– Különleges esetet képvisel ebben az egész kijárósdiban történetileg és a te életedben a hatalom és Lukács kapcsolatának „újrarendezése”. Ez oly sikerrel járt, hogy a hatvanas évek végére Lukács életművének egy része kanonizálódott. A mából visszatekintve, hogyan értékeled a saját akkori ebbéli fáradozásaidat, és - másfelől - hol húzta meg a hatalom azt a határt, ahol élesen igyekezett őt az „iskolától”, vagyis tőletek különválasztani?
– ’65–66-nál tartunk. Egy évtizeddel a forradalom, néhány évvel a kivégzések és a ’63-as amnesztia után. De bármint „finomultak a kínok”, az embernek mégis az volt a történelmi érzése, hogy az egész hátralévő életét egy sötét alagútban éli le. Forradalom, úgy éreztük, nem jöhet többé. És ha ez igaz – gondoltuk –, akkor csak két magatartási mód áll nyitva azok számára, akik nem akarnak elvtelenül alkalmazkodni. Az egyik, hogy feladjuk addigi magunkat, más szakmai ösvényeket taposva beleilleszkedünk a lehetségesbe. A másik az, hogy megpróbálunk a hatalom által úgy-ahogy nyitva hagyott „legitim” csatornákat felhasználva, bizonyos mérsékelt, de a semminél mégis többre tartott reformokat támogatni. Én az utóbbira tettem, együtt az egész körrel, amelyhez tartoztam. És ennek a „valamit mégis tenni kell”-nek a nevében tevékenykedtünk. Lukács visszavétele a pártba (1967) számunkra nem önmagában volt lényeges, csupán annak jelzéseként, hogy a mi rezignált, az adott kereteket kihasználni törekvő, a hatalommal bizonyos korlátok között szót értésre törekvő taktikánk értékeket menthet át, tehát helyes.
Lukácsnak volt egy másféle, személyes megfontolása is: a saját élete. Ő 1918-tól kezdődően ehhez a párthoz tartozott, és a lelke mélyén a belőle való kitaszítottság mélyen bántotta. Én ezt már régen nem osztottam – közbevetőleg, sosem voltam tagja a kommunista pártnak –, de tiszteletet éreztem iránta. Úgy éreztem, nincsen jogom az akkor – a visszavételekor – már nyolcvanon túli Lukácsot a saját „túlvilághitéről” lebeszélni. De ebből azért nekünk az első volt a fontosabb.
Természetesen igen rövid idő alatt kiderült, hogy részünkről ez az első pillanattól kezdve naiv illúzió volt. Egyrészt azért, mert – amit mi kívülről persze nem tudhattunk – ők a „politikai reformokon”, legalábbis az igazi, strukturális reformokon még csak el sem tűnődtek. Másodszor, 1968-ban, tehát épp a nagy garral meghirdetett gazdasági reformok bevezetésének évében, bekövetkezett a cseh katasztrófa, ami még akkor is leszűkítette volna a mozgásterüket, ha ők – a kádárista vezetés – valóban gondoltak volna érdemleges politikai reformra. Csehszlovákia ’68. augusztus 20–21-i lerohanásával kezdődött meg Lukácsnak és iskolájának a szétválása. Erre persze lehetett számítani. Mi ’56 óta tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy Lukácsnak egészen más a viszonya a Kádár-rendszerhez, mint nekünk. Erről nem sokat beszéltünk, főleg vele nem, mert ez fájt volna neki. De ’56 óta mi magunkat nem tekintettük még reformista értelemben sem kommunistáknak. Egy ettől gyökeresen különböző kérdés volt, hogy a marxizmussal, mint filozófiával valóban élt bennünk egy szenvedélyes azonosulás, mert úgy gondoltuk, hogy ennek a nyelvén szabatosan ki lehet fejezni egy megújuló világ problémáit. De a marxista filozófia és a kommunizmus, mint politikai gyakorlat egészen más tészta volt. Lukács azonban magát marxistának, tehát kommunistának érezte: az ő szemében e kettő nem volt különválasztható. Emiatt őközte és miköztünk mégsem jött létre soha semmi lényegbe vágó konfliktus, mert ő is, mi is becsületesen álltuk az „alkut”: Lukács soha nem „adott el” minket, mi soha nem „adtuk el” Lukácsot.
1971 nyarán meghalt Lukács. A helyzet rögvest megváltozott: őt – gondosan megrostálva a művét – sebbel-lobbal államosították, csináltak belőle egy államfilozófust. Életműve ezért nagyon nagy árat fizetett eddig is és fog ezután is: generációk egész sora fogja kizárólag annak az emléktáblának az alapján megítélni, ami itt, Belgrád rakparti egykori lakásának, a mostani Lukács-archívumnak a falán éktelenkedik Lukács György a kiemelkedő kommunista filozófus”. De az is lehet, hogy így kell bűnhődnie az utókor színe előtt annak, aki ennyire egybemos két olyan különböző dolgot, mint a filozófia és a politikai gyakorlat.
– 1968. augusztus 21. Korcsula szigete az Adrián egy nemzetközi filozófuskongresszus Jugoszláviában. S ez történetesen pontosan egybeesik Csehszlovákia megszállásának napjával. Az ott lévő „tanítványok” – Heller, Márkus György, Vajda Mihály, Sót Vilmos stb. – tiltakozó petíciót juttattak el sok nyugati kollégájukkal közösen a világ közvéleményéhez. Lukács György itthon „különvéleményének” és felháborodásának teljes pártszerűséggel csak a párton belül adott hangot. Ez nem okozott-e közöttetek bármiféle konfliktust?
– Az égvilágon semmit. Éppen kettesben nyaraltunk Lukáccsal a Mátrában, ott értesültünk róla, hogy a feleségem (Heller) Ági Korcsulán tiltakozott. (Ági erről a nyaralásról ment el Korcsulára.) Hajnalban hallottuk a hírt a rádióban a bevonulásról. Utána órákon keresztül sétáltunk Lukáccsal az erdőben, valami teljesen kétségbeesett és felzaklatott hangulatban. Lukács, mondhatni, nagyon komikus formában adta ki első dühét: szinte tajtékozva mondta nekem: „Maga gondoskodjék róla, hogy ha meghalok, engem egy közönséges temetőbe temessenek el, én nem akarok – ott se – ezek között lenni, a »párt halottai« mellett feküdni.” Mulatságos volt tőle egy ilyen tragikus történelmi pillanatban ilyesmit hallani első reakcióként – de a tónust én is átvettem: „Nézze, legfeljebb nem fognak beszélgetni”. Mire ő elnevette magát: „Igaza van, ez is megoldás”.
Ezek után komolyabbra fordította a szót. Azt mondta: „Nekem most két utam van. Vagy visszaküldöm nekik a tagsági könyvemet, és teszek egy nyilvános nyilatkozatot, vagy írok nekik egy levelet, ami nekik ugyanolyan kellemetlenül eshet, viszont senki másnak nem lesz a javára.” Azt hiszem, életében először akkor kért más embertől egy fontos döntéshez tanácsot. Egy 83 éves aggastyán kért külső támogatást egy nála majdnem ötvennel újabbtól. Máskülönben túl büszke volt, és akkor sem volt szokása tanácsot kérni, ha valamiben habozott.
Én annyit mondtam: ő megteszi a kötelességét azzal is, ha írásban leszögezi az álláspontját. Ma is állítom: ő ezzel valóban megtette a magáét. Befejezte azt az ellentmondásokkal teli pályát, amelyen ’56 óta haladt: nem hazudott, nem hallgatta el a véleményét – ugyanakkor nem szakított azzal az Anyaszentegyházzal” sem, amelynek a kebelébe a haláláig bele akart tartozni.
– Déry Tiborral – úgy tudom – Lukács Györgynek hosszú évekkel korábban megromlottak a kapcsolatai. Te, aki egyformán kötődtél mind a kettőjükhöz, mit tudsz kései viszonyukról?
– Azt hiszem, Lukács és Déry között a viszony igazán soha nem romlott meg. Déry nagyon nagyra tartotta Lukácsot, mint a kommunizmus mitologikus figuráját a két háború között, de sose tartotta jó irodalomkritikusnak. Számára Lukács György nagy egyéniség, de általában véve és az őt személyesen a legérzékenyebben érintő szempontból is egy rossz irodalomkritikus volt. De azért Déryben elég írói éleslátás és kíváncsiság volt ahhoz, hogy ezt a töpörödött és vézna termetű szellemóriást mindig csodálja.
Én valóban személyes viszonyban voltam Déryvel – ez is jól beleillik a „magyar panoptikumba”. Valamikor ’54-ben alakult ez ki, amikor elkezdték őt csépelni Nagy Imréhez írt levelet emiatt. Azután ’56-ban az íróhatározat idején is ott voltam körülötte, persze együtt sok mással. ’56 decemberében, amikor már lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb letartóztatják, igencsak megfogyatkoztunk. S amikor valóban letartóztatták, egyedül én maradtam mellette.
De valójában mindössze egy lényegeset tettem Déryért: elvittem a lakásából a könyvtárát, amikor mellékbüntetésül teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ennek aztán kínos csattanója lett. Amikor Déry kijött a börtönből, én azonnal egy tehertaxit fogadtam, és visszavittem neki a könyveit. Ekkor láttam a börtön után először. Tibor kijött az ajtó elé, végigmustrált, beletúrt a könyvrakományba, aztán kimondta ezt az írófejedelemhez nem túl illő mondatot: „Feri, ugye egy kötet se hiányzik”?
– Többször találkoztam olyan véleménnyel, hogy a „Lukács iskola” egy fikció volt csupán, a „frankfurti iskola” mintájára és analógiájára. Igazából önálló, karakteres irányzatot soha nem képviselt. Mint „iskola” merőben a te találmányod és propagandisztikus leleményed volt.
– Mi abban az értelemben tényleg nem voltunk a „frankfurtihoz” hasonlító iskola, hogy annyira azért soha nem gyűlöltük egymást, mint ők. De azért az sem igaz, hogy ez teljes mértékben csak kitalálmány volt. A gondolat a szinte megszállottságig örök iskolaépítőtől, magától Lukácstól származott. Ő egész életében „iskolákat” szervezett maga köré. Balázs Béla már a század elején azt írta (akkor lehettek 22 évesek): „Itt, Berlinben van egy »Lukács-iskola«.” Ez volt alighanem az első „Lukács-iskola”.
Eddig még senki nem számolta össze pontosan, hogy hány iskolája volt hét alkotó évtizede alatt Lukácsnak. Igen – ő mindig szinte rögeszmés iskolaépítő volt. Szent Ágoston-i ambíciók munkálkodtak benne, ő is egy nagy egyháznak, egy „ecclesia militans universalis”-nak akart Ágostonja lenni. Ez az egyház úgy sikerült, ahogy. De számára a félresikerült „egyház” pótléka volt mindig egy „iskola”. Mi, azt hiszem, csak az utolsó réteg voltunk, ennek a sok évgyűrűs fának a kérge. Mégis, ténylegesen iskola voltunk, amelyik annak idején együtt és közösségben élt, gondolkodott, tagjai mindenfajta megállapodás nélkül igazodtak egymáshoz, belső problémáikat nem teregették ki a világ előtt, teljes belső szolidaritást vállaltak. Olvastuk és megvitattuk egymás írásait, hivatkoztunk egymásra, építettünk egymás eredményeire. Hozzánk kapcsolódva jött egy új generáció, a 43-as években születetteké, amelyik – legalábbis a kezdetekkor – hozzánk illeszkedett. Ennek az új generációnak voltak elválasztó szocializációs élményei már a kezdet kezdetén is. Ez oda vezetett, hogy Lukács élete vége felé belső feszültség jött létre köztünk és a nálunk fiatalabbak többsége között, ami végül is robbanáshoz vezetett, és ez kettészakította az iskolát. De ez már nem is volt túlzott baj, mert akkorra – a hetvenes évekre – megkezdődött az iskola „magjának” a felbomlása, ami teljesen az évtized végére fejeződött be.
– Ennek a belső szakadásnak a lényegét te miben tudod történeti távlatból visszatekintve megragadni?
– Nem akarok beszélni azokról, akik óvatosságból szakadtak tőlünk el. Amiről több mondanivalóm van, az a sokkal figyelemreméltóbb generációs harc. 20 évvel vagyunk utána, tehát az ember lehet bölcs és távolságtartó. A mi akkori „generációs konfliktusunk” fájdalmas, kellemetlen és személyileg rendkívül élesen lezajló történet volt. Úgy látszik, az új generációk nem tudják magukat másképp fölszabadítani, csak úgy, ha időleg személyileg fixálódnak új valakire vagy valakikre, a korábbi kötődések elszakításának formájában, s ez a fixálás játszódott le akkor is. Én egyáltalán nem mondom, hogy mi semmiféle kárt, bántalmat, sérelmet nem okoztunk a nálunk fiatalabbaknak, hogy csak és kizárólag nekünk volt igazunk. Egyszerűen mint egy tényt fogadom el az ő akkori érzéseiket. A különbözőbb okoknál fogva ők annak idején úgy érezték, hogy a háttérbe vannak mögöttünk szorítva, talán hogy csak eszközökként használjuk őket, és nem kapják meg azt a szellemi és emberi elismerést, amit megérdemelnek. Jobb lett volna mindezt komplexusok nélkül már akkor kibeszélni? Úgy látszik, nem lehetett, így hát – visszatekintve – el kell fogadni e szakadást múltunk egy tényének. Fájdalmas volt ugyan, talán azokon ütötte a legnagyobb sebeket, akik a legközelebb voltak hozzám, de ez ma már történelem, amelyből én már semmit nem hordok magammal, és azt hiszem, képes vagyok tökéletesen elfogulatlanul látni. Mi a privát viszonyunk ma? Udvarias, korrekt; alkalmanként akár baráti módon is tudunk érintkezni. Ennyit a személyi oldalról. Más kérdés a dolog ideológiai része.
– Nevesíteni is kéne valamennyire, kikről van szó.
– Az úgynevezett középkorú generáció – az enyém – Heller Ágiból, Márkus Györgyből, Vajda Mihályból, belőlem, és bizonyos értelemben Márkus Marisából állt. A nálunk fiatalabb generáció voltaképp nem kizárólag életkori, mint inkább egy politikai megjelölés. Habár többségük valóban nálunk tíz-tizenként évvel fiatalabb emberekből állt. A legismertebbek közülük ma Kis János, Bence György, Ludassy Mária, Fodor Géza, Erdélyi Ágnes. De én úgy érzem, hogy személyi oldalról a szakítási történet ma már nem túl érdekes.
Más dolog az ideológia. Ha a végeredményt tekintjük, szerintem nem voltak közöttünk nagyon döntő különbségek. Ebből a társaságból majdnem mindenki végigjárt egy olyan utat, amit nagyjából a következő módon írhatnék le. Sokan ’56 után, a 60-as évek közepétől pedig már valamennyien egyöntetűleg nem voltunk kommunisták, de igenis mind hittünk Marxban, politikai téren pedig abban, amit „demokratikus szocializmusnak” neveztünk.
A közös gondolati keretektől való eltávolodás sebessége és mértéke természetesen az egyéni alkatoktól is függött. De ez önmagában nem tette szükségessé az összeütközést. Mi vezethetett inkább erre? Szerintem elsősorban az, hogy az egykori kései, utolsó Lukács-körből a 70-es években bizonyos emberek úgy döntöttek, hogy ők csakazértis – minden félreszorítottság ellenére – itthon maradnak, a kelet-európai életben, és az átalakulás politikai aktivistái lesznek. Mások – ezek voltunk mi – úgy döntöttek, hogy csomagolunk, elmegyünk, és megpróbáljuk az elméleti munkát folytatni ott, ahol azt szabadon folytatni lehet. Természetesen azért sosem volt ilyen egészen tiszta a kép, mert akik elmentek, ahol valamilyen módon szintén megmaradtak politizáló természeteknek, és abból a világból, ahol új életet kezdtek, szintén megpróbáltak politikailag hatni hazafelé is. Másfelől, akik itt maradtak, politikai aktivistaként is folytatták elméleti és tudományos munkájukat.
– Most, hogy fél éven keresztül először tartózkodtatok itthon 14 év után, hogyan alakultak köztetek a viszonyok? Kivált miután azok, akik itthon maradtak, ma már akár filozófusokként (Bence, Ludassy, Fodor Géza), akár politikusokként (Kis János) a mai magyar közélet, a tudományos élet fontos szereplői.
– Van erre egy elég jó szó: korrektül. Mindenfajta konfliktus nélkül, időnként akár barátságos szimpátiával viszonyulunk egymáshoz. Ami minket illet, mibennünk – feleségemben és bennem – a nagyrabecsülés irántuk, a szellemi és a politikai teljesítményük iránt a legmértéktartóbb megfogalmazásban is őszintén elismerő. Eszem ágában sincs holmi húsz évvel ezelőtti konfliktusok és sérelmek miatt se lekicsinyelni, se elfelejteni, hogy mit köszönhet Magyarország annak a demokratikus ellenzéknek, amelynek a 80-as évek elejétől történetesen Kis János lett a vezető egyénisége.
– Ebben a mostani szituációban, a tartósabb, gyakoribb itthonlétek esélyére is gondolva, mivel akarsz foglalkozni, miként képzeled el a mostani közéletben a saját újólag kialakítandó szerepedet?
– Úgy gondolom, bizonyos értelemben át kell értékelni a „közélet” fogalmát azokhoz a modellekhez képest, amelyet az amerikai kézikönyvek oly kiválóan taglalnak. Ezek azt mondják, a politikát azok az emberek „csinálják”, akiket beválasztanak a különböző testületekbe és ott döntéseket hoznak. Itt viszont létezik egy olyan laza mező, amit mi közvélemény formálásának” nevezhetünk, és aminek főszereplője – nevezzük nevén a gyermeket – a „demokratikus elit”. Az „elit” szó nem túl szimpatikus a politikai kézikönyvekben, mert állandóan arisztokratizmussal vádolják, valamint azzal, hogy a legfőbb igazi gondja a minél jobb jövedelem. Valójában egyáltalán nem pénzkérdésekről van szó. Hanem egy olyan nem formalizált intézményről, amelyik nincs bürokratizálva, és mint demokratikus elitnek ekként van közgondolkodás-alakító hatalma.
Ebben a demokratikus elitben, ebben a közvélemény-formáló munkában – és csak itt – akarunk mi a továbbiakban bármi néven nevezendő politikai funkciókat betölteni. Kivesztek belőlem – ha voltak valaha egyáltalán – a szűkebb értelemben vett politikai becsvágyak.
– Mint tudós a továbbiakban milyen szűkebb tudományterületen akarsz dolgozni?
– Egyrészt újra foglalkoztatnak régi, „klasszikus” elméleti témáim. Megpróbálom – ez hosszú munka lesz – újólag végiggondolni, mi is az az egész szellemi-filozófiatörténeti vállalkozás, amit „esztétikának” hívnak. A másik oldalról, folytatva, amit eddig, mint politikai filozófiát műveltem, szeretném ezt elméletileg tágabb összefüggésekbe ágyazni – s ez volna számomra a modernitás elmélete.
– Mikor Heller Ágival, a feleségeddel beszélgettünk, ő említést tett két levélről, az egyik meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1977-ben a kivándorlás mellett határoztatok. Ez Szelényi Iván Ausztráliába hívó levele volt. A másik: öt évvel később, Király Istváné, aki avégből írt nektek levelet Ausztráliába, hogy térjetek vissza Magyarországra, mert idehaza van rátok nagyobb szükség. Hipotetikus kérdés, mégis megkockáztatom: kik voltak, kik lettek volna azok, akiktől – ha abban az időben Királyén kívül – visszahívó vagy marasztaló levél érkezik, akkor úgy döntöttetek volna, hogy inkább maradtok?
– Játsszunk el a gondolattal. Lehettek volna olyan levelek, amik ’77-ben habozásra késztetnek bennünket. De nem voltak. Három hipotetikus levél lehetett volna talán ilyen. Az első annak a fiatal generációnak a kollektív levele, amellyel együtt éltünk és dolgoztunk a 60-as években, a 70-es évek elejéig, ha olyasmit tartalmazott volna: „Minden nézeteltérésünk ellenére veszteség lesz, ha elmentek”. Számunkra emberileg nagyon fontos lett volna, ez lett volna talán a minket leginkább maradásra biztató gesztus. De hát ez a levél nem íródott meg. Aztán: nemrég olvastam á Holmiban Illyés Gyula visszaemlékezéseit arról, hogy amikor 1977-ben aláírtuk a Chartával kapcsolatos tiltakozó jegyzéket, ő akkor azon tépelődött, vajon helyes lépés volt-e ez, vagy sem. És-végül arra a következtetésre jutott, hogy noha az, amit az aláírók képviselnek, csak a magyar kultúra egy másodvonala, azért mégis jó, hogy ez a második vonulat szót, emelt a szabadságért, meg ha ezt ő, vagyis az „első vonulat” nem kockáztathatta is meg. Nos, ha például írt volna ennek a „második vonulatnak”, ha jött volna ettől az első vonulattól legalább egy levél, talán ettől is úgy éreztük volna, hogy van itt számunkra is hely. Hogy szükség van itt ránk is. Ha jött volna legalább egy ilyen levél, vagy telefon… – De nem jött.
De íródhatott volna egy harmadik levél is, olyan emberektől, akikhez közvetlenül az égvilágon semmi közünk nem volt. Akik nem voltak teoretikusok vagy politikusok, egyszerűen csak érezték volna, hogy a távozásunkkal valami űr keletkezik. Nem kellett volna ennek szó szerint levélnek lennie, elég lett volna egy jelzés is, hogy habozni kezdjünk. Sok ember mondta persze: „Furcsa lesz, ha elmentek és többé nem jöttök vissza.” És ez jólesett. Azonban a legkevésbé Király István levele nyomott a latban – ő a mi szemünkben azt a „hivatalos hazát” képviselte, amelyiknek számunkra nem volt érdemi és hiteles üzennivalója. Ezzel kapcsolatban én jéghideg és közönyös maradtam – az volt az álláspontom, hogy „uraim, majd ha egyenrangú polgárokként ülhetünk le egymással, akkor megbeszélhetjük, hogy hol fogok tartózkodni”.
Ennyit tehát a három soha meg nem érkezett levélről. De mindez már a régmúlt. – A jövő pedig ugyancsak nem kizárólag rajtunk fog múlni.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]