A fegyvernyugvás közel sem teljes ugyan, de mégiscsak meghozta azt a „lélegzetvételnyi szünetet”, amelyre minden érintett félnek szüksége volt. Kérdéses azonban, hogy átmeneti megnyugvást vagy a békés kibontakozás lehetőségét jelenti-e a tűzszünet. A kommentátorok e tekintetben szkeptikusak, mert nem politikai fordulatot, csupán taktikai megfontolásokat sejtenek a hirtelen békülékenység mögött.
Rendezni kell soraikat
A hadseregnek egyre komolyabb gondjai voltak a mozgósításokkal. Finanszírozása már jóformán csak a bankóprésre épül, a fegyverszállítási embargó pedig technikai utánpótlását vágja el. Továbbá a macedón és a koszovói függetlenségi döntések, valamint a szerb és Crna Gora-i tartalékosok boszniai megjelenése a háború többfrontossá válásával fenyegetett, amit el akartak kerülni.
A katonai vezetőket azonban más is motiválhatta. A hadsereg törzsállománya ugyan a várakozások ellenére mindeddig nem bomlott fel (a dezertálások csak szólóban vagy kisebb csoportokban és főleg a frissen mozgósítottak körében jellemzőek), de a háború eszkalálódásával ez minden bizonnyal bekövetkezne. Ugyanakkor a szlovéniai kaland után még egy bukást nem engedhettek meg maguknak. Ezért a háború megfékezésére olyan pillanatot kellett kiválasztani, amikor a hadsereg a győztes pozíciójában léphet fel, helyreállítva legalább önmaga előtt a szlovén kudarcban megrendült tekintélyét. S valóban, nemcsak hogy felszámolták a laktanyablokádok többségét, hanem elfoglalták a tengerpart egy részét és a vitatott hovatartozású szerblakta vidékeket is – azaz ma már a hadsereg és a szerb szabadcsapatok uralják a Szerbia által követelt területek csaknem egészét.
Zágráb, amíg a hadsereg akciói korlátozottabbak voltak, viszonylag könnyen hazardírozhatott: a csupán lokális konfliktusok halmazaként folyó háborút olykor a nemzetközi elismertetés eszközeként kezelte. A laktanyablokád után indított általános offenzíva azonban a horvátokat olyan gyors katonai összeomlással fenyegette, amelyben nem lehetett tovább várni a nyugati elismerésekre. E „diplomáciai felmentő sereg” hiányában csak az azonnali tűzszünettel kerülhették el a vereséget.
Megnövekedett politikai szakadékok
A háború azonban nemcsak hogy nem oldott meg semmit, hanem még inkább eltávolította egymástól a köztársaságokat. Júniusban Szlovénia és Horvátország még azt hangoztatta, hogy a föderációból való kiválásuk ellenére hajlandóak az új társulásra, ma viszont már hallani sem akarnak a konföderációról. Macedónia, Bosznia-Hercegovina és a szuverén államiságot szeptember 22-én kihirdető illegális koszovói képviselőház még tárgyalna ugyan a konföderációról, de hajlandóságuk bizonytalan, mivel eredeti feltevésük az volt, hogy a két északi köztársaság is tagja lesz az új szövetségnek. Sőt, egy minapi interjújában Djukanovics Crna Gora-i kormányfő is megpendítette köztársasága önállóságának lehetőségét…
Biztosra vehető, hogy a brioni moratórium lejárta (október 7.) után a köztársaságok megerősítik szuverenitási nyilatkozataikat, ami – talán a nagyszerb politika által tulajdonképpen leírt Szlovénia kivételével – újra felizzítja majd a kedélyeket. A szerb álláspont eddig sem elégedett meg azzal, hogy Zágráb végre ígéretet tett a kisebbségi problémák rendezésére. Hozzá is kezdett – de Szerbia most, hogy „birtokon belül van”, nyilván még kevésbé hajlandó engedni területi követeléseiből. Milosevics vélhetően abban is bízik, hogy a tűzszünettel leszerelheti a diffúz, de mégiscsak erősödő háborúellenes mozgalmakat, s kifoghatja a szelet az ellenzék – egyébként távolról sem következetes – békeagitációjából. Mivel november első hétvégéjén Szerbiában helyhatósági és tartományi választások lesznek, a kormányzat ezzel is igyekszik megállítani népszerűségének csökkenését.
- Külföld [6]