Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

– Váratlanul érték-e a kedvező gazdasági eredmények?

– A pozitív folyamatok közül a megtakarítások növekedése meglepetés volt, amire nem nagyon számítottunk. Arra nem lehet egyértelműen válaszolni, hogy a megtakarítások növekedésében mekkora szerepet játszott a váratlan helyzetektől való félelem, s mekkorát az, hogy az elképzeltnél sokkal masszívabb és nagyobb újgazdag réteg alakult ki. S ennek a rétegnek a jövedelmeiből megtakarítások is lesznek, s nem igaz, amit Szelényi egyik írásában állított, hogy ez a jövedelem automatikusan pazarló fogyasztásban csapódik le. Ahogy nőnek a vállalkozási lehetőségek, ez egyre kevésbé igaz.

– Miként lehet kezelni a többletpénz beáramlását a gazdaságba?

– Az a kérdés, hogy mitől van likviditásbőség. Az egyik ok, hogy a fizetési mérleg sokkal kedvezőbb a vártnál. Az export jól alakult, beleértve a magánexportot is, ami nem feltétlenül jelenik meg a külkereskedelmi statisztikában.

– A viszonzatlan átutalások között jelenik meg?

– Igen. Az exportnak nyilván megvan a forint finanszírozási háttere, ami likviditásbőséget teremt. S ez majdhogynem oksági kapcsolatban van az ország kedvezőbb gazdasági eredményeivel. Az, hogy a likviditásbőségből miért takarítanak meg, nem annyira egyértelmű. Erős infláció van, a forintmegtakarításokat forrásadó terheli, az emberek reáljövedelme csökken, ami akár ellent is mondhat a megtakarítások növekedésének.

De itt valószínűleg azoknak az elméleteknek van igazuk, amelyek a megtakarítások alakulását nemcsak az inflációhoz kötik, hanem úgy vélik, az emberek igyekeznek egy stabil arányt kialakítani a fogyasztás és a vagyon között.

Tehát a megtakarítások növekedésében én döntő tényezőnek nem a lakáshitelek gyorsított visszafizetését látom, hiszen ez nem csökkentette a lakosság készpénzállományát és a lakossági betéteket. Világos, hogy nemcsak olyanok fizettek vissza lakáshitelt, akiknek van takarékbetétjük, tehát ez sem egyértelmű összefüggés. De akkor másutt kell keresni az okokat. Valószínűleg az alacsonyabb jövedelmű rétegek is megtakarítottak.

– Mennyire lehetnek tartósak ezek a folyamatok? A tényleges export jelentékeny része például kikerüli az áruforgalmi statisztikát. Ennek döntő motivációja, hogy így részben kikerülik az adózás és a vámok egy részét. Ha a költségvetés bevételeinek védelmében ezt a kört bevonnák az adózás körébe, akkor minden bizonnyal visszaesne ez az export.

– Mennyire tartós ez a folyamat, nem tudom. Nagyon bizonytalanok és időnként szélsőségesek a várakozások mind a forint árfolyamának, mind az infláció alakulását illetően. Függetlenül a kormány ígéreteitől, amelyek jövőre például 22 százalékos inflációt ígérnek. Ezért semmiképpen nem lehet egy stabil, biztonságos folyamatról beszélni.

– Az Ön egy korábbi megfogalmazása szerint mára leginkább csak az államháztartás bevételeit privatizálták. Az előbb említett példában, az adózást kikerülő – becslések szerint több száz millió dolláros – export esetében is erről van szó. Amit egyéb okok miatt nem szabályoznak. Pedig nem elhanyagolható nagyságrendről van szó.

– Nagy horderejű dolog, nem vitás. Az én magánvéleményem, hogy „bele kell nyúlni”. Mint szakember úgy vélem, erre most nem kerül sor. Adóügyben világos, hogy nem lesz gyökeres változás, akkor viszont nehezen tudom elképzelni, hogy akár átalány, akár másmilyen formában az ilyen megfoghatatlan jövedelmeket megadóztassák. Nem tartom olyannak a mai politikai helyzetet, hogy ezt megcsinálják.

Szemet hunynak

– Itt egy jelentékeny rétegnek igen nagy preferenciát biztosítanak.

– Persze. Ez olyan szisztéma, ahol nagy preferenciát adnak a mezőgazdasági kisáru-termelőnek, az értelmiség „haknizásának”, preferenciákat nyújtanak az alapítványi rendszeren keresztül (hogy itt mekkora az átfedés az értelmiséggel, nem tudom pontosan megítélni). A kutya sem meri gyökeresen megingatni ezeket a preferenciákat.

– Az export esetében egy vállalkozói rétegnek adnak egyfajta támogatást.

– Igen, s az említettek közül még aránylag tőlük sajnálnám legkevésbé a preferenciákat, ha az meghatározott ideig tartana, a fölfutás időszakában. Az korrekt eljárás lenne. De azt a szemhunyásos rendszert, ami kialakult, azt nem tudom preferenciának tekinteni. Ez etikátlan gazdasági gyakorlat, amely előbb-utóbb akkor is súlyosan ártalmassá válik, ha rövid távon lehetnek gazdasági előnyei, mint például a nagyobb export.

Az embernek tehát van az egyik oldalon egy meggyőződése, a másikon pedig nézi, hogy a különböző erők eredőjeként mi fog kialakulni. Ez utóbbi oldalról azt kell mondjam, nem lesz változás.

A magyar gazdasági csoda

– A devizabetétek növekedése nem jelzi-e egy kettős valutarendszer veszélyét?

– Nem. A feketepiaci árfolyamok is azt mutatják, hogy a hivatalos árfolyamhoz képest a rés az összes kelet-európai országokhoz képest lényegesen szűkült, ami azt hiszem tartós lesz, s ez nagyon pozitív folyamat. A hazai boltokban majdnem mindent lehet kapni, a bevásárló turizmus mint keresleti tényező gyakorlatilag elvesztette a racionalitását. Ez a döntő az árfolyam alakulásában.

A másik, hogy a külföldi turizmus számára is van tehát kínálat. Ennek bevételeit is hol devizában, hol forintban tartják. A forintbetétek kamatai ma nagyobbak, mint a devizabetéteké. De amíg arra számítanak az emberek, hogy nagyobb lesz a forintleértékelés, mint a hazai és a külföldi inflációs ráta közötti különbség, addig érdemesebb devizában megtakarítani. Ha ez a várakozás megfordul, az sem jelenti persze azt, hogy nem lesz devizában megtakarítás. A tehetősebbek igyekeznének egy mobil valutatartalékot fölhalmozni, mert dollárt át lehet váltani forintra, de fordítva csak korlátozottan. Ez indokolttá tenné egy aránylag jelentős valutamennyiség tartását, de nem indokolná annak korlátlan növelését, ha az volna a várakozásuk, hogy a forintbetétek kamata az esetleges leértékelés ellenére is kedvezőbb, mint a valutáé.

Persze ez a folyamat sem tarthat örökké. Ez is csak a magyar gazdasági csoda része – elnézést a kifejezésért. Magas belföldi, alacsony világpiaci infláció mellett nagyjából stabilan lehetett tartani az árfolyamot, miközben az export is nőtt, s a fekete árfolyam sem jelzett kilengést. Ez a józan észnek első látására ellentmond. A szovjet piacról kieső, a hazai kereslet szűkében szenvedő vállalatok jövedelmezőségi megfontolásoktól függetlenül is, egyszerűen likviditási kényszerből exportálnak. Igaz, hogy nőttek költségeik – mint pl. az energia –, amelyeket a világpiacon nem tudnak elismertetni, viszont ha nem exportálnak, akkor vagy csődbe mennek, vagy le kellene építeni a vállalatot. A pénzforrás iránti igény egyelőre lehetővé tesz ilyen ortopéd összefüggéseket is.

– Többször fölmerült a leértékelési várakozások jelentősége. Év elején kiindulópont volt az 1991-re szóló gazdasági prognózis. A helyzet ennél sokkal jobban alakult, ez nem jelenti-e azt, hogy túlzott volt az év eleji leértékelés mértéke?

– Nem hiszem, persze itt is tudathasadásos állapotban vagyok. Ha az ember a forint reál effektív árfolyamindexét nézzük (az inflációs ráták, a valutakosár, az exportárszint alakulás alapján), akkor ez nagyjából egy reálérték-megőrző leértékelés volt. A mai likviditáskényszer mellett a forint reálfelértékelődése mellett is működik az exportkényszer. Nem azt jelenti ez, hogy feltétlenül jövedelmező az export, mert a jövedelmezőségnek muszáj romlania. De a kényszer erősebb.

– Egy év alatt 14 százalékkal értékelődött föl a reál árfolyamindex. Ez egy újabb leértékelést jelentene.

– Az árfolyam-politikának szerintem a reál effektív árfolyamindex szinten tartása a feladata. De ezzel még nem adtam magyarázatot arra, milyen legyen az árfolyam-politika: mozgékony, rugalmas, legyen-e korlátozott devizapiac, állami intervencióval. Szerintem rugalmas árfolyam-politikára lenne szükség, devizapiacra – ezt a véleményt nagyon sokan osztják –, ahol állami intervenciók szabályoznak. És szükség van határidős piacra, mert az embernek a biztonságát az teremti meg. Nagyon lényeges, hogy mindenki érezze, gazdaságilag kalkulálható módon lehet hozzájutni a szükséges devizához. Nem az a jó pénzügyi rendszer, ha mindenki valutát tart. Ezt nem kell kizárni, csak kedvezőtlenebbé kell tenni kondícióit ahhoz képest, ha nemzeti valutában takarít meg. Ha mindenki külföldi valutában takarít meg, akkor a hazai monetáris politika teljesen hatástalan marad.

Nem ez az út, hanem az, hogy ha hat hónap múlva szükségem van devizára, mérhető legyen annak ára, mennyibe fog az kerülni. A határidős piac a várakozásokat emberi léptékűvé, racionalizálttá tudja tenni.

– Visszatérnék arra, hogy az első félévben a tervezetthez képest 150 milliárd forinttal több pénz áramlott a gazdaságba. Ez júliusban tovább folytatódott.

– Tény, hogy van egy likviditásbőség is. A pozitívumok másik oldala, hogy a költségvetés hiányát a lakossági megtakarításokból kell finanszírozni, ami meglehetősen drága. De további jegybanki hitelt nem lehet adni, mert akkor további addicionális pénzteremtés történik. A jövedelmek átcsoportosításáról van szó: persze másutt is a világon a lakossági megtakarításokból, nyíltpiaci műveletekkel fedezik az államháztartás deficitjét. De amikor a költségvetés hiánya valószínűleg eléri a 100 milliárd forintot, ez rendkívül kényes kérdés. A költségvetési hiány mértékét tekintve is köt az IMF-megállapodás, s ha ez túlfut bizonyos szinten, akkor muszáj pótlólagos intézkedéseket hozni.

– Ha már a kényes kérdéseknél tartunk. Az idei bankártalálkozón is azt jósolta, hogy majd kozmetikázzák az idei költségvetést. Fölmerült másutt az is, hogy tavaly év végén a fizetési mérleget is manipulálták, belenyúltak az adatokba. Úgy hírlik, a Pénzügyminisztérium is félretett egy kis pénzt magának. Szabad-e belemenni ilyen utcákba, nem vezet-e ez megint a gazdasági folyamatok torz megítélésére?

Az egyetlen védekezés

– Ma nem az a helyzet, mint 1988 előtt, ez nem kozmetikázás abban az értelemben, hogy az adatok ne a reálfolyamatokat tükröznék. Más a folyamatokat, más az adatokat manipulálni. A lakáshitelek visszafizetése szintén a folyamatok egyfajta manipulálása. Nem tudok elképzelni olyan államhatalmat, amelyik ne akarná a folyamatokat manipulálni. Olyan nincs, hogy a gazdaságpolitika megpróbál semleges lenni.

De valóban nagyon nagy a veszély, hogy nem lehet tisztán látni. Az a baj, hogy intézményi önérdekké vált, hogy az adatokkal úgy ijesztgessük egymást, hogy az befolyásolja a közvéleményt.

Az adatok monopolizálása akkor is létezik, ha az adatok nyilvánosak. Hozzájuthatsz minden adathoz, de komoly erőfeszítést jelent azok számára, akik nem egy bizonyos szűk kör tagjai. Bármelyik adathoz hozzájuthatsz; de mindenhez nem, ez a dolog lényege. A saját érdekében lobbyzik mindenki, ezt nem lehet kizárni, így működik a rendszer.

Az egyetlen védekezés a gazdasági hatalom megosztása, s akkor ugyanabból az információhalmazból más intézmény, más érdekektől vezettetve más következtetést von le, s ő is megpróbálja befolyásolni a nyilvánosságot. Tudom, hogy úgy hangzik ez, mintegy kupleráj, de még mindig jobb, mint a kaszárnya. Ahogyan ezt Szalai professzor emlegette, aki a kommunistákat nevezte kaszárnyának, a szocdemeket kuplerájnak.

– Idén nagyon sok hivatalos kölcsönt vettünk föl, az összes hitel vagy nyolcvan százaléka ilyen volt. Ez jövőre biztos, hogy mérséklődni fog. Magánpiacokon jutunk elég hitelhez?

– Én ebben biztos vagyok. Jól alakul az export, s általában az exporthoz viszonyítják a hitelfelvételi lehetőségeket, az adósságszolgálati ráta javul. A devizatartalék-szint nő, kezd stabilabbá válni. Ugyanakkor ez függ attól, hogy a többi kelet-európai régióban mi történik, hányan jelentik be, hogy nem fizetnek. Ez utóbbi ellen csak imádkozni lehet, ami nem igazán közgazdászhoz méltó magatartás. Stabilizáló a működő tőke beáramlása is.

– A likviditási többlet kezelése nem vált-e ki egy kamatemelési hullámot?

– Az, hogy a jegybanki kamat emelkedjen, nincs napirenden. De azt, hogy kamatemelkedésre sor kerül ebben a logikában, messzemenően elképzelhetőnek tartom, de a hitelkamatok továbbhárításának korlátai lesznek. Például ha tovább nő a betétállomány, akkor egyre nehezebb lesz a nagyobb pénzeket kihelyezni. Éppen a megtakarítási hajlam erősödése tudja a kamatemelkedést megfékezni.

– Tavaly év végi, HVG-beli előrejelzésében fölemlítette, hogy nem szabadult meg a gazdaság az átpolitizáltságtól. Ez a veszély továbbra is fönnáll?

– Ez be is igazolódott. Itt tudunk legkevésbé előremenni. A privatizálás ügye teljesen átpolitizált, nem is kell magyarázni. Atavisztikus indulatok mozgatják a vitában részt vevőket, ahol racionális érvek nem működnek. A szokásos példákat tudom sorolni: a kárpótlási törvény, amely nemcsak gazdaságilag, de szociálisan is irányt téveszt, a világkiállítás, az egyházi ingatlanok ügye. S az a baj, hogy ezek mindig döntéscsokrokat jelentenek, folyamatokat indítanak el, akkor is, ha mondjuk nem lesz világkiállítás.

Az, hogy az adórendszerben nem sikerül az adóbázist növelni, a szokásjogból járó kedvezményekhez nem mernek hozzányúlni, ez is politikai kérdés. Az államháztartási reform is egy üres keretté vált, pedig rég tudja mindenki, hogy körülbelül milyennek kellene lenni mondjuk az egészségügy finanszírozásának. De amikor elkezdik kidolgozni, politikai feszültségek kereszttüzébe kerül. Azokon a pontokon mindig megreked, ahol politikai harc várható.

– Kiüresedett az államháztartási reform, az adóügyekben várhatóan meghátrál a kormány. Akkor viszont aligha képzelhető el, hogy Kupa Mihály lényegesen más költségvetéssel tud előállni, mint a tavalyi, ígérjen bármit is.

– Ez elég törvényszerű. Ott, ahol a parlamentnek ilyen nagy hatása van, viszont a világ ennyire átpolitizált, s nem tudnak elkülönülni a szakkérdések – persze egyetlen szakkérdés sem tisztán az –, s nagy szerepe van a politikai pártoknak, akkor csak ez történhet.

• gazdaság