Jobban értem ennél a Fidesz sajtófőnökének írását: „Én nagyon szeretem a mai magyar sajtót, és mélységesen meg vagyok elégedve munkájával.” E kijelentések értelmét, „mint ahogy az ellenkező előjelűeket is”, akkor érdemes vizsgálni, ha létezik a föntebb jelzett kapcsolat. A gazdasági sajtó önkritikájának, önvizsgálatának is ekkor van valódi súlya. Feltételezzük tehát most ezt az összefüggést…
Kedden tette közzé a Pénzügyminisztérium jelentését a gazdasági folyamatok első nyolc havi alakulásáról, s az MNB is ugyanaznap tartott sajtótájékoztatót. A nyilvánosságra hozott adatok nem egyszer fedték is egymást.
A gazdaságról az egyik legfontosabb információ a külkereskedelmi forgalom alakulása. Az első negyedévben 400-500 millió transzferrubeles különbség volt a Kádár-féle külkereskedelmi tárca és az MNB adatai között. Az eltérésnek nem egyszerűen statisztikai fontossága volt: azt jelezte, mennyivel több pénzt fizetett ki az MNB a magyar vállalatoknak, mint amennyi exportot a vámstatisztika regisztrált. A magyar sajtó legnagyobb része ezzel nem foglalkozott, vagy csak éppen annyira, hogy minél kisebb jelentőségű ügynek tűntesse föl az eltérést.
Nagyságrenddel nagyobb terjedelmű tudósítás, cikk jelent meg azonban arról, hogy mi lesz a moszkvai KGST-székház – és magyar részesedésének – sorsa. Összegszerűen két nagyságrenddel kisebb jelentőségű kérdésről van szó. Ha pedig gazdasági struktúránk szempontjából vizsgáljuk, akkor még nagyobb a különbség.
Válasz máig sincs arra, hogy az Antall-kormány alatt az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb gazdasági csalására került-e sor, vagy valami másról van-e szó. A tisztázatlanság azért is nyugtalanító, mert önmagában is megkérdőjelezi az idei (konvertibilis) forgalmi adatokat is. Nem feltétlenül a számok hitelességét, hanem az ahhoz kapcsolt értelmezéseket és gazdaságpolitikai döntéseket.
Július végén a vám- és az MNB-statisztika szerint a külkereskedelmi egyenlegben több mint 700 millió dolláros (több mint 50 milliárd forint) eltérés van. Augusztusról nem áll rendelkezésre viszonylag részletesebb statisztika (az adatokat az NGKM mindmáig nem hozta nyilvánosságra), de a sajtónyilatkozatok alapján úgy becsülhető, hogy az eltérés 1 milliárd dollár fölé nőtt. Tehát a vámstatisztikában regisztrált 1,4 milliárd dolláros deficit.
A különbség azért nőtt, mert a vámstatisztika szerint a külkereskedelmi deficit augusztusban 450 millió dollárral lett nagyobb! (A nagy romlásra eddig igazából nem találtak magyarázatot. Az mindenesetre bizonyos, hogy nem szezonális okok játszottak közre.) Eközben a folyó fizetési mérleg javult. (Azoknak az ortopéd összefüggések sorát bővítve, amelyeket Antal László emlegetett.)
Hogyan is magyarázza a sajtó a különbséget? Tavaly merült föl hivatalosan az a magyarázat (a Beszélő is sokszor írt erről), hogy az export egy része kikerüli – jogellenesen – az adózással és egyéb terhekkel járó csatornákat. Az így bonyolított export ellenértéke az úgynevezett viszonzatlan átutalások során bukkan elő. (Amelynek kiadási és bevételi adatait az MNB idén nem közli, miközben egyre nő ez a tétel. Július végén a viszonzatlan átutalások tételének egyenlege megközelítette a 40 milliárd forintot.)
Az érvelést idén is sokszor hallani. Csakhogy ha idén már vámstatisztikán alapul a külkereskedelmi mérleg, akkor az olyan export, amelyik az MNB-nél nem az áru-devizaforgalomban, hanem a viszonzatlan átutalások között mutatkozik meg, nem csökkenti, hanem növeli a különbséget a két statisztika között. (Hiszen amit a vámnál exportként rögzítenek, az nem jelentkezik ennek ellentételeként, az áru-devizabevételekben.)
Tehát a még nagyobb eltérést hogyan magyarázzák? Úgy, hogy az importból levonnak különböző tételeket. Így például a bérmunka miatt Magyarországra szállított anyag értékét. Vagy a lízingét, mondván, a szállításkor az árnak csak egy részét kell kifizetni. Tehát ez nem rontja a folyó fizetési mérleget.
A szépséghiba: ha valamit illetéktelennek tekintünk az egyik oldalon, akkor az a másikon is az. Ha tehát az importból levonjuk a bérmunka miatt bejövő anyag értékét, akkor az exportból is le kellene vonni a bérmunka miatt kiszállított anyagét. Egyes – korrektül nem ellenőrizhető – statisztikai adatok szerint ez a fajta „export” közel ugyanakkora, mint az „import”. Avagy a lízing példája. Ha az éves prognózisok szerint 200 millió dollár értékű lízinget le is vonnak az import értékéből, akkor attól a statisztikában ez az árumennyiség nem válhat köddé. Meg kellene jelennie mondjuk az ország adósságai között. Az adósságadatok alakulását szemlélve úgy tűnik, hogy erről szó sincs.
De hát ezekről a problémákról a napi és a gazdasági sajtóban alig olvashatunk. Mint ahogy a pártok és a független gazdaságkutató intézetek jelentéseiben is vajmi keveset. Pedig emögött gazdasági érdekek és gazdaságpolitikai irányvonalak húzódnak meg.
Miért nem közli például a sajtó az úgynevezett reál effektív árfolyamárindexet? (Legutoljára a HVG publikált ilyen adatokat 1990-ről.) Július végén a termelői áras számítások szerint közel 14 százalékkal erősödött a forint reál effektív árfolyamindexe. Ami önmagában érv lehetne a leértékelések mellett.
A leértékelés ellen számos nagyon komoly érv szól, és ezt a gazdasági sajtó többségében respektálja. Talán ez az oka, hogy elhallgatnak egy más irányba mutató tényt. Tehát ismét csak egy irányba mutató információkat és érveléseket közöl a sajtó.
Nem irányítás nélkül. Ahogyan a KGST-székház ügye kardinális kérdéssé válhatott – Kádár befolyásának hatására –, úgy más minisztériumok is irányítják a sajtót.
A legjobb példa a pénzügyminisztérium. Sajtófőnökét bizonyára számos jutalomban részesítették. A pénzügyminisztériumnak sikerült elérnie például (tessék végignézni az újságokat), hogy mondjuk a költségvetésről olyan ütemezésben, formában és részletezettségben közölnek adatokat, ahogyan a minisztérium kívánja. Kicsit ismerve ennek mechanizmusát, az is nyilvánvaló, hogy a minisztérium azt is befolyásolni tudja, adott témában személy szerint kik készíthetnek interjút a minisztérium embereivel. Így aztán kényes kérdésekre ritkán kerül sor.
Az újságok versenye ma még arra korlátozódik, hogy a minisztérium által meghatározott ki készíthet elsőként alázatos interjút. S ennek a rendszernek felelnek meg a sajtótájékoztatók is. A magyar sajtótájékoztatókon nincs kérdés. Nem állítom, hogy nem lenne mit kérdezni, de azt igen, hogy ez is annak a jele, hogy az újságok nem azt tekintik elsődleges feladatuknak, hogy információval szolgáljanak saját olvasóközönségüknek.
Nem az a fontos tehát, hogy a kérdezettből minél több információt kipasszírozzanak, s azt másnap közöljék, hanem az, hogy a másik se tudja. Az újságírás sokkal inkább az újságírók közötti pozícióharc ma, mintsem az információszolgáltatás.
S persze valódi információt csak kritikus attitűddel lehet szerezni, illetve értelmezni. De az említett viszony a kritika kikapcsolásával véli az megszerezhetőnek információkat. Csakhogy ezzel végzetesen az adott minisztériumok, érdekcsoportok szócsövévé válik a sajtó.
Aminek persze sokan örülnek. Nem csak a kormánypártiak, de esetenként az ellenzék is. Mint például a Fidesz, amelyiknek sehogyan sem sikerül két egymással egyeztethető nyilatkozatot tennie pénzügyi kérdésekben.
Nagyasszonyuk egyszer például arról beszélt, hogy a leértékelési veszteségek miatt keletkező államadóságot (668,2 milliárd forint!) az MNB terhévé kell tenni, miközben gazdasági tanácsadóik éppen ez ellen érveltek. S ellenzéki magatartásuk általában olyan remekül előadott olyan kritikai tézisekben fogalmazódnak meg, amelyek elfogadtatására, keresztül vitelére semmi esély – bár ez nem is cél –, de a kritikai hitelt képes fönntartani.
A cél csupán a nyilatkozat, aminek a sajtóban nincs meg a tárgyszerű kontrollja, így aztán a Fidesz sajtófőnöke igazán elégedett lehet.
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]