Beszélő: A kárpótlási törvényt egyedül szavaztad meg az ellenzék képviselői közül.
Bertha Zoltán: Szokás hangoztatni, hogy a kárpótlás – miközben régi igazságtalanságokat igyekszik orvosolni – új igazságtalanságokat teremt. Felmerül viszont a kérdés: inkább konzerváljuk a régi igazságtalanságokat, és segítsük elő az azokból kifejlődő spontán méltánytalanságok megszilárdulását? Nyilvánvaló, hogy teljes igazságot nem lehet szolgáltatni. De nekem kedvezőbb képet nyújt az a töredékigazság, amely a magyar parasztság egy részének ilyen módon is legalább lehetőséget ad a tulajdonosi létformára és a vállalkozásra. A másik megoldás viszont gátlástalanul szentesítené a kommunizmus alatt összeharácsolt javakat, vagyonokat, sőt privilegizált helyzetbe hozná a kommunista rendszer haszonélvező, kivételezett rétegeit. Sem logikailag, sem erkölcsileg nem látom be, hogy ávósok, besúgók, tömeggyilkosok, kiskirályok háborítatlan dőzsölése és a munkájukból csak elszegényedő, sőt munka nélküli tengődővé váló tömegek között mi a jogegyenlőség. Számomra a felelősségre vonást szorgalmazó kísérletek is tökéletesen beilleszthetők a teoretikusan értelmezett liberális jogegyenlőség keretei közé. Amíg tyúktolvajlások és milliós sikkasztások egymáshoz mérhető, méltányos különbséget tevő elbírálása nem történik meg, addig elvileg semmiféle jogegyenlőségről nem beszélhetünk – még ha egyeseik mindezt demagógiának tekintik is. A zsarnoki kommunista kizsákmányolás szerkezetére és szereplőire alapított vagy épített újfajta gazdasági alávetésnek – a jog- és népegyenlőség nevében – ezután is opponense leszek.
Beszélő: Mit jelent számodra a „plebejus radikalizmus”? Mi köze ehhez Maczó „népi maximumának” és Pozsgay „népi gondolatának”?
B. Z.: Hogy mi köze ehhez más felfogásoknak? Annyi, mint ezer mindenféle egyéb gondolatnak; egyszerűen a politikai, gazdasági, kulturális stb. hatalmak alá szorítottakra figyelő szolidaritás. Orbán Viktor az egyik nyilatkozatában arról beszél, hogy ő bizony szeretne vagyonos lenni, s nem tudja, ugyan miért bűn az, ha valaki sikeres és gazdag. Nem bűn – csak éppen nevetségesen kisszerű törekvés, s éppen ellentétben áll azzal a valódi értelmiségi gondolkodásmóddal, amely évezredek óta mindig az alullévők; a megszomorítottak, a szenvedők, a szegények, az elesettek sorsán enyhítő szolidaritást érezte egyik fő hivatásának. Az értelmiségnek az, hogy vannak nála nyomorultabbak: „lelkiismeret-furdalás és felelősség” – ahogyan Németh László fogalmazta. A gazdagodás tekintélybüszkesége a maga primitívségében azért is visszatetsző, mert a földi javakra függesztett ambíciójában elkerüli az emberi intelligencia alapvető szellemi műveletét: a különbségtételt eszményi és megvalósítható között, s az életcélban azonosítja a lelki aspiráció végső tárgynélküliségét a vele össze nem férhető, illetve azonosíthatatlan anyagi tárgyiasság elemeivel.
Beszélő: A kárpótláson kívül az elvett egyházi tulajdonnal kapcsolatban is az SZDSZ-frakcióval ellentétesen szavaztál. Nem áll-e közelebb hozzád ideológiailag az MDF népi-nemzeti szárnya, mint az SZDSZ bármelyik csoportja?
B. Z.: Mivel az ideológia nem azonos a politikával, ez a kérdés válaszként minimum két, a kétféle szempontrendszert külön-külön tartalmazó tanulmányt igényelne. A vallásról pedig annyit: ez a szemlélet és érzület képesít arra, hogy társadalmi értelemben felfelé önérzettel, lefelé alázattal forduljunk. Az emberi személyes méltóság erre alapozódik, vagyis hogy adott esetben etikailag, érzelmileg a leghatalmasabb tőketulajdonost vagy sajtómágnást is – azaz bármilyen evilági hatalmasságot – semmibe lehet venni.
Beszélő: Nem félsz-e attól, hogy túlságosan marginalizálódsz, és kénytelen leszel a függetlenek közé ülni?
B. Z.: Gondolom, olyan demokráciában élünk, ahol nem kell félni semmiféle politikai véleménykülönbségtől, pártok között vagy pártokon belül. Vagy mégsem? Abba pedig, hogy egyáltalán milyen irányzatok létezhetnek egy párton belül, vagy hogy ki inkább liberális, mint a másik: másféle, mondjuk, alulról jövő ítéletek is beleszólhatnak, nemcsak pártközponti elhatározások, kijelentéses öndefiníciók vagy dekrétumok. (Lásd például az SZDSZ még széles skálájú alapító elvi nyilatkozatát.)
Beszélő: Szerinted mi maradt meg a demokratikus ellenzék gondolataiból az SZDSZ politikai gyakorlatában?
B. Z.: Számomra meglehetősen furcsának tűnnek föl az egyre szaporodó ellenzéki kirohangálások az országházi ülésteremből, illetve a bizottsági ülésekről; s kimondottan ordenáré bekiabálásokat is eddig még csak az ellenzék, főleg az SZDSZ oldaláról hallottam. Ennek a viselkedésnek a csúcspontja volt az, amikor az ellenzéki (fideszes) vezér a házszabály szerint vitára nem bocsátott témáról előadást kívánt tartani, s hogy nem kapta meg a szót, az ellenzék – különösen hisztérikus és infantilis bosszúvágyból – szabotálta a parlament tényleges működését lehetővé tevő napirendi pontokra történő szavazást. A sajtó természetesen nem kommentálta a történteket. (Kíváncsi lennék, hogy ha mondjuk, Csurka István óhajtana önhatalmúlag felfüggeszteni némely házszabályi rendelkezést vagy legalábbis felülbírálni azokat, milyen visszhangot váltana ki ez a kísérlete.)
Megütközést keltenek bennem azután például az olyan érvelési technikák, melyek azt kívánják leleplezni, hogy a kormány „szíve szerint” mit csinálna, egy-egy cikk „szelleméből”, a „sorok közül” mi sugárzik, Nem lehetne leszokni az igazság „jobban tudásának” a hiedelméről, s belátni, hogy valaki akaratot – mondjuk meghatározott érdekszövetségektől eredő akaratot – és nem még a másikban rejtetten lakozó szándékot is elítélni képes mindentudást képvisel? Általában a „szakmára”, a „szakmai” aspektusra történő hivatkozás is ezt az új logokráciához vezető magatartást tanúsítja: vannak, akik a „szakma” felkentjeiként, a „szaktudás” kizárólagos birtokosaiként és a helyes felfogás letéteményeseiként oktatgatnak olyanokat, akik azért szintén járták iskolába. Például fideszesek gúnyból pénzt gyűjtöttek többek között Für Lajos „szakmai” továbbképzésére. A „szakmai” és a „liberális” szóhasználat devalválódása annak a tekintélyparancsoló arroganciának a tartós leplezését is meghiúsítja, amelyet meg sem érint a „szakma” homogenitását illúziónak tételező tudásszociológiai vagy ismeretelméleti szkepszis, s leginkább az ellenfeleivel szemben intézett támadásai esetén feledkezik meg a „társadalom”, a „közvélemény” tagoltságáról, sűrűn hivatkozva az „össztársadalmi” érdekre. A másoktól megkívánt elveket önmagunkra is vonatkoztatni kell, Tamás Gáspár Miklós csak elszomorodik – egyik cikkének tanúsága szerint – azon, hogy egy SZDSZ-es vezető „ökörnek” titulálta a képviselők jó részét, de nyilván felháborodik, ha ilyesmit kormányrészről tapasztal. Én egyaránt felháborítónak tartok minden ilyesféle antidemokratikus megnyilvánulást. S máskor is hasznosabb lenne az egyenlő mérce alkalmazása. Ha az SZDSZ, akkor „modern” párt, ha egységesen szavaz, s bűn az eltérés, akkor miért nem illeti meg ugyanennek a „modernségnek” a pozitív értékkategóriája a többi pártot? Vagy fordítva: ha amott erény a szabad szavazás, emitt miért nem? Az elvakultságnak e látványos formai megjelenéseivel bizony a provincializmus és a „mucsaiság” környékezheti meg ezt a pártot.
Beszelő: Hogyan reagált a debreceni SZDSZ arra, hogy nem vállalod fel a párt irányvonalát? Sokak számára, mondjuk úgy, egész Debrecen számára te jelentetted az SZDSZ-t.
B. Z.: Nyilván vegyesen reagáltak. Mindenesetre a pártnak a választási kampányban mutatotthoz képest eltérőnek vélt vagy látott új irányvonalát is eléggé vegyesen fogadják; úgy például, hogy a tagság létszáma csaknem az egyötödére csökken. Az biztos, hogy régebben az intranzigens antikommunizmusnak hihető politikát szívesebben próbáltam képviselni. Valószínűleg félreértés történt. Ez az elégedetlenkedők egyik fő kifogása: az SZDSZ erős balra tolódása. Meglehetős teoretikus fogyatékosságot árul el az MSZP-hez (és a kommunizmus most még gátlástalanabbá váló haszonélvező rétegeihez) való közeledés, miközben a „harmadikutas” ideológiák mérsékelt baloldalisága már vörös posztó az SZDSZ-vezetők szemében.
Beszélő: Létezik-e számodra „jó” politika? Ha igen, mi az?
B. Z.: Ami önzés, törtetés, könyöklés, karrierizmus, áskálódás, gyűlölködés csak felhalmozódott a kommunizmus alatt, az most mind igazolást, sőt felmagasztalást nyer a pártok politikai viselkedése és mintaszolgáltatása révén. Az atomizált, szétzilált, szolidaritáshiánytól fuldokló társadalom abszorbeálja és felfokozva teremti újjá a háborúskodás, a hatalmi sóvárgás, a „marakodás” képtelen modelljeit. A pártszempontú, kombattáns „csőlátás”, a frázisokat majmoló önállótlanság emelkedik itt piedesztálra. A humán kultúra például már egészen vészjóslóan formálódik a pártharcok politikai képére. A másik jellemző magatartásfajta, a közönybe, passzivitásba burkolódzás pedig szintén érthetővé válik ebben a helyzetben: amikor tömegek kénytelenek elviselni igazságérzetük kielégületlenül maradását, sőt megcsúfolását. Egy nép önmagára találásához katartikus felszabadító élményekre, nagy igazságtevő pillanatokra is szükség van. Megszívlelendők és komolyan veendők lennének azok kifogásai is, akik igazán nem vádolhatok azzal, hogy valaha is távol álltak volna az eredeti „szabad demokrata szellemiségtől”: Balaskó Jenő és Nagy Jenő bíráló gondolataira utalok. A „jó” politika számomra – a sikerességen kívül – megtartott erkölcsi normákat, toleranciát és méltányosságot is jelent. Például egy alkotmánybírósági döntés nyomán el lehetne ismerni a felsülést, legalábbis nem volna muszáj úgy folytatni az offenzívát, mintha a határozat fordított előjelű lett volna. Vagy: ellentmondásos egyidejűleg azzal kárhoztatni a kormányt, hogy „nagytakarítással” ijesztgetett, illetve, hogy nem tud tekintélyt tartani a „saját érdekű” s a kormányintézkedéseket egyes hírek szerint csaknem szabotáló némely minisztériumi apparátus körében.
Beszélő: Az SZDSZ elfogadja a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában kialakult demokráciák játékszabályait. Te hogyan viszonyulsz ehhez az állásponthoz?
B. Z.: Örülök, ha az SZDSZ az európai normák felé igyekszik; gondolom, ez azt is magában foglalja, hogy ezután szintén a kulturált európaiságnak megfelelően, más hangnemben fogja szidalmazni saját országának független, nemzeti kormányát külföldön mint felelős politikai tényező, vagy hogy nyugati mércével a természetes nemzeti öntudat megnyilatkozásainak tekinthető jelenségeket nem fog sommásan sovinizmusnak nyilvánítani. Én is tökéletesen elfogadom az európai „játékszabályokat”; lehet, hogy az SZDSZ is. A kérdés az, hogy tud-e azok szerint viselkedni.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]