Tellér Gyula

Nyomtatóbarát változat

A szocialista előzmények

1.

A termelőeszközök kisajátítása a 40-es évek végén, az ötvenes évek elején – a nagyobbaké államosítások, a kisebbeké szövetkezetesítés révén – nemcsak a tervezéssel, utasításokkal és jövedelem-újraelosztással működtetett szocialista gazdaság tulajdonviszonybeli megalapozását szolgálta. Az eszközök kisajátításának legalább ilyen fontos funkciója volt a szocialista hatalmi viszonyok megalapozása szempontjából is. Az államosítások és a szövetkezetszervezés befejezésével az 50-es évek elejére gyakorlatilag az egész társadalom a kiépülőfélben levő, a termelőeszközök feletti tulajdonosi hatalmat kezében tartó szocialista bürokrata elit: az „új osztály” alkalmazottjává, munkavállalójává vált, s ezáltal vele szemben gazdasági, egzisztenciális függésbe került. A gazdaságot irányító bürokrata elit azonban ezzel az egyetemes tulajdonosi és munkáltatói pozícióval, illetve a lakosság egzisztenciális függésben tartásával nem elégedett meg. Gazdaságépítő és társadalomépítő elképzeléseihez a társadalom munkaereje feletti, s ezzel az egyes állampolgárok tevékenysége, sorsa feletti közvetlen uralom és rendelkezés is hozzátartozott. Ezt az uralmat különböző politikai intézmények mellett – egyebek között – a szocialista munkaintézmények és a munkajog célszerűen kialakított, bonyolult rendszere biztosította.

A szövetkezetszervezéssel és egyéb módokon felszabadított hatalmas tömegű munkaerőt az egzisztenciális kényszer mellett a munkavégzési kötelezettség s mögötte a „közveszélyes munkakerülés” fenyegető jogintézménye terelte be az állam által ellenőrzött munkahelyekre, az állami monopóliumként működtetett munkaerőközvetítés osztotta el a gazdaságtervezői céloknak megfelelő területekre, ágazatokba és vállalatokba, a munkahelyeken központilag megállapított normák szerint végezte munkáját, és központilag megállapított bértételek szerint kapta fizetését. Munkájának, de főképpen személyének, beállítottságának általa meg nem ismerhető minősítése sötét árnyékként kísérte végig életpályáján. Fegyelmi büntetését, kártérítési kötelezettségét a munkáltató egyoldalúan állapította meg. A munkaharc, az önszervezés, a csoportos fellépés minden eszközétől meg volt fosztva. Ha pedig egyénileg szegült szembe az őt fogságban, kényszerpályán tartó rendszerrel, mint önkényes kilépőt, „vándormadarat”, táppénzének, szabadságidejének csökkentésével büntették. S minél gyengébb és szervezetlenebb volt, annál jobban kiszipolyozták. (Az 50-es, 60-as, 70-es évek háziipari bedolgozói, a textilmunkásnők, a pedagógusok, a mozgássérültek, a nyugdíjasok stb.) Korábbi érdekvédelmi szervezeteit (üzemi bizottságok, szakszervezetek) feloszlatták vagy kisajátították, s az újakat már eleve úgy szervezték, hogy felülről irányíthatók legyenek. A formális szabályok szerint nem, informálisan azonban minden munkahelynek és munkaintézménynek elengedhetetlen részei voltak, s a hatalomgyakorlásban, érdekegyeztetésben döntő szerepet játszottak a politikai szervezetek is (párt, KISZ).

A bérből és fizetésből élők munkavállalói pozíciójába burkolt valóságos alattvalói pozícióját a rendszer a piacgazdaságok demokratikus munkaintézményeinek látszataival igyekezett körülvenni: a munkába lépő dolgozó munkaszerződést kötött (ami azonban csupán a belépés tényét rögzítette automatikusan, mivel minden egyéb feltétel előre meghatározott volt), az egyes szakmák, iparágak munkaviszonyainak bizonyos – főképp technikai – részleteit kollektív szerződések szabályozták (melyeket a kommunistapárt-tag szakszervezeti bürokrácia a kommunistapárt-tag államigazgatási vagy gazdaságirányítási bürokráciával kötött), a munkásság üzemi gyűléseken, termelési értekezleteken vitatta meg munkahelye kérdéseit (ahol meghallhatta, hogy mit várnak tőle, és elmondhatta, hogy mennyire elégedetlen a nyugati imperializmussal), s hatalmas és gazdag szakszervezetekbe léphetett (amelyeknek tényleges működésére semmilyen befolyást sem tudott gyakorolni). A szakszervezetek szerepe egyébként külön figyelmet is érdemel. Először: a tényleges dolgozói érdekvédelmet ellátó üzemi tanácsok megszüntetésével ezek jogosítványait részben az állami munkáltató (!), részben az „érdekvédelmi” monopóliumot szerzett, államilag irányított szakszervezetek kapták meg. Azaz az állam az utóbbi jogosítványokkal is saját magát ruházta fel, csak éppen nem munkáltatóként, hanem „szakszervezetként”. Másodszor: az átlagos szocialista bürokratizálódási hajlandóságot messze meghaladva növő szakszervezeti bürokrácia, az eredeti, termelésre buzdító, a munkavállalók hangulatát ellenőrző, a szociális intézményeket és az üdültetést működtető „transzmissziós szíj” szerepből mindinkább emancipálódott, és – a 60-as évekre – önálló politikai érdekcsoporttá nőtte ki magát. Időnként az erős dolgozói csoportok (bányászok, kohászok, vasasok stb.) lázongásával, sztrájkjával fenyegetőzött (pl. az 1985-ös pártkongresszus előtt), miközben a vállalati szinten úgyszólván összenőtt a vállalatvezetéssel és a helyi pártszervezettel. A legfontosabb álcázó intézmény azonban maga a szovjet mintára készített és hangzatos deklarációkkal tömött Munka Törvénykönyve volt (mely lényegében a fenti intézmények formális oldalát öntötte jogi formába).

A munkaviszonyokon és közvetlen környezetükön a tulajdonviszonyok és a szervezeti viszonyok mellett a szocialista gazdaságideológia és gazdaságpolitika is rajta hagyta a bélyegét. Az 50-es évekbeli, háborúra készülő, majd később, a nehézipart továbbra is a függetlenség alapjának tartó gazdaságideológia a rangsor élére állította a bányászatot, a kohászatot, a nehézipart és mindenféle hadiipart. Mamutvállalataikat saját osztálybázisának, a „munkásosztály fellegvárainak” tekintette, extrajövedelmekkel látta el, mondhatni: elkényeztette, dédelgette. Ezek az iparágak és vállalataik általában veszteségesek voltak. Az ideológia és politika gazdasággal szembeni primátusát tanúsították, és a nemzeti jövedelem folytonos újraelosztása révén tartották őket működésben. Az új mechanizmus okozta szerkezetátalakítási és csődveszély hatására, akinek féltenivalója volt: a nagyvállalati bürokrácia, a szakszervezeti bürokrácia és a felső szintű pártbürokrácia reformellenes fele összefogott a reformok ellen, a munkásosztály érdekeire hivatkozva – szovjet segítséggel – konzervatív ellentámadást indított („munkásellenzék”, Brezsnyev villámlátogatása 1974-ben, szovjet fenyegetés az energiaszerződésekkel, a reformerek eltávolítása a hatalomból).

A legjelentősebb külpiacok (a Szovjetunió, a KGST, egyes fejlődő országok) ugyancsak ideológiai piacok voltak. Világpiaci elszigeteltsége következtében a magyar gazdaság általában kimaradt a világ technikai, technológiai megújulásából, eszközei fizikailag és erkölcsileg erősen elhasználódtak, a munkások szaktudása túlnyomórészt a régi eszközökhöz kapcsolódott stb.

2.


A magyar munkavállalók egy része sohasem törődött bele alattvalói helyzetébe, s ha már a szakszervezetek nem védték az érdekeit, ő maga normalazítással, az általa felfedett újabb és újabb technikai fogások titokban tartásával, folyamatos, informális béralkuval és más módokon küzdött helyzete javításáért. Ha pedig úgy látta, hogy nem találja meg a számítását, a tilalmakkal nem törődve, üzemről üzemre, vállalatról vállalatra vándorolt, és így harcolta ki magasabb bérét, jobb munkafeltételeit. (Aminek következtében Magyarországon a tervgazdaság ellenére a munkapiac sohasem szűnt meg létezni.) Ebben a harcban több tényező is a munkások segítségére volt. Így elsősorban a szocialista vállalatok belső szervezetlensége, ütemtelen munkaellátottsága, ami megkövetelte a hatalmas egyéni kapacitástartalékokat, amelyeket azután a „dolgozó” a hét végi, hó végi, év végi hajrá idején külön prémiumokért adott el feljebbvalóinak. Ilyen tényező volt a lojalitás- vagy klikkalapon kiválasztott vezetőknek gyakori képzetlensége, hozzá nem értése és ezért kiszolgáltatottsága a szakmailag erős csoportoknak. Ilyen a teljes foglalkoztatottság közgazdasági hátteréből eredő létszámhígítás és általános fegyelmezetlenség. Igen fontos volt az eleinte illegálisan majd később legálisan végzett s végezetül a politikai vezetés és a társadalom közötti kompromisszum részévé vált különmunka, másodmunka nyújtotta részleges, ám sokak számára mind teljesebb egzisztenciális függetlenség. (Azaz a magyar munkások nagy többsége kettős biztonságot élvezett, azt, amelyet a teljes foglalkoztatás és azt, amelyet a második gazdaság nyújtott.) Fontos tényezőt jelentettek a nagy ritkán mégiscsak megkockáztatott és olykor sikerre is vezető szervezett fellépések. Mindezek mögött döntő fontosságú volt azonban az, hogy a Moszkvától óvatosan függetlenedni akaró politikai vezetés legitimitása hiányzott vagy igen gyenge volt, és ebből következően ő maga fokozottan sebezhető volt (1956 októberének emléke és tanulságai).

Ennek az egzisztenciális, mondhatni: kispolgári függetlenségnek, a szabadság e „rejtett dimenziójának” visszaszerzésével, a Kádár-rendszer általános fellazulásával párhuzamosan lassanként fellazultak a korábbi diktatórikusán szabályozott munkaintézmények is. A SZOT érdekvédelmi monopóliumát gyakorolva rendszeresen „tanácskozott” a kormánnyal, az utolsó években országos érdekegyeztetés indul, üzemi szinten formális vétójogot és sztrájkjogot kapnak a szakszervezetek. Kialakult a nagyrészt pártatlan döntőbizottságok rendszere. Az 1985-től bevezeti új vállalatirányítási formák révén megjelenik a munkás-önigazgatás álcája. Valamelyest nagyobb szerepet kaptak a szakszervezeti bizalmiak és testületeik.

A vgmk-k révén legalizálják a másodmunkát és a dolgozó szabad kapacitásának áruba bocsátását stb. 1989-ben független, alulról szerveződő szakszervezetek is alakulnak. A képhez hozzátartozik azonban, hogy az állam a munkaviszonyok szabályozásának legfontosabb jogosítványait – így elsősorban a bérszabályozást és az országos szakmai bértáblázatot – továbbra is a saját kezében tartja, és a továbbra is egységes Munka Törvénykönyvében lefektetett intézmények apróbb-nagyobb módosulásaik ellenére lényegük szerint mindmáig változatlanok maradtak.

A rejtett informális munkaharc tehát hosszú távon valamelyest sikeresnek mondható: a munkavállalók informális mozgástere egyre bővült, és nyilvánvaló, hogy a formális jogosítványok megjelenése is ennek következménye volt. A siker azonban súlyos negatív következményekkel is járt. A felsőbbség megvetésével, a tisztességesen, jól végzett munka becsületének hanyatlásával, a munkaidő és a munkafegyelem be nem tartásával, gyakori italozással, felelőtlenséggel, a közös tulajdon herdálásával vagy éppen hűtlen kezelésével, különjövedelmek kicsikarásával, rejtett munkamegtagadásokkal stb. A legsúlyosabbnak mégis annak a sajátosan magyar vagy kelet-európai mentalitásnak, szemléletmódnak a kialakulását vagy továbbélését tekinthetjük, mely az alattvalói pozíciót elfogadva a társadalmi viszonyok tudatos alakítását a „felsőbbségre” bízza, esetleg zúgolódva számon is kéri tőle, saját maga azonban a kollektív cselekvés helyett az egyéni boldogulás stratégiáit részesíti előnyben.

3.

A magyar munkavállaló társadalom hatalomforrásai igen egyenlőtlenül oszlanak meg a különböző ágazatok, régiók és vállalatok, ill. ezeken belül az egyes dolgozói csoportok között. Mégis, a szocializmuskori magyar munkásosztálynak az a legszembetűnőbb – és szinte mindenütt érvényes – jellegzetessége, hogy tagjainak többsége az agrártérségből érkezett első vagy második generációs munkás, akik megőrizték mezőgazdasági kapcsolataikat és gyakran mellékfoglalkozásukat is. Szakképzettségük viszonylag magas kategóriájú, munkakultúrájuk és viselkedési kultúrájuk, önszervezési készségük azonban alacsony. A városi és falusi kultúra között ingázva és ingadozva saját kulturális arculatuk elmosódott.

A jelen helyzet új elemei

4.

A szocialista gazdaságintegráció összeomlása után az eddigi helyzet valamennyi elemében bomlási, változási folyamatok indultak meg. Mindez a munkaintézményekre, és a munkavállalók helyzetére igen erőteljes hatást gyakorol.

a) A gazdaságirányítási és a párthierarchia lebomlásával a tulajdon feletti rendelkezés centruma az állami tulajdonú vállalatoknál ideiglenesen – de meglehet: évekre! – a vállalatvezetés irányába tolódik el. A régi vezetői elit hatalma, mozgástere megnövekedett. A munkanélküliség fenyegette munkások kiszolgáltatottabbak, mint bármikor. Úgy érzik, az erős és igazságos központ, a „jó király”: az általuk megválasztott politikai erők cserbenhagyták őket, kiszolgáltatva a megalvadt struktúrák elitjei, a helyi kiskirályok kényének-kedvének. Sem politikai, sem független szakszervezeti szerveződéssel nem képesek maguktól áttörni a fejük feletti hatalmi burát. Ugyanakkor érzik, hogy ez – a helyi rendszerváltás végrehajtása – mégis elvárható volna tőlük. Várakozásaikban csalódva, megcsalatva, önmagukból is, az új hatalomból is, a politikából is kiábrándultak.

b) A zavaros szocialista tulajdonviszonyokat (állami tulajdon, vállalati tanácsok stb.) csak igen lassan váltják fel az új magántulajdonosi viszonyok. A munkavállalók érzik, ebbe a folyamatba semmiféle beleszólásuk sincs, bár a terheit: az üzembezárásokat, racionalizálások okozta részleges vagy teljes elbocsátásokat ők viselik. Az új privatizációs jogszabályok pedig – az ellenzék tiltakozása ellenére – kizárták őket az érdekegyeztetésből.

c) A lassacskán kialakult magántulajdoni viszonyok megjelenése sem fenékig tejfel: az állami vállalatok dolgozói magánmunkáltatók munkavállalóivá válva új helyzetbe kerülnek: meglegyinti őket a piaci viszonyok előszele, a tőke/munka viszony „megfeszül” (bérharc, magasabb teljesítménykövetelmények, munkafegyelem stb.), megjelennek a külföldi befektetők, az ideológiai iparok lehanyatlanak (Ózd, Diósgyőr stb.), újfajta értékrend alapján választódnak ki a sikeres dolgozói csoportok, ami a hagyományos „munkásöntudatot” és a hozzá kapcsolódó önelégültséget megingatja. Ez maga is ingerültség forrása.

d) A piacok – elsősorban a korábbi ideológiai piacok – zsugorodása és összeomlása előtérbe helyezi az iparszerkezet átalakításának és a nyomában járó munkanélküliségnek a kérdését, pontosabban lehetetlenné teszi, hogy a résztvevők érdeke vagy a kormány vezérelje – lassítsa, elhúzza – a folyamatot. Elvész a teljes foglalkoztatottság biztonsága, a nehéz helyzetek átvészeléséhez újfajta dolgozói magatartásokra, beállítódásokra volna szükség (munka keresése, átképzés, vállalkozóvá vagy legalábbis önfoglalkoztatóvá válás), felerősödnek a tévhitek: a teljes foglalkoztatottság korszakával kapcsolatos nosztalgiák („rosszul éltünk, de biztonságban”).

e) Önmagában is társadalmi feszültség forrásai az egyik oldalon az elhúzódó infláció és az egyre csökkenő életszínvonal, a másik oldalon a mindeddig szokatlanul magas vállalkozói jövedelmek. És nem látni az „alagút végét”.

f) Külön-külön és rendszerében is bomlik, illetve anakronisztikussá válik a korábban leírt valamennyi munkaintézmény, ezáltal a munkavállalók az új helyzetben még védtelenebbé váltak. Az 50-es években a korábbi üzemi tanácsok rovására érdekvédelmi monopóliumot szerzett állami szakszervezetek utódai a közös szakszervezeti tulajdont nem hajlandók megosztani az új szakszervezetekkel, sem jogosítványaikból az üzemi tanácsoknak visszaadni az őket megillető részt. Az érdekvédelmi (szakszervezeti és munkáltatói) helyzet amúgy is rendezetlen. Egyes munkáscsoportok képviselet nélkül maradnak, ill. nem tisztázható, hogy ki kit képvisel (taxisblokád!), az egyes érdek-képviseleti szervek a tagjaik meggyőzése nélkül döntenek, a tagság viszont nem követi az így hozott döntéseket. Míg a régi és az új szakszervezetek és bürokráciájuk versengenek, az érintett csoportok konzervatívak és mozdulatlanok.

g) Igen erősek a kormány törekvései a teljes társadalmi egyetértésre (az országos érdekegyeztető intézményekben), a háromoldalú érdekegyeztetés egyelőre mégis csak illúzió, az érdekegyeztetés fő folyamatai továbbra is a munkavállalókra hivatkozó szakszervezetek és az állam, a kormány mint fő tulajdonos és munkáltató között zajlanak. A szakszervezetek ugyanakkor a helyi küzdelmekben passzívak (az új szakszervezetek egy része éppen ennek a csorbának kiköszörülésére jött létre!).

h) Egyes erős társadalmi csoportok a zsugorodó összjövedelmen belül – tekintet nélkül másokra – abszolút jövedelempozíciójuk megtartására törekednek (bányászok, taxisok stb.), a gyenge kormányzat zsarolható, az 1970-es évekhez – a „munkásellenzék” korához – hasonlóan ismét fenyeget a privatizáció okozta szerkezetváltással és racionalizálással szemben álló konzervatív erők szövetsége (vállalatvezetők, a régi szakszervezeti bürokrácia – mely esetleg párttá szervezi magát! – egyes parlamenti – vagy azon kívüli – pártok alkalmanként az érdekelt pénzügyi intézmények vezetői, a struktúraváltással szemben álló munkavállalók), folyik a vállalati vagyon felélése.

i) A fenyegető munkanélküliség gyökeresen új helyzetet teremt a mezőgazdaságban. A szövetkezetekből kiszoruló munkavállalók vagy munkavállaló helyzetű tagok rettegnek a korábbi magántulajdoni viszonyok újjászületésétől („más földjén dolgozni”!), jelentős régiók semmilyen egyéb foglalkoztatási lehetőséggel sem rendelkeznek.

j) A zsugorodó összjövedelem ellenére sem látszik lehetetlennek és indokolatlannak a munkavállalók terheinek csökkentése, egy ilyen csökkentés országos és helyi érdekegyeztetéssel és országos és helyi pressziókkal való kikényszerítése. Az erre irányuló érdekharcok hálás vezéri szerepeire és presztízsére sokan pályáznak.

k) Növekvő igények – és illúziók – fordulnak a munkástulajdon különböző formái felé (ESOP, ipari szövetkezetek).

Az átmenet problémái

5.

Mindabból, amit eddig elmondtunk, némi következtetést lehet levonni az új munkaintézmények bevezetésének politikai és szociológiai környezetére vonatkozóan. Az első ilyen következtetés az érdekelt munkavállalói kör lelkiállapotára és az azt megalapozó egzisztenciális állapotára épül. A bérből és fizetésből élők félnek, hogy a zsugorodó piacok, a korábbi túlfoglalkoztatást megalapozó újraelosztás megszűnése, az előrehaladó privatizáció és szerkezetváltás vagy csak a türelmetlen politikai cselekvés stb. következtében elveszítik állásukat. Félnek, hogy az infláció és az esetleges munkanélküliség következtében zuhanásszerűen tovább csökken az életszínvonaluk. Félnek, hogy a tulajdoni kárpótlás terheit nekik kell viselni. Félnek, hogy a gazdasági rendszer átalakulása során általuk át nem látható és semmiképpen sem befolyásolható hatalmak kényére-kedvére vannak bízva. Mint mondtuk: úgy érzik, magukra hagyták őket, kiábrándultak és ingerültek. S ebben a lelkiállapotban könnyen várnak csodát, megváltót, könnyen társulnak bármilyen határozottságot mutató és gyors emelkedést biztosító pozícióőrzést ígérő erővel. Igaz, hogy ebben a félelemben és kiábrándultságban sok a cselekvéshez nem szokottság által felnagyított elem. (Az is igaz, hogy a munkavállalóknak már nemcsak a korábbi alattvalói szerepbe túlságosan beletörődő vagy abban kényelmesen berendezkedett – a második gazdaságtól távol maradó – része a fenyegetett.)

A mindebből következő tendencia azonban mindenképpen valóságos. Könnyen lehet, hogy a centralizálva piacosító kormánykoalíció és a lehetséges mértékig liberalizálni szándékozó SZDSZ mellett harmadik hatalmi vonzáskörzetként hamarosan megjelenik egy jelentékeny konzervatív (esetleg bal- vagy jobboldali szélsőségbe hajló) koalíció is. Erősen valószínű, hogy ennek az egyelőre virtuális koalíciónak egyik szereplője sem kívánja maradéktalanul kiépíteni a piacgazdaságok munkaintézményeit. Az állami vállalati vezetés és a szakszervezetek megalvadt struktúrái és bürokratái a széles jogkörrel rendelkező és a szakszervezetektől nagymértékben független üzemi tanácsokkal szemben ellenérdekeltek. A bérből és fizetésből élők 25-30%-át egybefoglaló hagyományos szakszervezetek maguk tartanak igényt a maradék 70-75% érdekeinek képviseletére is. És – régi reflexeiknek megfelelően – főképpen a kormánnyal, a költségvetéssel, a törvényhozással szemben. A helyi viszonyokról és lehetőségekről nincs mondanivalójuk (lásd pl.: Népszava, 1991. szeptember 12. 7–10. old.). A foglalkoztatási helyzetet konzerválni kívánó munkavállalók pedig a nem az államot presszionáló, hanem helyi küzdelemre buzdító szakszervezetekkel szemben közömbösek. S egyáltalán – minden bizonnyal passzívak lesznek, s – nem vesznek részt közvetlenül az új munkaintézmények kiépítésének munkájában sem. Akárhogyan is van azonban, egyelőre nem látni az érdekek és a cselekvési elszántságok dinamikus határvonalát, amelyhez az új munkaintézmények hozzáilleszthetők. Ebben a helyzetben a tisztességes politikának jószerivel csak hálátlan szerepe marad: a dezilluzionálás, a kijózanítás, hogy a munkavállalók belássák: a választás többé már nem a Kádár-rendszer jogfosztottsággal járó biztonsága és a jelen állapot között, a biztonsággal foglalkoztatott alattvaló státusa és a szabadon szerződő, de némileg bizonytalan helyzetű munkavállaló között van. A védett alattvalói pozíciója nem hozható vissza. És nem azért, mert a rendszerváltozás ezt a pozíciót piaci illúziókat kergetve oktalanul kockára tette és elrontotta – mint egyesek gondolják –, hanem azért, mert ennek a pozíciónak a fenntartása a gazdaságtalan üzemek, vállalatok, ágazatok munkahelyeinek állami finanszírozása már magában a Kádár-rendszerben lehetetlenné vált. A választás ma már csak a piacgazdaságon belül: egyfelől a védtelen és beletörődő, másfelől az önvédelemre képes és önmagát meg is szervező szabad, szerződő fél pozíciója között van. Aki nemcsak szakmája minden csínját-bínját, hanem a munkapiacokon való aktív mozgásnak és a munkaintézmények bátor működtetésének tudományát is elsajátította.

Ám mindennek belátása, beláttatása esetén is fel kell tennünk a kérdést: vajon megajándékozható-e a munkavállaló társadalom egyik évről a másikra, egyik hónapról a másikra egy modern, működőképes munkaintézmény-rendszerrel? Vajon nincs-e az intézmények szerkezete, működésmódja és a működtetők beállítottsága, cselekvőkészsége, civil kurázsija között szoros összefüggés, kölcsönös meghatározottság? Vajon áttörhető-e negyven év megszokása és a rá épülő monopólium? Vajon megtakarítható-e 200 év munkaharcának tapasztalata? A kérdés zavarba ejtő. A Kádár-rendszer munkaintézményei néhány utolsó évének történetéből mindenesetre meríthetünk némi reményt. Ami ott létrejött, mégiscsak a dolgozók közvetlen nyomására jött létre.

A piacgazdaság munkaintézményeinek lényege

6.

Mint láttuk a szocializmusban is, akár a piacgazdaságban az elemi munkaviszony a termelőeszközök tulajdonosa (vagy annak megbízottja) mint munkaadó és a munkaerő tulajdonosa mint munkavállaló között jön létre. A szocializmusban ez a kapcsolat kényszerkapcsolat, mivel a munkavállalónak nincs választása, hogy az adott munkaadóval munkaviszonyt köt-e vagy sem. (Legfeljebb aközött választhat – korlátozott mértékben –, hogy az adott munkavállaló mely megbízottjával lép munkaviszonyba.) Ráadásul az összes munkafeltétel meghatározása a munkaadó kezében van, aki ezeket a feltételeket a maga sajátságos céljainak megfelelően szabja meg, s ő mérlegelheti és döntheti el, hogy a másik fél érdekeiből mennyit vesz tudomásul és mennyit számít be. A munkavállalónak nincs rá lehetősége, hogy más munkavállalóval szövetségre lépve a saját érdekeinek figyelembevételét a munkaviszony feltételeinek kialakításában kikényszerítse. Ami azt jelenti, hogy a szocializmusban a munkaviszonyt létesítő felek nem egyenrangúak. A munkavállaló alávetett, ha úgy tetszik: alattvalói pozícióban van. A kapcsolatuk hierarchikus természetű. A szocialista munkaviszony tartalma azonban – mint láttuk – az idők folyamán valamelyest változott: az állam bizonyos munkafeltételek megszabásának jogát átruházta a nevében fellépő képviselőire, s a mondott jogok tekintetében ezzel a képviselővel szemben már – korlátozott – munkaharcot folytathattak a munkavállalók. Ez volt a Kádár-rendszer munkaviszonyainak politikai és társadalmi nyomás hatására létrejött változási iránya. A dolog lényege tehát nem, de fokozatai valamelyest változtak.

A piacgazdaságban a termelőeszközök és a munkaerő tulajdonosai a piacon találkoznak. Mindketten szabad szerződő felek, akik eldönthetik, hogy akarnak-e vagy nem akarnak a másik féllel az általa kínált feltételek mellett munkaviszonyt létesíteni. A számukra kedvezőtlen feltételek mellett nem kötelesek belépni a munkaviszonyba. Ebben a tekintetben mindkét fél szabad és egyenrangú. A kapcsolat piaci természetű.

7.

A kapitalista típusú gazdaságban tehát az elemi munkaviszonyba belépő felek szabadok és egyenrangúak. De a hosszú tapasztalat és számos elemzés kimutatta, hogy az, aki csupán a termelőeszközök tulajdonával lép a munkaviszonyba, vagyis a munkaadó sokkal erősebb annál, aki a munkaerejével és teljes egzisztenciájával lép a munkaviszonyba, vagyis a munkavállalónál. A tőkés társadalom elmúlt 200 esztendejének története egy bizonyos tekintetben úgy is felfogható, mint azoknak a társadalmi küzdelmeknek és harcoknak a története, amelyek során a munkavállaló társadalom és a munkavállalói érdekeket elismerő állam a tőketulajdonos gazdasági túlsúlyát az elemi munkaviszonyban a társadalmi oldalon létrehozott hatalmi eszközökkel kiegyenlítette, és ezt a dolgok természeténél fogva folytonosan felboruló egyensúlyt az érintett közreműködők részvételével folytonosan újra létrejövő dinamikus egyensúllyá változtatta.

Az elemi munkaviszonyt tehát több körben, a benne részt vevő tőke és munka erőkülönbségeit kiegyensúlyozó és dinamikus egyensúllyá változtató, egymással sok ponton összefüggő bonyolult intézmények veszik körül. Az első kör a különböző munkafeltételeknek azokat a minimum- vagy maximumértékeit, küszöbértékeit tartalmazza (minimálbér, végkielégítés, alapszabadság, munkanélküli-járulék stb.), amelyeket a munkaviszony létrehozásakor mindkét szerződő felnek mindig tekintetbe kell vennie, s amelynél rosszabb feltételek között a felek nem létesíthetnek munkaviszonyt. Ezeknek a feltételeknek egy része a munkaviszony dologi tartalmára, más része a közvetlen munkaviszonyt jogi formába foglaló munkaszerződésre vonatkozik. Betartásukat törvény írja elő. A második kör a küszöbértékeken kívüli munkafeltételek megegyezéses megállapításának és a megegyezési folyamat során alkalmazható presszió gyakorlásának intézményeit tartalmazza: a kollektív szerződéseket, a szerződéskötő koalíciókat (szakszervezetek, munkáltatói szervezetek), az egyeztetés és a munkaharc intézményeit. A harmadik kör az előbbi munkaintézmények üzemen, ill. vállalaton belüli működésének ellenőrzését és további finomítását, működésükbe a helyi (üzemi, vállalati) munkavállalói érdekcsoportok érdekének bevezetését végzi. Ez az üzemi alkotmányosság és a részvétel – nálunk legnagyobbrészt hiányzó vagy kiépítetlen – intézményrendszere. A negyedik kör a munkaerőpiac keresleti és kínálati oldalának kiegyensúlyozására törekvő, illetve a munkaviszonyból kiszorulókat támogató foglalkoztatáspolitikai intézményrendszer. Itt említhetjük meg a szakképzést, a továbbképzést és az átképzést is. Az ötödik körben a többi munkaintézmény működése során felmerülő vitás kérdéseket oldják meg, egyeztetés és bíráskodás útján, ill. a makró-egyensúlyok fenntartásán munkálkodnak. A hatodik kör intézményei valamivel lazábban kapcsolódnak a többihez. A munkavállaló különböző biztosítási intézményeit tartalmazzák (baleset-, betegség- és öregségi biztosítás). A hetedik körbe a túlzott tulajdonkoncentrációval szemben a tulajdon egyenletesebb elosztását elősegítő intézményeket sorolhatjuk. Végül a nyolcadik kört az előző héttel szoros kapcsolatban, tőlük mégis viszonylag függetlenül a szociálpolitika intézményrendszere alkotja.

Néhány elv a bevezetéshez

8.

Bár ezek az intézmények a fejlett piacgazdaságokban több-kevesebb egyöntetűséggel épülnek fel, részleteikben egyszersmind valamelyest – olykor jelentősen – el is térnek egymástól. A különbségek legfontosabb területe az egyes minimum-maximum értékek terjedelme és konkrét beállítása, a kollektív szerződések tartalmi sávjának szélessége, az érdekvédelmi szervezetek száma és jellege, a munkaharc intézményének szabályozása, az üzemi tanácsok felépítésének és a mögötte lévő érdekcsoportoknak az egymáshoz való viszonya, az üzemi tanácsok választási rendszere és jogosítványaik terjedelme, az egyes munkaintézmények érintkezési pontjai, az egyeztetési mechanizmusok, a vállalati döntésekben való részvétel lehetősége stb. Úgy gondolom, nem az intézmények maguk, létük vagy nem létük, hanem a mértékekben és arányokban megjelenő konkrét formájuk az, aminek révén az egyes társadalmak sajátosságaihoz hozzá lehet őket illeszteni. Úgy gondolom, a fejlett piacgazdaságú társadalmakban kialakult munkaintézményeknek a magyar munkaviszonyok és társadalmi viszonyok – korábban leírt – sajátosságaihoz való illesztésében a következő elveket célszerű követni:

– az elemi munkaviszonyt első körben körülvevő küszöbértékek nyújtsanak – legalább egy átmeneti időszakra – a szokásosnál némileg nagyobb biztonságot, az egyes munkásnak mozgásában több segítséget;

– az üzemi alkotmány intézményeit úgy kell szabályozni, hogy azok az egymással torzsalkodó szakszervezetek részvétele nélkül is működőképesek legyenek, egyetlen – még oly nagy – szakszervezet se sajátíthassa ki az üzem/vállalat összes dolgozójának üzemi/vállalati szintű érdekképviseletet;

– az üzemi tanácsok kapjanak a privatizáció folyamán zajló átalakulásukban, a vállalati elidegenítésekben és decentralizációkban, racionalizálásokban, vezetői személycserékben az eddiginél több és határozottabb jogosítványt;

– az agrártérségeket is vonják be az új intézmények kialakításába (ami természetesen nem pótolja a regionális politikát);

– az új munkaintézmény-rendszer nyújtson a szokásosnál nagyobb lehetőséget a munkakonfliktusoknak az esetleges munkaharc kezdete előtti rendezésére;

– az új munkaintézmények járuljanak hozzá a túlzott tulajdonpolarizáció elkerüléséhez. A munkavállalók eddiginél nagyobb méretű (esetleg teljesítményalapú) tulajdonszerzéséhez.

Az egyes munkaintézmények

9.

Mindenekelőtt helyre kell állítani az elemi munkaviszony létrehozását rögzítő szóbeli vagy írásbeli munkaszerződést mint a munkaviszonyok rendezésének központi intézményét. De már a munkaviszony létesítéséhez vezető út is szabályozásra szorul a felek elvárható tisztességes és jóhiszemű magatartásának érvényesítésével, a megkövetelhető adatok meghatározásával és a rendelkezésre bocsátott adatok védelmével. Az üzemi tanácsnak minden egyes munkaviszony-létesítéssel, munkaviszony-változtatással és -megszüntetéssel kapcsolatban meg kell kapnia az informálódás és az esetleges egyet nem értés jogát. Külön szabályozni kell a munkaszerződést kötők különböző kategóriáinak (külföldiek, kiskorúak, fogyatékosok stb.) lehetőségeit. Világossá kell tenni, hogy mit szabályozhat szabadon a munkaszerződés és milyen tartalmi elemei vannak kötve a törvény minimum-maximum küszöbei vagy az érvényes kollektív szerződések, ill. üzemi megállapodások által. Világos szabályokat kell felállítani a munkaszerződés tartamára és jogi érvényességére vonatkozóan.

A munkaszerződés legfontosabb tartalmát a munkavállalónak és a munkáltatónak a munkaviszony létesítésével vállalt kötelezettségei és szerzett jogai alkotják. Ezeknek a jogoknak és kötelezettségeknek a világos és részletes szabályozása egyben a szoros értelemben vett munkajog legfontosabb tartalma is. A munkavállalónak meghatározott helyen és szervezeti keretek között meghatározott feltételek között és időbeosztás szerint, meghatározott teljesítménykövetelmények és bérezési szabályok szerint, meghatározott viselkedési normák megtartásával stb. munkát kell végeznie, teljesítményt kell nyújtania.

A munkáltatónak viszont ezért az előre meghatározott bért, egyéb jövedelmeket, ill. szolgáltatásokat kell nyújtania. Ezeket ugyancsak részletesen szabályozni kell. Eközben a munkavállalók között a munkateljesítményen kívüli szempontok szerint hátrányos megkülönböztetést tenni nem szabad. A megfelelő bérfizetést intézményesen kell biztosítani.

A munkavállaló egészségét a munkáltatónak védenie, továbbképzési lehetőségeit stb. támogatnia kell. Külön pontos szabályai vannak a munkaviszony megszüntetésének, akár a munkavállaló, akár a munkáltató kezdeményezi. A munkáltató részéről történő felmondások vizsgálata és a hozzájárulás ismét csak az üzemi tanács fontos jogosítványa és feladata. Végül külön kell szabályozni a különleges munkaviszony különböző formáit.

Külön részletes szabályozást igényelnek azok a minimális feltételek, küszöbértékek, amelyeknél a munkavállalóra nézve hátrányosabb feltételekkel munkaviszonyt létesíteni nem szabad. Itt különleges figyelmet érdemel a munkabér már említett védelme, a munkaidő hosszának, beosztásának, meghosszabbításának, a pihenőnapoknak stb. rugalmas szabályozása. Ezen a területen ismét különleges szerep illeti meg az üzemi tanácsokat.

Végül külön bonyolult szabályrendszer: a munkavédelem és az üzemegészségügy védi a munkavállalók testi épségét és egészségét. A jelen feltételek között nemcsak az egyes küszöbértékek szorulnak új szabályozásra, hanem a kollektív szerződések rendszerének és az üzemi tanácsoknak idevágó jogosítványai, ill. a munkavédelem állami intézményrendszerének újjáalakítása is.

A munkaszerződések mögötti minimumszabályok és küszöbértékek kitűzésének szinte legfontosabb területe bizonyos különleges személycsoportok érdekeinek védelme. Ezek közé sorolhatjuk a munkaviszonyban álló anyákat, ill. általában a nőket, a fiatalkorúakat és a tanulókat, a csökkent munkaképességűeket, az otthon dolgozókat és bedolgozókat, a katonai szolgálatot teljesítőket, a külföldieket, az öregeket és a nyugdíjasokat stb. Megjegyzem, hogy a magyar munkajog és a munkaügyi szabályozás hosszú évek óta adós a megváltozott (csökkent) munkaképességűek és a bedolgozók munkaviszonyának megnyugtató szabályozásával.

10.

A munkáltatók és a munkavállalók üzem feletti szintű kapcsolata a munkáltatói szervezetek és a szakszervezetek között valósul meg. Ezeknek a szervezeteknek tartós és önálló alakulatoknak kell lenniük; a szemben álló felektől függetleneknek, bennük az akaratképzésnek, a tagok részvételének demokratikus folyamatban kell végbemennie, és célul tagjaik képviseletét – egyebek között –, a kollektív szerződések megkötését kell tekinteniük. A szakszervezetek és a munkáltatók szervezetei részt vesznek ezenkívül az üzemi alkotmányosság biztosításában, szervezeteinek működtetésében, sőt, szociálpolitikai célokat is ellátnak.

Fontos, hogy bennük a tagsági viszony önkéntes legyen, és a belépés a nézet- és érdekazonosság alapján történjen. A magyar munkajogi törvényhozásnak az érdek-képviseleti szervek jogi szabályozása területén igen fontos behozni valója van.

A munkavállalók és a munkáltatók érdekvédelmi szervezetei az érdekelt felek jogait és kötelességeit tartalmazó kollektív szerződést kötnek. A kollektív szerződés intézményét is, mint oly sok mindent a munkaintézmények közül, meg kell tisztítani a szocialista munkaviszonyokban elszenvedett torzulásoktól, és azzá kell tenni, ami: törvényes keretek között születő és végső soron munkaharccal, presszióval, sztrájkkal is kikényszeríthető szabad munkamegállapodássá, mely a munkaviszonyok szabályozásának lehetőségeit ténylegesen az érdekelt felek kezébe adja. A jó kollektív szerződések rendszere a tényleges munkabéke alapja. Ehhez természetesen a kollektív szerződés kötését is megfelelő szabályoknak kell alávetni, melyek intézkednek a szerződés lehetséges tartalmáról, hatálybalépéséről, az érvényéről, az üzemi alkotmányhoz való viszonyáról és még sok minden másról. Különösen fontos, hogy a kollektív szerződés erősebb legyen mind az üzemi tanács által kötött megállapodásnál, mind az egyedi munkaszerződésnél, és attól csak a munkavállaló javára legyen szabad eltérni.

Ha a kollektív szerződés megkötésekor a tárgyalásos megegyezésre nincs remény, és az érdekegyeztetés lehetőségei is kimerültek, munkaharcnak, sztrájknak van helye. A sztrájk nem a civilizált magatartás vége, hanem ugyanolyan világosan és egyértelműen szabályozott munkaintézmény, mint a többi. Sztrájkot csakis az érintett munkavállalók többségének elhatározása alapján szabad hirdetni, s csak mint legvégső eszközt szabad felhasználni. Pontos, részletes és világos szabályozásához igen nagy érdekek fűződnek. A közalkalmazottak munka intézményeit ebből a szempontból külön kell szabályozni. A sztrájk törvényes munkaintézmény (szemben a kizárással), nem jelenti a munkaszerződés megsértését. Ezért az ebben való részvételt sem a sztrájk idején, sem később büntetni semmilyen formában sem szabad.

Fontos megjegyezni, hogy a sztrájk az üzemi alkotmányosság intézményeit nem érintheti. Sztrájk idején, munkaharc idején az üzemi tanács semleges marad, a munkabéke megbomlása vagy megbontása nem vezethet az üzemi béke megbomlásához.

11.

Az utóbbi idők magyar munkajoga számára a bevezetendő intézmények közül a legkevésbé ismeretesek az üzemi alkotmányosság intézményei, köztük is elsősorban az üzemi tanács intézménye. Az üzemi alkotmányosság egyéb lehetséges intézményeit: a vezető állásúak szószólójának vagy az ifjúsági és tanulóbizottságnak az intézményét itt csak megemlítjük. Az üzemi alkotmányosság intézményeinek szereplője valamennyi, az üzemben, vállalatban jelen lévő érdekcsoport: így a munkaadók és munkavállalók, ezenkívül pedig külön a vezető állásúak, a fiatalkorúak és a tanulók, a külföldiek vagy egyéb különleges csoportok.

Az üzemi tanácsnak – mint az egyik legfontosabb munkaintézménynek – az a feladata, hogy a vállalati folyamatokban a munka érdekét képviselje, ahol azt a közösség vagy az egyén személyiségének, egyéniségének védelme megkívánja. A munka oldalán bekövetkező jelentős változásokkor, pl. tömeges elbocsátások alkalmával, az elbocsátandók támogatására és elhelyezésére szociális tervet készíttet, informálódással, tanácskozással, olykor vétójog gyakorlásával befolyásolja az üzemi vállalati döntéshozatalt. Bizonyos kérdésekben az üzem, vállalat vezetőivel megállapodásokat köt. A tanács tagjait az üzem dolgozói közül választják. Ők együttesen az egész munkavállalói közösség jogait gyakorolják. A tanács tevékenysége sok ponton érintkezik a többi munkaintézménnyel. Tőlük azonban határozottan különbözik. A szakszervezetekkel szemben: az üzemi szintet képviseli és az üzem valamennyi munkavállalóját (a vezető állásúak kivételével). A munkaharcokban, munkakonfliktusokban a szakszervezetekkel ellentétben nem vesz részt. Tagjai szakszervezeti tagok is lehetnek, de döntéseiket nem ebben a minőségükben hozzák. Munkaharcot folytató szakszervezeti tagok esetleges üzemi tanácsi tagságát fel kell függeszteni. A minimum-maximum előírásokkal és a kollektív szerződésekkel szemben: az üzemi tanács éberen őrködik a törvények és a kollektív szerződés üzembeli betartatásában. Saját megállapodásai a vállalat vezetőivel azonban alá vannak vetve a törvénynek és a kollektív szerződésnek. A vállalati szintű önigazgatással szemben pedig: az üzemi tanács nem avatkozik bele a vállalat vagy üzem gazdálkodási jellegű döntéseibe, csupán feltárja ezeknek a döntéseknek a munkavállalókat érintő tartalmát, és a munkavállalói érdekeknek megfelelően igyekszik befolyásolni a döntéseket.

Kivételt csupán a munkaszervezetre, foglalkoztatottságra, az egyén szervezeti helyére, a munkaidőre, a teljesítménykövetelményekre stb. közvetlenül ható döntések, folyamatok képeznek, amelyekben joga van kifogást emelni, a beleegyezést megtagadni és ellenállásának érdekegyeztetéssel vagy bírósági ítélettel érvényt szerezni.

Üzemi tanácsot csak a vállalatok meghatározott körében kell választani. Ebbe a körbe nem tartoznak bele az államigazgatás intézményei, közintézmények, mint a posta, vasút stb. Ezekre külön szabályozás vonatkozik. Ugyancsak nem vonatkozhat az üzemitanács-választási kötelezettség azokra az intézményekre, amelyeket az effajta tevékenység esetleg céljuk megvalósításában akadályoz (pl. egyházi intézmények). Nézetünk szerint üzemi tanácsot az érintett vállalatoknál kötelező választani. A választás kezdeményezője akár két-három munkavállaló vagy bármely szakszervezet is lehet, de a választás nem kényszeríthető ki. Ahol a munkavállalók passzívak, ott nem működik üzemi tanács. A választási szabályok közül legfontosabbak, hogy – bizonyos vállalatnagyság, üzemnagyság és ezért bizonyos tanácstaglétszám felett – az üzemi tanácsban az egyes dolgozói csoportok (alkalmazottak, munkások, tanulók, nők stb.) arányos, de legalábbis minimális képviseletére kell törekedni. A választások jelöltjeit és az üzemi tanácsok megválasztott tagjait megfelelő védelem (felmondási tilalom) illeti meg.

Az üzemi tanács üzemi gyűléseken negyedévenként beszámol a végzett munkájáról. De a választóitól közvetlen megbízást nem köteles elfogadni. Havonta egyszer a vállalatvezetéssel tárgyalja meg a folyó ügyeket. A munkavállalónak és az üzemi tanácsnak bizalomteljes együttműködésre kell törekednie, figyelembe véve a kollektív szerződéseket. Az üzemi tanács működésének költségeit, beleértve az esetleg igénybe vett szakértők költségeit is, a munkáltató fedezi.

Az üzemi tanács jogait együttműködési (informálódási, tanácskozási, javaslattételi) jogokból és együttdöntési jogokból (azaz a beleegyezés megtagadásának jogából), panaszok, kívánságok felvételének, továbbításának jogából, a munkájához szükséges információkhoz való jogokból tevődnek össze. Együttdöntési joga (vétójog, az egyetértés megtagadásának joga) lehet különösen a következő kérdésekben: a napi, a heti munkaidő elosztásának meghatározása, a szabadságolási ütemterv megállapítása, a teljesítménykövetelmények, a bérezési rendszerek megállapítása, a különböző jutalmak elosztása, ill. az elosztás elveinek megállapítása, a baleset- és az egészségvédelem kérdéseinek, az üzemi rendnek, a munkavállalók magatartási szabályainak megállapítása. Ugyanígy együttdöntést igényelnek a személyügyi, munkaügyi tervezés, szervezés, a személyzeti adatfelvétel, a minősítés alapelveinek megállapítása, az előléptetés elvei, az egyes személyek felvétele, besorolása, beosztása, a továbbképzés és átképzés kérdései. A privatizációs folyamat során – kivételesen – véleményezési jogot kaphatnak az üzemi tanácsok az első igazgató kinevezésében. Együttdöntési jogkörük ugyanakkor bizonyos gazdasági kérdésekre is kiterjed, mint amilyenek az új technikák, új technológiák bevezetése, az üzem foglalkoztatási helyzetét érintő átszervezés.

Megjegyezzük, hogy az üzemi alkotmánynak bizonyos jogokat kell biztosítania a közösségi jogok mellett az egyéneknek is, így főleg a meghallgattatás, informálódás, a saját személyi akták megtekintése területén.

Nagyobb létszámú üzemi tanácsok az egyes kérdések rendszeres vizsgálata és feldolgozása céljából bizottságokat hozhatnak létre, ill. egyes tagjaik részleges vagy teljes munkaidő-kedvezményben részesülhetnek.

12.

A foglalkoztatás, a helyi és országos szintű érdekegyeztetés, a munkaügyi bíráskodás intézményei a jelenlegi helyzethez képest viszonylag kevés változtatást igényelnek. Működtetésüket nem annyira a formális átrendezés, mint inkább a mögöttük meghúzódó társadalmi valóság, szociológiai tartalom, de mindenekelőtt a munkavállalók aktivitása fogja átformálni. A társadalombiztosítással kapcsolatban a költségvetéstől való elválasztás, a biztosítási elem uralkodóvá tétele és az alap vagy alapok önkormányzatának megteremtése a legfontosabb feladat. Ami pedig az utolsó előtti kört, a munkavállalói tulajdont illeti, a munkavállalók helyzetét stabilizáló, egyenletesebb tulajdonviszonyokat teremtő tulajdonszerzést meg kell könnyíteni, akár a privatizálandó vagyon terhére is. Fő formájául azonban a különböző teljesítménynyújtás-alapú tulajdonszerzési formákat javasoljuk: a munkavállalói részvénytulajdonosi program vagy ipari szövetkezetek vagy más társasági formák keretében.

13.

A piacgazdasági munkaintézmények – ez talán az imént vázlatosan bemutatott tartalmukból is kitűnik – nemcsak a munkaadó és a munkavállaló pozíciója közötti erőkülönbség kiegyenlítését szolgálják. A sajátos magyar helyzetben – hosszabb távon – lényeges hatásuk az lesz (a privatizációval együtt), hogy a nemzeti jövedelem elosztásában a fő alkufront a munkavállalók és az állam közül a munkavállalók és a munkaadók közé tevődik át, s ezzel az elosztás – több és többféle érdek hatása alatt – igazságosabbá, a munkavállalói oldalon elfogadhatóbbá válik. Ugyanakkor jobban kibontakozik ennek az alkufolyamatnak a vállalati költségekre és ezen keresztül a műszaki fejlődésre gyakorolt ösztönző hatása is. Egyben az apróbb helyi konfliktusok gyakoribbá válása ellenére makroszinten nagyobb stabilitás és tartósabb társadalmi béke lesz az eredménye. Rövid távon pozitív hatású lesz a privatizációs döntésekben való munkavállalói részvétel, a munkaadó információs kötelezettsége következtében a privatizáció vállalati/üzemi hatásainak mélyebb belátása s általában a minden munkavállalóra kiterjedő sokoldalú, arányos és rugalmas képviselet az üzemekben.

Következtetések a törvényhozói munkával kapcsolatban

14.

Miközben a kormány előterjesztésein alapuló törvényalkotó munka a privatizáció és általában a tulajdonviszonyok rendezése, a tőkemozgások, a vállalati formák, a jövedelmek újraelosztása, az államháztartás, a piacfelügyelet stb. intézményeinek sokféle kérdését szabályozta, a munkaintézmények kiépítésével és szabályozásával – a társadalombiztosítás kérdéseit nem számítva – alig foglalkozott, és e tekintetben jócskán elmaradt. Ezeken a területeken mindössze egy törvénymódosításra (a szakképzés tárgyában) és egy új törvény megalkotására (a foglalkoztatás tárgyában) került sor. Ez a helyzet tarthatatlan. De tarthatatlannak és kellő gyorsasággal és gondossággal végrehajthatatlannak tartjuk azt is, hogy a kormány valamennyi munkaintézményt – a sztálinista hagyományokat életben tartva – ismét egyszerre és egyetlen törvényben: egy új Munka Törvénykönyvében kívánja szabályozni. Egyedül az vezetne célra, ha az egyes munkaintézményeket összehangolt terv alapján, de külön törvényekben pontról pontra szabályozná a parlament.

Budapest, 1991. szeptember 9.

• Melléklet