A Zsil-völgyi feszültség okai kétségtelenül elsősorban az életszínvonal és a munkakörülmények romlásában keresendők, ám nem mellékes az a mozzanat sem, hogy még vonatra szállásuk előtt magánüzleteket vertek szét, azaz „állást foglaltak” a piacgazdasággal, általában a reformokkal szemben. Felléptek azonban egy olyan követeléssel is, amit a kormány nem teljesített, s amelynek fontosságát alábecsülte mind Petre Roman miniszterelnök, mind pedig a történteket elemző sajtó.
A bányászétkezde főztje
A bányászok ugyanis azt kérték, hogy a kormányfő látogasson el a Zsil völgyébe, s beszélgessen el velük gondjaikról. Lehet, hogy a nyugat-európai standardokhoz szokott olvasó furcsállja e kérés felemlegetését, de ebben a társadalomban a személyes kontaktusnak nagyobb súlya van, mint az elvont jogi garanciáknak. Ha Petre Roman (még a válság kirobbanása előtt) odautazik egy napra, megkóstolja a bányászétkezde főztjét, ellátogat valamelyik lelakott tömbházba stb., nagyon valószínű, hogy elejét veszi a szeptember 25–27-i újabb bukaresti bányászinváziónak.
Attól tartok azonban, hogy ez a konfliktus számára elkerülhetetlen volt. Egyszerűen azért, mert a kormányfő és környezete más értékrend szerint gondolkodik. Nem azért nem utazott el a Zsil völgyébe, mert az ország számára fontosabb teendői súlyosabbat nyomtak a latban (ami bizonyára igaz is), hanem mert nem mérte fel, mi a különbség a látogatáson bejelentett és a telexen közvetített intézkedés között. Nem gondolta végig, hogy már csak azért is oda kellene látogatnia, mert nem tisztázódott nyilvánosan a tavaly júniusi bukaresti bányászinvázió háttere… Petre Roman bizonyára fordítva ítélte meg a helyzetet: ha odamegy, tárgyal követeléseikről, akkor gyengeségről, sőt, populizmusról tesz tanúbizonyságot, és esetleg éppen azok szemében veszít presztízséből, akiktől pénzügyi támogatást vár reformjaihoz.
A történtekből ítélve persze nehezen bizonyítható, hogy a bukaresti kiruccanás spontán megmozdulás lett volna. A bányászok elindulását kísérő események, az utazás során elkövetett rombolás, a vasutasok terrorizálása után könnyelműség lenne azt állítani, hogy a szénmedence dolgozói csupán el akartak beszélgetni a kormánypalota előtti pázsiton a miniszterelnökkel. Egy ilyen eseménysorozat ráadásul megakadályozható. Mivel erre nem került sor (mint ahogyan gyengén védték a kormánypalotát és sehogy a képviselőházat, de az elnöki palotát annál inkább!), akkor már nem elég csupán mulasztást, inkompetenciát, szervezetlenséget feltételezni a karhatalom részéről, amely megakadályozhatta volna a három halálos áldozatot, több száz sebesültet és többmilliós anyagi kárt okozó kalandot.
Hatalom kontra hatalom?
Ez az akció egyértelműen nemzeti kommunista ihletésű kormányellenes megmozdulás volt. Erre nem csupán Petre Roman utalásaiból, híveinek ilyen értelmű világos kijelentéseiből lehet következtetni, hanem mind a bányászvezérnek, mind pedig a hatalom konzervatív szárnyának (és a hozzá közel álló sajtónak) nemzeti kommunista retorikájából, de egyben abból is, hogy a fővárosban ugyancsak magánkézben levő boltokat törtek össze a bányászok.
Ilyen mérvű cselekménysorozatot nem bonyolíthatnak le a Ceausescu-rendszer hatalmon kívül rekedt káderei. Mindehhez a hatalmon belüli konzervatív erők tevőleges részvétele szükséges. Másként fogalmazva, a hatalomban részt vevő csoportok közötti harc tanúi voltunk: a nyugati orientációjú reformbarát csoport és az államilag ellenőrzött gazdaság konzervatív, populista hívei között. (A nacionalista retorika mindkettőre jellemző, de az utóbbiak szemléletébe szervesebben illeszkedik, és gyakrabban is használják.)
E belső konfliktus tényének a fel- és elismerése után akár zárójelbe is tehetjük a bányászok – igaz vérrel, füsttel, üvegtörmelékkel színezett – fővárosi látogatását. Kérdéses marad viszont az, hogy miért fajult idáig a hatalmon belüli feszültség.
A válasz a hatalom szerkezetében keresendő. A múlt év május 20-i választásokra úgy-ahogy összekovácsolódott Nemzeti Megmentési Front mindenkit befogadott, aki nem kompromittálta túl látványosan magát a Ceausescu-rendszerben. Az ideiglenes kormány populista intézkedése és a Front ugyancsak populista választási platformja fölényes (bár nem kevés gyanús mozzanattal tarkított) győzelmet biztosított az ideológiai szempontból rendkívül heterogén párt számára. E győzelem szavatolta a régi rendszer hatalmi, közigazgatási, gazdasági struktúráinak továbblépését, tehát a régi haszonélvezők helyükön maradását. Ugyanakkor az is világos volt, hogy a diktatúra idején megfeneklett gazdaság kimozdítása válságos helyzetéből nyugati támogatás függvénye, ami szóba sem jöhet gyökeres változásokat eredményező reformprogram nélkül.
Felvilágosult abszolutizmus Roman-módra
A Roman-kormány programja a választási retorikával ellentétben az úgynevezett sokkterápiás privatizálási módszert hirdette meg a gazdaság átalakítására. Ezt a pálfordulást úgy fogadtathatta el pártjával, ha a különböző érdekű, ideológiai színezetű csoportokat bevonta a hatalom gyakorlásába. Ennek az enyhén szólva felemás helyzetnek a következményeként eleve visszafogottabb törvények születtek a reformfolyamat keretében, s a gazdasági döntéshozatal különböző szintjein még ezek alkalmazását is akadályozták, gyakran éppen ellenkező éllel értelmezték. A kerékkötők pedig pontosan azok voltak, akiket azért vontak be a hatalomba, hogy kívülről ne akadályozzák a reformfolyamatot, aminek akár első haszonélvezőivé is válhattak volna. Ám a régi káderek a tervutasításos gazdaság, a nemzetállam szolgálatára választódtak ki, bár azt pontosan érzékelték, hogy egzisztenciájuk veszélybe kerülhet. Ez a réteg sem egységes. Vannak, akik nem a privatizáció, hanem csupán annak gyors üteme ellen léptek fel – nyilván, mert nem állt elég idő rendelkezésükre önmaguk átmentésére. Mások úgy képzelték el a privatizálást, hogy közben az állami erőforrások se szűnjenek meg, és azokat is ellenőrzésük alatt tartsák. A reformok felemássága ellenére a változások olyan perspektívája alakult ki, amely meggyőzte a nemzeti kommunista erőcsoportokat arról, hogy pozícióik szükségszerűen meggyengülnek, amennyiben a folyamat tovább mélyül. Tehát lépniük kellett.
A már lemond(at)ott Roman-kormány reformelképzeléseit egyes nyugati pénzügyi intézmények bátornak és helyesnek tartották, de szemére vetették, hogy a kormánynak nem volt társadalmi bázisa. Ez természetesen igaz, de nem véletlen. Ez a kormány egyszerűen nem szerezhetett társadalmi hátteret, mert úgy akart liberális piacgazdaságot létrehozni, hogy – társadalmi támogatás helyett kényelmes parlamenti többségre támaszkodva – kizárólag a reformtechnikára koncentrált. A felvilágosult abszolutizmus modorában, felülről lefelé haladva, a nyilvánosság csaknem teljes kizárásával akart piacgazdaságot létrehozni a tervutasításos gazdaság romjain.
Mindazonáltal megnyugtató lehet a Front számára, hogy a két és fél milliós Bukarestben csupán 4-5 ezer, az úgynevezett utcai ellenzékhez tartozó fiatal csatlakozott a bányászokhoz. Ám a többség távolmaradása is sok mindenről árulkodik. Egyebek mellett nemcsak a Front, hanem valamennyi párt meggyengült helyzetéről.
Ki kivel áll szemben?
A romániai társadalom nem olyan válságban szenved, amelyet egy kormány elcsapásával és egy újabb kinevezésével kezelni lehetne (megoldani még úgy sem). A diktatúra idején ugyanis a „fent” és a „lent” között kialakult feszültség széttöredezett az 1989. decemberi fordulat után. Annak idején minden kisebb-nagyobb társadalmi, szakmai, regionális, etikai, vallási stb. csoport a hatalommal szemben fogalmazta meg önmagát. A fordulat után a „fent” és a „lent” közötti vertikális konfliktus horizontálissá alakult. Az utóbbi 20 hónap során láthattuk, miként kerültek szembe a munkások és az értelmiségiek, a magyarok és a románok, a cigányok és a nem cigányok, az ortodoxok és a görög katolikusok, az egyik falu a másikkal, sőt a falusiak egymással egy-egy vitatott parcella okán. Nem tartom kizártnak, hogy az elkövetkezőkben összecsapásra kerül sor a bányászok és a méltóságukban megsértett vasutasok között is.
Nem bizonyítható, hogy a hatalom lenne a feszültségek, konfliktusok generálója, de abban igenis elmarasztalható, hogy célja függvényében kezeli ezeket, hol megelőzve, hol kiélezve a konfliktust – pillanatnyi érdekek szolgálatában. De minthogy ez a hatalom nem egységes, és belső ellentétei felerősödtek, a társadalom különböző csoportjai közötti feszültségek kezelése is ellentmondásossá vált. Nem csoda tehát, hogy a nemzeti kommunista erők nem kis sikerrel kísérlik meg a – bár ellentmondásos, de mégiscsak változást hozó – reformfolyamat megfékezését.
A leköszönt Petre Roman és pártjának nyilatkozatai alapján arra következtethet a megfigyelő, hogy szó sincs a reformok leállításáról. Ezt megerősíti a kijelölt kormányfő személye is. Theodor Stolojan független pénzügyi szakember. Részt vett a gazdasági reformterv kidolgozásában, s azért mondott volt le a pénzügyminiszteri tisztéről, mert kormánya – a konzervatívok nyomására – nem vállalta az általa is szorgalmazott még gyorsabb ütemű privatizációt. Kinevezése utáni szűkszavú nyilatkozataiból szándékait nem lehet kifürkészni. Arról sem szól a fáma, hogy miként értékeli az új miniszterelnök a reformfolyamat eddigi társadalmi és politikai hatását.
Biztosra vehető azonban, hogy az eddigi majdnem teljesen frontos kormány helyébe lépő nemzeti egységkormányban továbbra is a Front lesz a hangadó. A reformfolyamat pedig úgy alakul majd, ahogyan a parlamenti többség pártja, a Front és a kormányfő meghatározza – a jövő évi választásokat megelőző hatalmi harc jegyében.
(Bukarest)
- Külföld [6]