Az egész világ dicséri Bush leszerelési bejelentését. Méltán: a kezdeményezés újszerű és merész. Most történik meg először, hogy egy szuperhatalom egyoldalúan, a viszonzásra csupán számítva, de azt eleve nem kialkudva, fegyverzetcsökkentést jelent be. Szakít az eddigi gyakorlattal, az évekig, olykor több mint egy évtizedig húzódó alkudozásokkal, amelyeknek az volt a vége, hogy új modernebb fegyverek jelentek meg, s az alku tárgyát képező fegyverek az időközben elavultak függetlenül a tárgyalások kimenetelétől. Nem férhet kétség a kezdeményezés merészségéhez sem: Bush közölte, hogy az Egyesült Államok visszavonja és megsemmisíti összes szárazföldi és tengeri indítású rövid hatótávolságú atomrakétáit; azonnali hatállyal felfüggeszti a stratégiai bombázó repülőgépek 1957 óta érvényes riadókészültségét. Túl ezeken az egyoldalú lépéseken, javasolja a Szovjetuniónak a START-szerződés előírásainak határidő előtti teljesítését, a tárgyalások megkezdését a több robbanófejes ballisztikus rakétaállomány teljes fölszámolásáról.
A rövid hatótávolságú, taktikainak vagy harcászatinak is nevezett föld-levegő rakéták felszámolását főleg Németország sürgette: a Kelet-Németországban tartózkodó szovjet csapatok még tárolnak efféle fegyvereket, s többek között Franciaország is erre való hivatkozással állít Hades-rakétákat. Ugyancsak Bonn kedve ellenére. A Németország nyugati felében tárolt amerikai taktikai atomfegyverek kivonása pedig megkönnyítheti a szovjet alakulatok kivonását a függetlenné lett balti államokból.
A közvetlen érdekeken túlmenően, a Bush által tett bejelentés komoly lépés a Reykjavíkban – Reagan és Gorbacsov második találkozóján – körvonalazott vízió irányában: az izlandi városban szólottak először, az ezredforduló atomfegyvermentes világáról. Az amerikai szándék fontos lépés ebben az irányban, kivált, ha egybelátjuk az elnök néhány nappal korábbi, az ENSZ-közgyűlésén mondott beszédével, amely a Bush propagálta új világrend lényegének a demokrácia elterjesztését jelölte meg az egész földkerekségen, s e cél szolgálatában kimondotta, hogy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának biztosítása magasabb rendű szempont a belügyekbe való be nem avatkozás – egyébként tiszteletet érdemlő – szempontjánál.
De – függetlenül attól, hogy az elnök javaslata újszerű, merész, látomásos – a bejelentés bírálói is meghallgatást érdemelnek.
Ők azt mondják: Bush úgy csökkenti a fegyvereket, hogy a tényleges helyzet nem igazán változik. A légi indítású taktikai atomfegyvereket nem selejtezik ki, s – korlátozott mértékben – folytatódnak az SDI kifejlesztésére irányuló kutatások. A kezdeményezés jelentős mértékben belpolitikai célokat szolgál. Már megkezdődtek az elnökválasztás előkészületei, és a szovjet támadás veszélyének megszűnése nyomán az ellenzéki demokraták a katonai kiadások jelentős csökkentését írják a zászlóra. Bush kifogta a szelet az ellenzék vitorlájából, s felvillantotta a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok csökkentse költségvetési kiadásait, hogy megszűnjék az az ellentmondásos és bénító helyzet, amelyben az Egyesült Államok egyszerre a vezető katonai szuperhatalom és a világ legnagyobb adósa, amely a szocializmusból a piacgazdaság irányába elmozduló országokat csak elvileg tudja támogatni, anyagilag nem.
A bejelentést értelmezve, gyakran hangoztatják, hogy a viszonzás kényszere jótékony a Szovjetunióra nézve is: megkönnyíti a rendkívül túlméretezett katonai kiadások csökkentését, a nómenklatúra befolyásának átmentésére leginkább alkalmas katonai-ipari komplexum megregulázását.
De Bush előterjesztése mögött kevésbé altruista szempontok is föllelhetők. Gyorsan, a későbbi események elébe vágva akart cselekedni. Magyarán: akkor akarta a szovjeteket viszonzásra, a lépésre válaszoló ellenlépésre késztetni, amikor még van némi súlya a központnak, amikor Gorbacsov még tud némi hatást gyakorolni az önállósuló köztársaságok vezetőire és persze a hadsereg irányítóira is. Az utóbbi látszik a könnyebb esetnek, bár – kissé idegesítve a washingtoni politikusokat – az elvi egyetértésen kívül még nem jött érdemi válasz Moszkvából. Ennek egyik oka lehet, hogy a több robbanófejes ballisztikus rakétaállomány fontossága nagyobb a szovjet stratégiában, mint az amerikaiban.
De a fő meggondolás a kezdeményezés korai időzítését illetően valószínűleg avval függ össze, hogy Oroszországon kívül Ukrajnában, Belorussziában és Kazahsztánban is vannak atomfegyverek, s ahogy az idő halad, úgy csökken eme köztársaságok vezetőinek a hajlandósága a nukleáris fegyverről való lemondásra, a moszkvai központból érkező irányelvek elfogadására. Washington föllépése tehát kísérlet arra, hogy megtakarítsák a valószínűleg hosszadalmas és körülményes külön tárgyalásokat az érdekelt köztársaságok vezetőivel.
Egyáltalán nem biztos, hogy a kezdeményezésnek ez a vonatkozása sikeres lesz. Lehet, hogy a moszkvai puccs összeomlása, ami egyfelől megkönnyítette a kezdeményezést, azáltal, hogy kikapcsolta a lefegyverzés ellenzőinek puccsistává szegődött táborát, másfelől, a birodalom részekre szakadása (és a részek élére álló tapasztalatlan és becsvágyó vezetők fölülkerekedése következtében) inkább növeli, semmint mérsékli a nukleáris fenyegetettséget, az előreláthatatlan fordulatok kockázatát.
Elképzelhető, hogy a jelentős mérvű fegyverzetcsökkentés ellenére a világnak nagyobb bizonytalanságra kell felkészülnie, és nem arra, hogy a folyamatos csökkentések következtében előbb-utóbb megszűnik az „overkill”, a földi életet elpusztító gyilkolási kapacitás.
A helyzet kényességét jól mutatja az iraki példa. A háborús vereség után Szaddám Huszeinnek el kell fogadnia, hogy ENSZ-szakértők ellenőrizzék a fegyverkezést; megnézzék, betartja-e Bagdad a nukleáris, vegyi és bakteriológiai felkészülésre vonatkozó tilalmat. A diktátor beleegyezett, de igenjét úgy értelmezte, hogy a szakértők azt nézzék meg, amit ő mutatni akar, oda menjenek, ahová ő irányítja őket, és lehetőleg azon a járművön tegyék meg az utat, amit ő bocsát a rendelkezésükre. De a szakértők nem oda mentek, ahol nincs semmi. Oda mentek, ahol bizonyítékot találtak rá, hogy Szaddám Huszein vígan folytatja az atombomba előállítását, s már csupán két-három hónapra van szüksége, hogy kész, kilőhető, robbantható atombombával rendelkezzék. Mi történjék Szaddám Huszeinnel meg az atombomba más líbiai, pakisztáni, algériai megszállottjaival? Ezt a nem könnyű kérdést igencsak súlyosbítaná, ha a leszakadó szovjet köztársaságok élére kerülő férfiak is úgy éreznék, hogy szuverenitásuk, hatalmuk, országlásuk csorba, nem teljes, amíg nem büszke tulajdonosai egy olyan fegyvernek, amivel Csernobil hatásának a sokszorosát lehet elérni.
E meggondolások azonban nem Bush kezdeményezése ellen szólnak. Az újszerű, merész és józan kezdeményezés megmutatja, hogy a jövőt közelebb lehet hozni, az utat a jövőbe le lehet rövidíteni. De: a jövőbe nem vezet kockázat nélküli, kitaposott út.
- Külföld [6]