[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

E heti szövegünk szerzője

szoros kapcsolatban állott Ady Endrével, s ha nem ódzkodunk a militáns irodalomtörténet nyelvétől, nyugodtan harcostársának is nevezhetjük. Annál is inkább megtehetjük, mert maga Ady is így vélekedett. Egyik kortársuk így világítja meg kettejük rokonságát: „Mind a ketten a közelgő vésznek voltak rezgésmegérzői. Mind a kettő nemesvérű paripa, mely a föld megdobbanását, a lőporfüstöt, az embervér özönét megérzi… egy élet pihenéstelen hánykódásával fizették meg azt, hogy vateseknek születtek.”

„…a keze is dadog”

Ady még 1906-ban tette fel a kérdést: „De hát voltaképpen kinek írunk?” „Hát egyelőre neki [itt természetesen szerzőnk neve áll]. Nagy közönség ő és érdemes neki írni. (…) És ha írunk, szemeit érezzük az Írásaink fölött. Vajon tetszik-e neki a mi nagy hódolásunk? Alighanem lenéz bennünket érte. De megérti, mert megérteni senki sem tud úgy ma a magyar katakombák félénk világában, mint ő. És az ő megállapításaiból… sok neves magyar fog még valaha elélni.”

Ady e szavait teljesen komolyan vehetjük, noha utólag mosolyoghatunk azon, hogy e nagy „megértőtől” származik a híres-hírhedt felkiáltás: „Akasszanak fel, ha értem!” – írta a Magyar Hírlapban Ady verséről, A fekete zongoráról. Más kérdés, hogy rögtön hozzáfűzte: „De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni, sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltőén teljes kicsengésű…” Adyt nemcsak pályája elején támogatta, hanem kitartott mellette mindvégig, ahogyan Ady esetenként szeszélyes természete sem módosította kritikusáról vallott ítéletét. Tudjuk, hogy akkor, amikor Adyról már mindenki lemondott, felkeresi a nagybeteg költőt, így emlékezik: az utolsó versét „én váltottam, szedtem, kényszerítettem ki belőle, a vallás rosszhiszeműségével. Tudtam, hogy vége, szorongattam a kezét, s éreztem, hogy már a keze is dadog. De bíztam dadogásában – a Pythia is dadogott. (…) S csakugyan megírta a verset.”

Szerzőnk pártfogoltjai közül persze nemcsak Adyt említhetjük. Fogékonyságára, a nagy költészet iránti szimatára mi sem jellemzőbb, hogy 1926-ban írja le a következő sorokat: „Van egy húsz vagy hány éves kis magyar költő: József Attila. Ennek szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét (…) Gyönyörű szép. (…)” Ekkoriban József Attilának még a nevét sem ismerhették sokan.

„…születtem halottak napján”


Egyik korai önéletrajzában olvashatjuk: „Születtem 1869 halottak napján, és állandóan négyévesnek érzem magam, s nem tudom megérteni, hogy lehetnek főispánok, sőt miniszterek… komoly meglett és családos emberek, akik később születtek, sokkal később, például olyan mulatságos időben, mint 1890. Budapesti születésű vagyok, de kisgyermekkorom javát az Alföldön töltöttem. Gimnáziumot és jogot azonban Budapesten végeztem, kivéve egy esztendőt, életem legszebb esztendejét, mikor 1882-ről 1883-ra, a harmadik gimnáziumot Eperjesen jártam. Ezen a télen tűnt volt fel, emlékszem, Kiss József és Mikszáth Kálmán, Budapestre való visszatértemkor ennek tudomásulvétele volt első irodalmi benyomásom. 1892-ben lettem politikai újságíró, s azóta vagyok a Magyar Hírlap cikkírója. Közben s ezzel párhuzamosan irodalmi bajlódásban telt el, magam előtt szinte észrevétlen, eddigi életem.”

Az újságírópálya, ahogyan mondani szokták, nem véletlen. Apja a Budapesti Újságírók Egyesületének alelnöke volt, de ami fontosabb: a Pester Lloyd főszerkesztőségéig vitte. A bécsi udvartól a III. oszt. vaskereszetet kapta, ám ez nem rendezhette el élete folyását: 1907 októberében – máig tisztázatlan körülmények között – fejbe lőtte magát.

Míg az apa rendszerint kis csillaggal szignálta cikkeit, fia valósággal tobzódott az álnevekben. Írt Dixi, M. Paul Pateaud (=Pató Pál), Tar Lőrincz, Korax, Igricz, Manfréd, Piktor, Kádár, Tallózó, Gerzson, Tannhäuser, Véghelyi Imre, Ebréus, Fakír, Globetrotter stb. néven. A sok álnév ellenére igen nyílt politikai és kulturális harcot kezdeményezett abban az időszakban, amikor a liberális gondolkodás elég súlyos válságba került Magyarországon.

„…ez az inkarnált liberális gondolkodó”

Mert szerzőnk liberális volt, vagy ahogyan a szabadelvűség iránt nem rajongó Bóka László mondta: „talán ő volt az utolsó naivul hűséges híve a liberalizmusnak, az utolsó jóhiszemű polgár”. Ha ez így nem is igaz, tény, hogy a klasszikus szabadelvűségnek – minden ellentmondásával együtt – aligha volt következetesebb képviselője a magyar publicisztikában. Elkötelezettsége bizony még elv- és íróbarátaival is ellentétbe hozza. Számára a legsúlyosabb sérelem talán az a (torz)kép volt, amit Babits Mihály rajzolt róla a Tímár Virgil fiában. Elveit mégsem adja föl. 1937-es önéletrajzában – a közelgő veszélyeket látva, még erőteljesebben áll ki a harcos liberalizmus mellett: „Örökké igaz, hogy nem bírok urat, ki nem azért uram, mert magam akarom annak. Örökké igaz, hogy szédület a szabadság, ha szélén bizonytalankodik a szakadéknak, s nem maga állít maga számára korlátokat, s rabság a szabadság, mely veszi az ütést, de vissza nem adja, sőt meg nem előzi…”

Szerzőnk ekkor már hosszabb ideje külföldön, elsősorban Ausztriában él, de innen is tovább menekül, az Egyesült Államokba, ahol elnyeri majd New York város irodalmi díját. A háború után, 1948-ban az új rendszer hazahozza a progresszív közírót, s noha kitüntetik még Pro Arte-díjjal, már nem tudják szolgálatukba állítani. Gellért Oszkár – akkor éppen harcosa kommunistaként – úgy emlékezik: ekkor már súlyosan beteg, „összetöpörödött ember volt, a két kezével mintha malmoznék, de pillanatig meg nem szűnő reszketéssel ült. (…) Miről is beszélhettem volna vele? Népi demokráciánk példátlan nagylelkűségéről, hogy bár gyalázatos cikkeket írt Leninről, de befogadta? Hogy a kormány állandó havi zsebpénzzel is ellátta?” Szerzőnk nem vette túl sokáig igénybe „népi demokráciánk” szerető gondoskodását, egyszerűbbnek találta, ha 1949-től szabadabb térségekbe költözik, hogy ott társalkodjék kedvenceivel, Montesquieu-vel és Mill-lel.

„Hiszen, igaz, lehetne e dolgot elmélkedés nélkül is elütni. Lehetne, teszem, megállapítani, hogy akik a magyar s nemzeti bélyeg ordószerű (rendjelszerű) osztogatását királyi jogul maguknak rezerválják, fejedelmi gondatlansággal maradnak adósak annak meghatározásával, hogy mik hát a sajátos vonások, melyekről valamely írásnak vagy gondolkodó módnak magyar és nemzeti volta megismerszik, s melyik magyar réteg vagy csoport vagy család az, mellyel egy gondolkozásúnak s egy érzésűnek kell lenni, hogy az embert magyarnak és nemzetinek ismerjék meg? Enélkül a boldogtalan epigon. Kit kizavartak abbeli ártatlan hitéből, hogy eo ipso [magától fogva] magyar és nemzeti minden, amit ő, magyar vagy magyarrá lett ember, a lelke s az egyénisége kifejezésében magyar nyelven ír, s aki most jóhiszeműen keres az elveszett helyett új hitet, melyet érzése számára kötelezően ismerjen, csak a durva empíriára és indukcióra van utalva…

Mondom, ilyesféléket lehetne mondani, de ez éppoly vita, el nem dönthető ízetlenkedés volna, mint a másik részen a kávéházi irodalomról való példálózgatások. Kétségtelen, hogy éppen a művészetnek igazán szükségszerű bélyege a nemzetiség, sőt a fajiság, csakhogy nem parancs vagy kötelesség, hanem következésképpen, nem finalitásul [nem célként], hanem kauzalitásul [okként], éppen az igazi művészeti munkának egyéni, az egyéniségnek pedig (mondjuk hamarjában, bár bizonyára nem pontosan és kimerítően, Taine-nel) az örökletességtől és a környezettől meghatározott volta következtében. Most már valóság az, hogy a nemrég még kisszámú magyarság ma megüti a tízmilliót, s a nemrég még fejletlen Magyarország ma már fogyatkozásiban s elmaradottságiban is modern kultúrország. A nemzet emberanyagának e növekedése jórészt idegen elemek beolvadása útján ment végbe, s a mai Magyarország kifejlődésében idegen mozgatóknak (teszem, idegen tőkének) ugyanannyi része volt, mint az autochtonoknak [belsőknek]. Lehetséges-e, elgondolható-e, hogy e sokféle elemből elvegyült amalgám teljesen olyan kémiai összetételű legyen, mint annak egyik, bármennyire értékes, túlnyomó és uralkodó adaléka? S ha nem, lehetséges-e, hogy megnyilvánulásai ugyanolyanok legyenek, mint a hajdani kevésbé összetetteké voltak? (És, tegyük hozzá, hogy a ma ugyanazon vonásokkal ütközzék ki az irodalomban és a művészetben, mint a tegnap?)

Látnivaló, hogy teljesen elfogadva, jóhiszeműnek ítélve s jogosnak megállapítva a nacionalista esztétikát (mely különben legalábbis oly kevéssé magyar, s legalábbis annyira német és francia, mint ami művészeti termést minálunk nemzetietlennek bélyegez meg): akkor is belekeveredünk a dilemmába… Vagy uniformist szabunk az író gondolkodása, érzése, érdeklődése és kifejezése elé, s akkor rákényszerítjük, hogy hazudjék, vagy mindenesetre rossz dolgot írjon. Vagy elfogadjuk magyarnak és irodalomnak azt, amit magyarok de facto írnak, s akkor le kell tennünk a perzekútor-esztétikáról s az írók írói értékének politikai mérlegen való megállapításáról.

A politikának azért marad dolga az irodalom nemzeti volta körül, csakhogy médiumon keresztül. Mert bizonyára annál fenségesebb a költői munka, mentül nagyobb együttérző közönség lelkéből ütközik ki sajátosságának egyéni bélyege, márpedig csak arra való politika útján lehet elérnünk és remélnünk, hogy akik e hazában együtt élünk s e nemzetnek politikai tagjai vagyunk, ha lehet: nyelvben, s mindenesetre érzésben, gondolkodásban, világnézetben, kedvtelésben, törekvéseinkben, a dolgok sajátos felfogásában s egyéniségünk sajátos vonásaiban egyek legyünk. E politikához azonban türelem kell, sőt e politikának türelmen kell kezdődnie, sőt a türelem ez a politika. Mert nem igaz, hogy a türelem a birkák erénye, inkább az okosoké, a fölötteseké, a nemesen ravaszaké, a nagy célok felé kitartóan igyekvőké. De igenis a farkas az, aki elérheti, hogy együtt üvöltsenek, de soha, hogy együtt énekeljenek, még kevésbé, hogy együtt érezzenek.”








???

• Ki beszél?