Földübörögnek sógor Daciák!
Földübörögnek a motorok, fázós emberek tízezrei préselődnek a járművekbe: irány az osztrák határ! Így lesz, így bizony – legalábbis ezt jósolják az illetékesek 22-én kedden, a forradalom ünnepének előestéjén. Bizony, sokan kihasználják az alkalmat egy jó kis ausztriai kirándulásra. Könnyen lehet, hogy az egy időben diadalra jutó világforradalom is így bukott meg a népek bölcs előrelátásán. Mi is lenne a bevásárlóturizmussal, ha minden náció egy napon ünnepelne? Lehetnek persze, akik nem szomorkodnak, hanem úgy gondolják: még mindig inkább a Ladák és Daciák, mint a testvéri tankok! Sőt, az osztrák határ felé tartók áradatában az egykor történtek öntudatlan megismétlését is láthatjuk. Passiót, rituális vonulást, a fájdalmas emlékek travesztiáját, örömmé formálását. A nemzeti hovatartozás érzése különben sehol sem oly erős, mint éppen a határokon túl. Göncz Árpád szavait, miszerint 1956 a nemzeti egység nagy pillanata volt, a kanadai magyarok nagy tetszéssel fogadták.
Miskároló
Persze ma is, és itthon is él a nemzeti egység megteremtésének vágya. Éppenséggel nem is független a nyitott határok fogalmától, legalábbis annak ’56-ban megismert változatától. A Magyar Fórum október 23-ra datált számában kicsiny mestermű jelent meg, Forr a bor címmel, melyben állítólagos Kovács Lajos „ülteti az életből megszokott hasonlatait mondanivalójába”. (Kiemelések az eredetiben!) „Tudod kenyeres, unjuk a kétféle beszédet. A sok nemakarást, ami nyögéssel jár. Van ablakunk, azon keresztül belelátunk a világba a hegyek takarásából is. Ha egyszer az egy csapatbeliek irányítanak, oda nem való módon miért kapcáskodnak a másik oldalra kerültek?” Ez bizony nem „kétféle beszéd”, a mondandó mellett a forma sem akármi. Micsoda érzéki megjelenítő erő! Szinte látjuk magunk előtt, ahogy Kovács uram - hogy egy másik ízig-vérig népiest, Karinthyt idézzük - „ballagott, hunnyogva-hüppenve, agyarán a pipával. Igaza van a csoroszlyának, gondolta magának, a nap is hányja bogarát, odafent jó kis szellő vakaródzik.” Tudjuk persze, hogy e balladái képek tragikus eseményeket készítenek elő, hiszen gazduramban is föltolul a kérdés, mit azonmód haragosának szegez: „Hát márga-kubikos kend, vagy cservesz? Az anyád… Pipázott, egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen. A hasa alá annak.”
Fórumos miskárolónk imigyen folytatja mondandóját a „kapcáskodókról”: „Amit lehet akadályoznak, akit lehet támadnak, jönnek-mennek-utazgatnak – ugyan kinek a pénzén? – és kintről is csak az hangzik visszafele, hogy ők ezzel-azzal nem értenek egyet. Eszembe jutott, hogy ha valakiknek ennyire nem kenyerük semmi, kereshetnének más országot maguknak… Hátha valahol éppen őket várják?” És hogy el ne tévedjünk, utóbb mély hasonlattal fejti ki, hogy ki kell önteni a seprőt, s meg kell tisztítani az országot.
No hát, hogy mik nem jutnak, csak úgy, Kovács uram eszébe! S ezt így, mind magától? Valóban kiváló megoldás; az egység ugyanis tényleg megteremthető úgy is, ha a nemzet testéből kimiskároltatnak a nem odavalók. A márgakubikusok, a cserveszek. Külön haszon, hogy utóbb a Kovács úr egyenes lelkének bizonyára oly igen tetsző Bod Péter Ákosnak lesz hová menni, a cservesz tőkét hazacsalogatni.
Fekélyből góc lettünk, vivát!
Mondhatják persze barátaim, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni, „ugyan kicsoda ez a »Kovács Lajos«”. Hát ez az! Tényleg: kicsoda ez a Kovács Lajos? Honnan tudható, hogy kicsoda? Hogy nem kell komolyan venni? S ha ezt nem, akkor mit vegyek komolyan? Ki dönti el, hogy mi az, amit komolyan vehetünk?
E kérdések ezen a héten általánosabb formában is felmerültek, hiszen a liberális ellenzék lehetséges „stílusáról” szinte mindenki beszélni kényszerült, noha az SZDSZ jövőjét firtató hozzászólók inkább a szikár jogtudománynak, mint a széptudományoknak a szakemberei. S ez aligha véletlen. A stílus most valóban központi kérdés, bár nem mindig úgy, ahogy maguk a nyilatkozók vélik.
Egyre többször hallom ugyanis emlegetni a nyugodtságot, a megfontoltságot, az érzelmi politika elutasítását, sőt mind több liberális véli úgy: ő is belekapaszkodhat abba a léggömbbe, amely majd felülemeli a „pártcsatározások”, a „pártérdekek” kisszerű viszonyain. Féltem szabadelvű barátaimat, nehogy belesétáljanak a csapdába. Az a kommunikációs stílus, amelyet ezek a jelzők is sugallnak, meghatározott, s korántsem mindig liberális politikai értékekhez tapad. A „konstruktív” ellenzék bájképe mögött a szófogadó ellenzék ideája ásítozik. Az e jelzőkkel körülírt, az úri kaszinói rendtartás kigolyózási szabályaiból, valamint a kiugrott „tudszocosok” („politológusok”) „új tárgyszerűségéből” mixelt normák éppen a liberális ellenzék elemi munkafeltételét, a szabad nyilvánosság hatókörét szűkítik. S ezt akkor is kimondhatom, ha tudom, hogy – éppen a fenti normák fényében – a „szélsőséges érzelmek” beszélnek belőlem.
Mert megkérdezhetnék tőlem, hogy Kovács gazda helyett miért nem foglalkozom inkább azzal a kormányközeli lapban megjelent írással, amely „az ellenzék rehabilitálását” sürgeti. Magam ugyan eddig nem tudtam, hogy máris ártatlanul ülök, de tény, hogy a cikk nem a nemzet hasa aljából akar kimiskárolni, hanem olyan, a nemzet személyiségében benne lévő „gócnak” tekint, melyet türelmes pszichiáteri munkával „alternatív viselkedési módra” lehet cserélni. Mint „obstruáló ellenzéki” azonban mindenképpen patológiai eset vagyok, „rehabilitálandó látens funkció”. Ki-ki ítélje meg, hogy emigrálni akar-e vagy „rehabilitáltatni”. Ám ha minden jó szándékot feltételezünk is az írás szerzőjéről, s az ellenkezőjére nincs okunk, az a tény, hogy a szóban forgó cikk egy napon jelenik meg miskároló uraméval, éppenséggel nem az ellenzék felé tett nyitásra, hanem sokkal inkább átgondolt, valóban érzelemmentesen kifundált csiki-csukira utal.
A vezérkari főnök
Antall doktor az emlékezés hevében (bocsánat: az ünnep kínálta méltóságteli lehetőséggel élve) ki is fejtette ars poeticáját: a vezérkari tervek a ráción alapuljanak, az érzelmekre a szuronyrohamnál van szükség. Íme, így válhat az ünnepi láz hidegleléssé. Bizonyára szélsőséges a véleményem, de úgy gondolom, egy kormányfő inkább higgye magát 40 millió pingvin miniszterelnökének, mint – akár csak egy metafora erejéig is – vezérkari főnöknek. De ez csak az egyik dolog. A hadműveleti térképek és taktikai útmutatók mellett magam az emóciókat, mi több, a szenvedélyeket is a civilizáció részének tekintem; bízom benne, hogy vagyunk még néhányan, akiknek az érzelem szó hallatára a szeretet, a szerelem vagy a barátság jut eszébe, s csak elég sokára a szuronyroham.
Persze nem tudhatom, miről álmodnak a vezérkari tisztek, ha fáradságos tervezéstől kimerülve, becsületkódexszel hónunk alatt terepasztalukra dőlnek, s mit érezhetnek, ha apró ólomkatonáik szuronya gyengéden piszkálja orruk tövét.
- A hét üzenetei [6]