibb kálvinista vagyok, s ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkámban benne volt a protestantizmus: – s bár internacionalista vagyok – a legteljesebb magyarság”. Rejtvényünk szövege is e „felekezetek feletti” értelemben említi a protestantizmust, hiszen szép számmal hozhattunk volna olyan idézetet is, amelyben a hazai protestáns egyházak képviselőivel száll harcba. Miként itt sem a katolikus hittel, hanem az egyházon belüli, e világi hatalmi törekvésekkel van baja. Nézeteit ő maga így foglalja össze:

„Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam. Névben ez vagyok most is. Levetettem magam erejéből a benevelt szellemnek és a velem született vallásnak is a bilincseit. De a tanulságok megmaradtak. Ezekkel a tanulságokkal még koponyákat fogok törni, ha szabad kritikamondásomban hasonló bornírt megakasztásokra akadok!”

Ha Mommsenünk volna

„(Ha nekünk is volna egy Mommsenünk, mint volt Németországnak, ez a mi Mommsenünk szomorúbb volna a németekénél. A németek Mommsenje, amikor halála előtt végignézett Európán és hazáján, megrémült. De a hite visszatért, és még meg tudta írni végrendeletét, hogy csak egy veszedelme van a civilizációnak: a fekete*. Ha nekünk volna Mommsenünk, a mi Mommsenünknek keserű torkán megakadna a szó. Írni csak a fiának írna, aki okvetlenül a Szent Imre Egyesület tagja volna. Annak is csak röviden, valahogyan ekképpen írna):

Szomorúan hal meg az apád, kedves fiam, könyörögj az ő hitetlen lelkéért Szent Imréhez. Nem miattatok aggódom: a famíliámra marad annyi, amennyiből megélhet. Téged pedig pláne nem féltelek, kedves fiam: a tiétek, a tiéd a jövő. Látom is, hogy ügyesen csinálod a dolgodat, olvastam, hogy te is üdvözölted Apponyit. De lásd, én amolyan régimódi, vén szamár magyar vagyok. Nekem olyanok is fájnak, amiknek fájdalmára talán sohase fognak már születni magyarok. Előbb hal meg, s talán meg is halt már az a Magyarország, amelyért mi a te korodban lelkesedtünk. Az a Magyarország, legalább a mi álmunkban – Kelet Franciaországa volt. S ezenfelül daliás mindenben, még a munkában s kultúrában is. Az én generációmból, kedves fiam, még katolikus püspökök is olyanok kerültek ki, akik Rómával hadakoztak. Az én időmben talán több magyar volt, mint ma, mert akkor a katolikusok is protestánsok voltak. Ma klerikális protestánsok is vannak s ultrakatolikus zsidók. Elfogyhatott, fölivódhatott vagy nagyon elromolhatott itt a magyarság. Már az én fiam is Szent Imrés, és Széchenyi nevét hordja, ha kell, ha nem kell, a száján. A demokrácia századában Magyarországon álmagyarságú mágnások uralkodnak. És katolikus szerzeteseket tartó, bigott és csalfa lelkű mágnások. És papok és ispánok és sekrestyések és cselédek. Hiszen volt itt hiba sok negyven éven keresztül, s nehezen, alig épült a mi álmodott Magyarországunk. De ilyen gyors visszazuhanást még a Mefisztótól megkísértettek sem vártak. Itt van, már azok vagyunk, de mindenesetre azok leszünk: Róma melegágya. Az erjedő, meleg trágya, mely a szent butaság és butítás számára nőtteti a plántákat. Holott ennek a Magyarországnak elsősorban meg kellett volna maradnia protestánsnak. Úgy protestánsnak, ahogyan a protestantizmus életet és szabadságot jelent. Nyűgöző múltunk, vagyontalanságunk, nemzetiségeink, kevés kultúránk és Bécs miatt és ellen egyformán az antiklerikalizmus lett volna az orvosság. A klerikális Ausztria mellett ma úgy kellene világolnunk, mint Európa egyik szemefényének. Mindennek reménysége is meghalt, s nagyon szomorúan hal meg az apád is, kedves fiam. Te ezt nem érted, de ne átkozd majd az apádat. Nem lesz okod rá: az apád hitvallása kiméra volt, a tietek a biztos valóságos jövő.”

???

* Bogdán Emil, Mommsen magyar híve kedvéért megjegyezzük: „fekete” alatt itt nem pigmeus és még csak nem is néger, hanem egyszerűen „kávé” értendő. (Rejtvényünk szövegéhez még annyit érdemes hozzáfűzni, hogy természetesen Theodor Mommsenre [1817–1903], a nagy német történészre utal, aki a múlt század második felében jelentette meg sokkötetes művét, a Róma történetét. E munkájáért 1902-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, de megjegyezhetjük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia is külső tagjai közé választotta.) (Szerk.)

• Ki beszél?