„Nézzétek ezt a krétakört, micsoda hatalmas erőt rejt magában!”
„a krétakör igazra s hamisra fényt vet”
„Ó, kegyelmes jó uram!
A krétakör hírét a négy tenger árja hordja szét!”
(Li Hszing-Tao: A krétakör)
Az ég mintáiba támasztott létra – 1 gyertya a születésnapi tortába
Kísérlet járja be Európát. – Színházi kísérlet, s ne törődjünk most a gótikus regénnyel, a társulat az elmúlt hónapokban Angliában, Ausztriában, Franciaországban, Hollandiában, Horvátországban és Lengyelországban vendégszerepelt. S hogy megtudjuk, mire megy honunkon ki(nt) és bent a játék, kattintsunk a Krétakör honlapjára (www.kretakor.hu [2]), egy pálcikaember figyel itt a feje fölött valamit: el akarja érni. Nyilván nem jól mérte be a távot, testmagasságának legalább háromszorosára kellene rugaszkodnia. Felugrik – lehuppan, hogy újból ugorjon, nem fogja fel a határait. Megszállottan AKARJA; helikoptert kellene bérelnie, vagy az ég mintáiba támasztania létráját. Sírni- és egyben becsülnivaló az eleve bukásra ítélt szándék. Harmadszor is ugrik, repül, elképesztő, eléri a kallantyút, s ahogy belekapaszkodik, kiderül, fényt hozott, egy rántással bevilágítja a teret, s ez az elszánásból, akaratból, tudásból és tehetségből kihasított tér lesz a Krétakör eleddig mindenkori játszóhelye.
Eleddig mindenkori. Köztudott, hogy a Krétakör játszóhely nélkül teremt, nincs saját színházuk, a földből kimetszenek egy négyzetet, összecsomózzák, feltűzik a vándorbotjukra, s leteszik, ahol tehetik, vagy krétakörösebben fogalmazva: akárhol legyenek is, körberajzolnak egy krétakört, legyen ez a kör akár Kínában vagy a Kaukázusban, akár Franciaországban vagy Hollandiában, akár bármely vidéki felkészülőhelyükön vagy ideiglenes játszóhelyeik bármelyikén, a Thália Stúdióban, a Vidám Színpad alsó vagy felső tereiben, a Várban levő Sziklakórház zegzugos labirintusában vagy a Millenárison. Aztán újra felszedik a földkendőt, eltörlik a kréta kiszabta teret, s továbbindulnak. Lehet, hogy lesz majd színházuk, kívánjuk nekik és féltjük is őket, ám jelen pillanatban ezen éppúgy nincs értelme morfondírozni, mint azon, hogy a most már Jászai Mari-díjas Schilling Árpád vajon húsz év múlva megnyeri-e a Nemzeti Színház igazgatására kiírt pályázatot, lesz-e belőle parlamenti képviselő, mint a nyolcvanas évek színházi legendájának, a Stúdió K-nak rendezőjéből, Fodor Tamásból, vagy hogy a globális felmelegedés a fürdőruhagyártók vagy a nagykabátipar fellendülését hozza-e majd magával.
10 év pompás gyümölcse – a 2. gyertya
Egy biztos. Azt a tíz évet, amelyet a Krétakör eddig belerajzolt a színházi térbe, semmilyen eső nem mossa el. Ők ugyanis azzal az elszánással, amellyel itt, ebben a szomorú, sáros és mihaszna, unalmas és sivár színházi térben teremtenek, nemcsak a magyar színházi életnek üzennek hadat. Csodálatos csakazértisük más üzenetet is hordoz. Hadra hívó levelük toborzó üzenet, melynek sorai azt kiáltják, hogy itt és most is minden halandó arannyá válhat ebben a bizonyos sárban. Hogy nem igaz, hogy ebben a portól könnyező, csutakos és kusza honban ne lehetne. Lehet. Lehet Marcaliban és Sajóbábonyban is. Lehet úgy is, hogy amikor belerúgunk egy kőbe, ne az jusson eszünkbe, hogy hát igen, ez Magyarország (lásd Kosztolányi). Lehet három emberrel és lehet öttel, lehet egyedül és lehet együtt, de meg lehet csinálni. Ők csinálják, számukra furcsa színházi tér (ezúttal más értelemben majdhogynem üres tér) adott. Olyan tér, amelyben egy (de maximum két) kezünkön meg tudjuk számolni, hány említésre érdemes színházi vállalkozás létezik, olyan tér, amelyben tapsvihartól sújtott, katasztrofális előadások születhetnek, amelyben például olyan külsődleges és értelmetlen III. Richárd kerülhet színre, amely inkább hajaz egy kocsiszalon-bemutatóra, hisz szebbnél szebb motoros paripák száguldanak, s amelyből csak annak a drámája nem derül ki, hogyan lehet egy kolosszális gazember letaglózóan és visszautasíthatatlanul vonzó (hacsak az nem akarna magyarázatul szolgálni, hogy milyen jól vezet, pompás sofőr, s ettől volnánk oda?, csak nem). Olyan tér, amelyben közepes színházi tehetségek nagy nyilvánosság előtt magukat Salierinek, s az általuk kiválasztott másik közepes középnagyságot Mozartnak állíthatják, s senki nem kérdez vissza, hogy: Tessék? Mi tetszik? S olyan térben, ahol egy valóban nagynevű színházi ember egy kulturális lap hasábjain nemes egyszerűséggel lemajmozza a másikat, mert úgy érzi, ő már ezt megteheti.
Ebből a térből szakad ki és szakad föl a Krétakör. Mondhatnánk őket alternatívnak vagy avantgárdnak, ha ezek a szavak nem kerültek volna olyan rossz társaságba. De ezzel akkor sem a színházi irányultságukat festenénk le, hanem csak a kívülállásukat. A színházi téren kívül. De azért ne feledjük el, hogy a Krétakör neve mára már oly mértékben áruvédjegy lett, hogy a közönségük betölt minden betölthető teret. A Krétakör kettőt tapsol, s hű rajongóik rohannak szirtre föl és völgybe le meglesni őket. A Krétakör kis túlzással kezdi átvenni a beatzenekarok szerepét, a fórumukon nem kevesebb olvasható egy imádójuk klaviatúrájából, mint hogy: „annyira szeretlek benneteket”. S ez azt jelenti, hogy a Krétakörnek egyre nagyobb felelősséget kell vállalnia abban, hogy mire hívja össze nézőit. Ha azt vesszük, hogy 2004 előszilveszterén egy Fekete Hetesre hívtak meg bennünket, amiről mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy éppoly unalmas, fád és szintalatti lesz, mint egy Heti Hetes, akkor úgy gondoljuk, a Krétakör azon a bizonyos estén a megszerzett bizalommal rosszul sáfárkodott. De ha azt vesszük, hogy nincs az a film vagy színtársulat, amelyik például a szegénység katasztrofális problémáját oly erővel nyomja le a nézők torkán, mint a Krétakör, ahonnan nem lehet csak úgy felállni a székből, hogy nem-láttam-semmit-engem-ez-nem-érdekel!, ha tudjuk, hogy ugyanolyan nagy számú tömeg, mint amelyik a Fekete Hetesre jött, néhány órával azelőtt, a FEKETEország előadása alatt nem volt képes elmenekülni a szegénység, a szégyen és a családon belüli erőszak sújtotta országunk rettenete elől, akkor pedig tagadhatatlan, hogy a Krétakör a színházon felül is mindent megpróbál megtenni azoknak a problémáknak az orvoslásáért, amelyek körülvesznek minket.
De mit is akar a Krétakör? Mindig mást és mindig egyet. Mást akar a W-munkáscirkuszban és mást a Leonce és Lénában, mást a Liliomban és mást a Sirájban, mást a Kasimir és Karolinében és mást a Mizantrópban, mást a FEKETEországban és mást A Nibelung-lakóparkban, mást a Nézőművészeti Főiskolában s mást a felolvasószínházaikban. De annyiban minden előadásuk közös, hogy nemes egyszerűséggel színházat akarnak. Színházat a javából. Szórakoztató színházat, megható színházat, kemény (de nem kegyetlen) színházat, a színház összművészetét, mozgással és zenével. A Krétakör színészei meg akarják mutatni, hogy nincs olyan dolog, amire a testük ne volna képes. Négyrét hajtják magukat és óriássá emelik, hatot szaltóznak, hogy utána a bánat fátyolán át elsuttogjanak egy verset. Szenvedélyesen csókolnak, és nemre való tekintet nélkül képesek szeretni. Spárgából átemelik magukat egy könynyed cigánykerékbe, majd fejenállásban eldalolnak egy áriát. Egyensúlyoznak és majomügyességgel cikáznak a színház zsinórpadlásának rúdjai között. Tornásznak, cirkuszi artistának, táncosnak és énekesnek egyaránt kitűnőek. Mindent képesek elődalolni magukból, de érdekes módon a Krétakör nevű sokszemélyes zenekar éteri zenét leginkább egy karmester óvó kezei közt muzsikál ki magából.
Olykor az első padban ülve – tortánkívüli terület, kritikai kritika
Bizonyára igaz az, amit a Krétakört vendégrendező Wulf Twiehaus, a Kasimir és Karoline színre vivője mondott a nyilvános próbán, hogy a színészektől minden segítséget megkapott. Nyilván más az odaadó segítség, és más az, ha együtt dolgozó emberek tudják, mi az, amit egymástól kérhetnek. A Kasimir ugyanis kedves és nagyon jóravaló darab lett, mély szociális érzékenység szól ki Ödön von Horváth népszínjátékának aktualizált változatából, de ettől még csak egy kellemes estére számíthatunk, jó emberek egymást szerető és egymást segítő összefogására, ám ami ezen felül volna, s amihez azért mint elkényeztetett Krétakör-látogatók hozzászoktunk, az elmarad. Lehet, hogy a darab nem elég jó, lehet hogy a díszlet csináltsága szorítja béklyóba a színészeket (ez a díszlet tökéletes lenne Kästner Május 35-jének osztályterméhez, egy csomó pad egymás mögött, de a padsorok egyre emelkednek, a leghátsó padban ülő, ha nem vigyáz, bármikor lecsúszhat a legelsőhöz, de ki az a marha, aki első padban akar ülni?), lehet hogy az egyensúlyozás ezen a megdöntött izén már olyan mutatvány, hogy nem fér több az estébe. Minden lehet, de az ember mégis arra gyanakszik, hogy Twiehaus nem megfelelőképp játszott a Krétakör érzékeny hangszerén.
A Kasimir egyébként csak kisebb bánatfogás, a Krétakörhöz nem illő színészkalauzolásra egy igazi, komoly, komor balfogást is fel tudunk hozni, mikor Bagossy László vette kezébe a kör felolvasószínházát. Elfriede Jelineket olvastak föl, s talán ez volt az egyetlen krétakörös est, amire bizton mondható, hogy katasztrofális volt. Szegény színészek próbáltak roppant lelkesnek látszódni, szomorú öröm sugárzott a színpadról, tehetségherdáló este. A nézők arcára pedig kiült a rémület. S ha már a Krétakör kevésbé sikerült dolgairól szólok, megemlíteném a Nézőművészeti Főiskolát. Ezzel a darabbal kapcsolatban nagyon ambivalens a Krétakört szerető. Mert a darab sajnos nem elég jó, s a néző kétlelkűségének egyik fele amondó, hogy kár nagyszerű játékteremtőket közepes darab felhozatalára áldozni. Viszont a színészek olyan pazar módon játszanak, hogy egy pillanatra sem bánjuk meg, hogy részt vettünk az estén, sőt tán itt is igazolódik, hogy egy csapatjátékra berendezkedett társulat tagjainak is szükséges olykor megmutatniuk, hogyan tudják saját tehetségükkel belakni a színpadot. (Egyébként a jól sikerült felolvasó-színházi estjeik is ezért tanulságosak, például Erica Fischer és Neil LaBute darabjában a szereplők megmutathatták, mire mennek akkor, ha övék a tér. Igaz, a felolvasószínházban csak egy estére szól a megbízatás, szemben egy repertoáron tartott darabbal.) A Nézőművészeti Főiskolával még egy baj van, s ez nem a színpadon, hanem a honlapon látható. Van a darabnak egy „Akikre büszkék vagyunk” aloldala, s szerepelnek rajta kritikusok, s meghökkenésünkre ott van Molnár Gál Péter fotója is. Különös gesztus ez attól a Krétakörtől, amelyik híresen és bátran kiáll minden fojtogató társadalmi problémával szemben. Ha meg akarják köszönni MGP szakmai segítségét, persze tegyék meg bármi más címszó alatt, csak hogy úgy egészében épp büszkék lennénk rá?! És nem mint besúgót nehéz MGP-t ott látnunk a dicsőségtáblán (állítólag viszonylag keveset ártott a jelentéseivel, azt is meg lehet érteni, ha valaki akkor egyszerűen beleakadt a besúgás iszonytató mókuskerekébe). Lehet, hogy mikor MGP-t megzsarolták, akkor a homoszexualitás, amivel most előlépett (coming outolt), még büntetendő cselekmény volt, de annyi bizonyos, hogy sok kellemetlensége lehetett belőle. Minden lehet. Borzalmas dolgok történhettek (ha történtek) vele pusztán a szexuális mássága miatt, és lehetett mitől félnie. Mondhatta volna lebukása után, hogy sajnálja, vagy azt, hogy a saját (vélt/valós) igaza miatt nem hajlandó erről beszélni. De nyomasztó terhünket e pillanatban nem lehet relativizálni. Nincs olyan nagyszabású tehetség, aki ezt elintézheti a „Na és akkor mi van?!” cinikus mondatával. Ez a mondata az, ami miatt nehéz rá büszkén tekinteni. A Krétakör soha nem kívánt elefántcsonttoronyban létezni (szívük joga lett volna ezt a létformát választani, de ők vállalták a művészeten kívüli terheket), s hogy MGP most náluk egy „Akikre büszkék vagyunk” rovatban trónol, ez e pillanatban nem vicces. Sajnos. De ünnep van, vissza a születésnapi tortához…
A költészet méze olykor áfonya: Új Isteneink, Hagen és Jockey – a 3. gyertyaszál
E pillanatban egyetlen példát láthatunk a színpadon, mely azt bizonyítja, hogy nem csak Schilling képes vezetni a társulatot. S ez A Nibelung-lakóparké, a Térey János-féle „Ring-átiraté”, amelyet Mundruczó Kornél rendezett. A helyszín az önmagában is félelmetesen izgalmas háborús ispotály, a Sziklakórház, amelynek szűk labirintusrendszerét, riasztó és nyomasztó termeit, gyógyulást vagy halált hozó szobáit járják végig a nézők. A pszeudo-Ringen és a kórházon át vezető kéjutazáshoz „idegenvezető” társul, illetve mi társulunk hozzá. Végigvisz minket a szűk és tágas helyszíneken, hogy belebotolhassunk a történet abszurd és sátáni szálaiba. „S én állok most az őszi intifáda / Élére, a Rosszindulat- / Játékok győztese, / S kisimul tenyerem alatt / A sátán szőttese…” – fenyeget minket az egyik Főjátékos, Hagen, aki szerint „Nibelung és Wälsung gancegál”, s teljességgel mindegy, hogy mi is erre a végkövetkeztetésre jutunk-e. Ugyanis lényegtelen, mit gondolunk, mit hiszünk a különféle mitológiák nibelungjairól, az este olyan elképesztő majdnem négy órával lep meg, amelynek sodrásában a wagneri vagy a Nibelung-mondabeli szereplők felismerhetetlenné válnak, Siegfried, Brünnhilde, Hagen, Gutrune hogynemondjuk más fényben tűnnek fel, kapnak még egy vajmilyenszínű? árnyalatot. A kórházban állva, ülve vagy fekve (ezeket kell tennünk felvonásról felvonásra) inkább eszünkbe jut a szereplőkről Jockey és Samantha, mint, mondjuk, a kovácsdal vagy a madárka pintyergése (e kettő hiánya persze a legelvetemültebb Wagner-rajongóknak sem szokott túlzottan fájni).
A színészkar olykor zenekarnak csap fel, énekelnek, táncolnak, zenélnek, és pazar játékot játszanak. Bacchanália Wagner és a Nibelung nyomán. Kemény, ironikus szöveg, olyan, amelynek pl. egy mondatában megfér egy idézet Homérosztól s egy másik a Ponyvaregényből. Az előadás olykor Kék bársonyba hempergeti Hagen gyűlöletbeszédét. (Egyébként sokkal hamarabbtól indul a játék, a Térey-féle Ringnek nem csak a harmadik részét, nem csak a Katasztrófajátékot játszszák el.) Kézben tartott percek, s mindez úgy folyik órákon át, hogy teljesen bele tudunk simulni a játékba, ritkán eresztünk le, mint wotanverte lyukas léggömbök, mindig új és újabb tér fogad, a szülőágy mellett Brünnhilde (olykor egyszerűen Brünn) leszbikus esküvőjére kapunk meghívót, illetve a meghívást eredetileg még egy hagyományos, négyes esküvőre kézbesítik, csak így alakul a játék, a kórházi mosdók hosszú sora mellett Hagen „őrülési jelenetét” követhetjük végig, s mikor végre jól megérdemelt kórházi ágyunkon elnyugodhatnánk, s némi pihenésre hajthatnánk fejünket, elszabadul a pokol. Apokalipszis az ispotály legmegnyugtatóbb termében. A költészet méze szánkban olykor áfonya. „…parázsló / Sóvárgásunkból építünk hitet.” S a Gyűrű ezalatt kötelességtudóan kézről kézre jár, s nem felejti el, hogy gyűrűként hivatása nem más, mint begyűjteni mohó és nagyravágyó áldozatainak utolsó, gyűrűcsillogtató leheletét. De hát tudjuk: „Mindannyian Wotan / Kezében vagyunk.”
Áldozat és irgalom – a 4. gyertya
A Krétakör-mítosz alapköve (s most a színház mítoszáról van szó) az együttes munka. Hogy legalábbis azt tudatják magukról, hogy mindent közösen csinálnak, hogy mindent együtt munkálnak ki magukból. Ez egyébként lehetséges magyarázatul szolgálhat arra, ahogy a testüket előadásról előadásra feláldozzák. Képtelen tehernek teszik ki magukat, s nem is arról van szó, hogy a művészet örvén ne lehetne rendezői utasítással kikényszeríteni színészekből ilyen eszelős áldozatot, hanem inkább arról, hogy csak maguk a színészek ismerhetik, hol a saját határuk; ha képesek és hajlandók a saját adottságaik élén táncolni, akkor egyes egyedül ők tudják, meddig mehetnek el a saját kizsákmányolásukban. Nagyon furcsa egyébként, hogy a sok tekintetben a Krétakör-siker testvérének tekinthető Katona József Színház, amelyik totálisan más úton jár, de eltérő útjuk ugyanarra a csillagra vezet, mint a Krétaköré, a színész belülről való vezetettségét mintha nem ismerné el. Így születhet ott olyan elképesztő előadás, mint a Médeia. Ugyanis megnézhetjük úgy ezt a darabot, hogy remeg a lábunk utána, hogy levegőt nem kapunk az ámulattól. De részt vehetünk ugyanennek az előadásnak olyan estéjén, amelyik teljesen szétesik, s hiába jó a többi, nem annyira igénybe vett a színész, ha a főhős nem képes végigjátszani az estét. S úgy tűnik, ehhez az embertelen feladathoz semmi segítséget nem kap (tán színésztársaitól igen, de ezt csak sejthetjük). Ha legalább azt a két szegény gyereket, akikre semmi szükség nincs a színpadon, kivonnák a darabból, s nem kéne a főhősnek késsel a kezében ott tébolyognia két hús-vér kisgyerek előtt, talán ez segítség volna. De így a darab a nézők számára is csak féligáteresztő, hiszen más elképzelni a totális abszurdumot, s behelyettesíteni azzal, ahogy ma egy anya „lekaszabolja”, megöli, erőszakkal kővé dermeszti a gyerekét, mint látni egy nőt, aki valós ölőszerszámmal valós gyerekek közt rohangászik a színpadon. Talán az a legnagyobb baj ezzel az előadással, s azért láthatunk egyik este nagyon erős, míg másik este nagyon szétesett darabot, mert az a kérdés mintha nem hangzana el, hogy vajon a színész bírja-e még. S mi tudná segíteni abban, hogy jobban bírja? S attól válik például a W-munkáscirkuszban való testáldozat elfogadhatóvá, mert ebben az előadásban s a Krétakör más, nagy fizikai megterheléssel járó előadásaiban el tudjuk hinni, hogy az áldozatokat maguk a színészek hozták, hogy el tudjuk hinni, hogy a meddig bírja? és a mitől menne jobban? kérdések elhangzottak. Hogy a színész saját maga engedte át magát a színpadon látható gyötrelmeknek, ő maga lépett át a szenvedés félelmes kapuján.
„Eszméim közt, mint a majom” – az 5. gyertya, az egyik legszebben fényesedő
A W-munkáscirkusz Büchner Woyzeck-töredékének átirata. Átirata és József Attilával való átitatása. A megalázottság és a megszomorítottság elképesztően tragikus képe. Olyan Woyzeck előadás, amely nem durvasággal és kegyetlenséggel akar hatni, hanem azzal, hogy a megalázottságot a szeretettel állítja szembe. Woyzeck és Marie szeretettel és teljes odaadással kreálják gyereküket, a szerelemgyerek a szerelemkeverőben készül, szerelemből és szeretetből gyúrva. A Bolond, ha teheti, ezt a szerelemkölyköt babusgatja. A beteg Kapitányt Margret előbb orvosságot adva szeretgeti, majd kínjában (hisz valamit adnia kell a betegnek), megszoptatja. Még a Doktor is esendő, aki a darab szerint különös kegyetlenséggel bánik Woyzeckkel, kísérleti állatnak tartja. Itt a Doktor, mikor Woyzecket nem sikerül rábírnia arra, hogy repüljön, hasra veti magát, és vinnyogva könyörög a természet törvényeihez a repülhetésért. A szereplők nem kegyetlenségből, hanem mert lehetőségük van rá, alázzák meg Woyzecket. Nekik a saját formáik szerint kell élniük, életük cirkuszának porondján ők a Kapitány, a Doktor, a Csalfa Marie és az Ezreddobos, szerepükből adódik, hogy aláznak, nem kéjből pusztítanak, hanem szűklátókörűségből, mert eszükbe sem jut, hogy az embert lehet nem-megalázni is. Woyzeck sem kéjből öl, hanem mert a megtiport embernek egyetlen esélye van: a nálánál gyengébbet elpusztíthatja. S ahogy a többiek is úgymond teszik a dolgukat a Megalázás Porondján, belerúgnak, akibe lehet, s aki ezt persze teljes természetességgel el is fogadja, belesimul alávetett szerepébe. Woyzeck nem lázad, hanem tanul, az előadás pokolian erős nagyjelenetében megtanulja, hogy az erősebbel akkor sem húzunk ujjat, ha tudjuk, néhány perccel azelőtt a kedvesünket ölelte. A Megalázott egy percre se szólhat bele a Nagyok Játékába. Woyzeck egy apró pillanatra megpróbál borsot törni az Ezreddobos orra alá, s elrontja annak mutatványát. Tanulással fizet ezért, azt tanulja meg, amit szabad embernek sose szabad megtanulnia, olyat tanul, aminek elsajátításával az ember arról mond le, ami a lényege, hogy önálló, két lábon álló tollatlan állat, aki nem repül, de viszonylag szilárdan áll. Woyzeck megtanulja azt, hogy barátnak is mondhatjuk az ellenségünket. Megtanulja azt, hogy: „A Megalázott, Ahol Tud, Segít – Segíti a Megalázóját is.” S ez a tudás már olyan emberalatti létbe taszítja, amelyben a gyilkosság mindennapos, megcselekedhető tett. Különös, hogy az előadás a dráma fülbevaló-jelenetét nem használja fel, amikor Woyzeck hazatérve meglátja Marie-t fülönfüggőkkel felékesítve, s mikor rákérdez arra, honnan van ez az ékszer, Marie azt feleli, találta. „Én még sose találtam így kettőt egyszerre” – feleli Woyzeck, s e mondat tanúsága szerint Woyzeck nem totális ösztönlény, aki megérzések és zsigeri szenvedélyek rabja, hanem nagyon is tények vezette ember. Az előadás nem ezt a W-t mutatja, hanem azt, aki a rettenet útját bejárva elveszti a világ szeretetét (amor patris), de a szeretet melege ettől sem szűnik meg benne. A halott (a meggyilkolt) Marie-t gyengédséggel porolgatja le, készíti fel a halál örökkévalóságára. S talán épp a szeretet, a szeretet hiányával szereplő szeretet mentén szövődik az előadásba József Attila, a Szabad ötletek jegyzékének József Attilája, József Attila, aki szilaj szeretetért kiáltozott, s aki ehelyett csak a jambusokba kapaszkodva lelhetett némi nyugalomra. A Woyzeckben sokféle rontott nyelv szerepel, az orvos rontott nyelvétől Andres nyelvén át a Bolond nyelvéig. De a legérdekesebb a konkrét nyelv használata, az a nyelv, amelyben a metaforák tagjai nem szövődnek egybe, különálló szavak maradnak. A nyelvet tanulók (legyenek azok gyerekek, egy idegen nyelv tanulói vagy afáziából visszatérők) számára hullik szét ilyen darabokra a nyelv. Egyes skizofrének és az értelmi fogyatékosok használják így, első jelentésükben a metaforákat, számukra nem hordoz áttételt (meta-forosz) ez a kép. S így jelenít meg számunkra képeket a Krétakör, felböfögik József Attila unton szavalt versét, s ténylegesen böfögnek, s a Bolond szája ténylegesen habzik. Így leszünk köztük mi bolondok, azok, akik az előadást a sírás határán nem-sírva nézzük végig. Eszelősen szép előadás, a Bolond habzó szájából szivárványos szappanbuborékok születnek, narancsosan sárgállik a Hold. A cirkusz bezár. A Mutatványosok fölé egy soha nem feledhető este fényesedik.
Szenvedélytől rettegve – a 6., finomfényű kis gyertya
A Liliom érzékeny, finomfényű darabként csillog a Krétakör kezében. Molnár Ferenc ritka szomorú darabja, melyet ezúttal az irónia csak finom fátyollal sző át, bánatosan erőteljes a színpadon. Liliom különös lény, különössége teszi vonzóvá, s különössége miatt képtelen méltatlan életet élni. Liliom önző lény, önzősége miatt kibírhatatlan, s önzősége miatt képtelen méltó életet élni. Liliom tele van érzelmekkel, s Liliom számára elviselhetetlen, hogy tele van érzelmekkel. Liliom mint a kutya retteg attól, hogy a keménység máza leolvad róla, s az érzelmei kiszolgáltatottja lesz. Liliom úgy érzi, ha egyszer, egy könnycseppének szabad utat engedne, soha nem tudná abbahagyni a zokogást. Liliom egyetlenegyszer hagyja, hogy legyőzzék az érzelmei, mikor kiderül, hogy gyereke lesz. Ekkor tombol, örömmámora az égbe emeli, de egy különös-érzékeny-önző Liliom ettől a hírtől sem lesz más. Ahogy a valós égben, az égi valóságban sem változik meg, hiába űzi tizenhat év, hiába sütögeti tizenhat évnyi pokoltűz, Liliom Liliom marad. Elbukik a Jóvátételi Vizsgán, nem tud jót tenni a szeretteivel, mert nem beszéli a szeretet kimutathatóságának nyelvét. Csak szeretni tud. Szimplán, nyelv nélkül, érti, aki érti, Liliom megmarad túlfűtött böhömnek. De Juli, a szerelme érti őt, érti akkor is, amikor nem akarja érteni, érti élve és érti holtában, s akkor is érti, amikor leszámol vele, megveri az őt s a földi létet elhagyó kedvesét. Ám Juli végig hű marad hozzá, s lányukat is úgy neveli, hogy olyan Liliomot ismerjen meg, aki az apja lehetett volna, ha egyszer, egyetlenegyszer nem félt volna, ha egyszer kezet nyújtott volna, s ismeretséget kötött volna a benne lakó, szeretettel teli Liliommal. A Liliom előadása nem csak finom, nemcsak erős, nemcsak megríkató, de szórakoztatóan mulattató is. A Krétakör kézbe vett egy darabot, s nagyszabású színészi játékkal színpadra emelte. S persze, mondhatnánk, hogy Molnár Ferencen nincs mit emelni, de igen kevés színpadon szeretik észrevenni, hogy Molnár nem egyszerű szerző, akit egyszerűen felültetünk a színpadra, s kész az orkánként söprő tapsvihar. Molnár azoknak mutatja meg magát, akik észreveszik a lágy és kemény oldalát egyaránt, a szórakoztató festékréteg mögött a mély, érzelmes magányt. Akik egyszerre át tudják érezni s el tudják játszani egy szereplő százegy vonását. A Krétakör a Liliom legkisebb és legnagyobb szerepeiben is képesnek bizonyult minderre.
A varázsszőnyeg egyik megállója – a 7., mesegyertya
Akik a Színház Csúcsait döntögetik, azoknak Büchner Leonce és Lénája is Mont Blanc-darab, s ezt is megszínházasította a Krétakör. Érzelmes darab, de inkább mesei, mint szenvedélyes érzelmekkel teli. Leonce (akár Liliom) nem akar olyan lenni, mint a többiek, inkább a keze pamlagján lustálló homokszemeket számolgatja, inkább a felhők járásán szomorkodik. A világ Leonce számára unaloműző malomkerék, ahol valójában minden tett arra szolgál, hogy az emberek, mint afféle unalomharcosok, idejekorán bele ne haljanak a semmittevésbe, ezért aztán inkább „szeretnek, házasodnak, szaporodnak”. S főképp ez, amit Leonce nem akar. Nem akar apja választása szerint házasodni, inkább elbujdokol, hogy aztán megtalálja szívszerelmét, aki természetesen nem más, mint akit amúgy is neki szántak. Nagyszabású forradalom a semmi ellen. Kacagtató cselszövés, mely azt példázza, hogy az ember szabad akaratából kell hogy válasszon – még akkor is, ha ezzel sajnálatosan épp a világ kényszerét választja. A Krétakör ennek a példázatnak az eljátszásához színpadnak egy szőnyeget választott. Egy repülőszőnyeg egyik megállójában vagyunk, s betekinthetünk a varázslatba. Apró világ, minden apró benne, apró játéktérben, apró, finom történések. Az előadás vitrinében szemlélhetjük az apró, kicsi, porcelán jeleneteket. Még a darab iróniája is apró. S ebben a darabban is megfigyelhetjük a társulat egyik legérdekesebb törekvését, jelesül azt, hogy ők mindenki számára akarnak színházat csinálni. Úgy akarnak radikálisak lenni, hogy a közönség soraiban mindenkit üdvözölhessenek. Erre általában azt szoktuk mondani, hogy kurvaság, mindenkinek nem lehet tetszeni, csakhogy náluk ez nagyon is kidolgozott program, nem engedményeket tesznek (legalábbis egyelőre), hanem kétfelé játszanak. Umberto Eco intertextuális iróniának nevezi azt, amivel a Krétakör él. Élvezhetjük a Leonce és Lénát úgy, hogy a beleapplikált világirodalmi utalásokat észrevesszük, kacagunk a jól elhelyezett Shakespeare- (s főleg a Heine-) idézeteken, de ha ezt nem vesszük észre, ugyanolyan nagy öröm lesz számunkra a darab. (Egy kicsiny példa az intertextuális iróniára elrejtőzött ennek az írásnak az első néhány sorában is. Aki tudja, hogy a Kommunista kiáltványt első soraival a gótikus regényhez hasonlították – épp Eco –, az talán kacag ezen, aki nem, az pedig, reméljük, zavartalanul átsiklik felette.) Eco egyébként így jellemzi az effajta iróniát – természetesen ő szövegre és nem színházi alkotásra alkalmazza példáját: „Nyilvánvaló, hogy az intertextuális irónia nem a kirekesztésre, hanem éppenséggel a bevonásra játszik, szólít fel és biztat, ez pedig előbb-utóbb a legnaivabb olvasót is olyan olvasóvá teheti, aki egyszer csak megérzi az éppen olvasott szöveg mögül a sok-sok más szöveg illatát.” A Krétakör igen gyakran él ezzel a kettősséggel, a kétfelé játszás állandó ütköztetésével, értse, akinek intellektuális örömöt okoz a darab felfejtése, de az se maradjon ki az élvezetből, aki inkább a torta habját szereti habzsolni. A Leonce meséjében, a varázsszőnyegen egyszer csak még jobban beszűkül a tér. A meseutazók elővesznek egy bőröndöt, kinyitják, s elkezdenek bábozni benne. A varázsdoboz varázsdobozába kerültünk, hogy aztán ez a szemérmesen torokszorító jelenet viszszaröpítsen a darab amúgy kacagtató, pergő iróniájába. Egyébként, mint azt, ha mástól nem, a Krétakörtől (és Heinétől) megtanulhattuk: aggodalomra nincs ok: „itt elöl a nap lemegy, de hátul visszajön.”
A másság természetessége – 8. gyertya, csak csendben…
Krétaköréknél a Mizantróp kellemesen kellemetlen. Ezúttal is úgy nyomnak le közönségük torkán egy zsák kellemetlenséget, hogynemondjuk illetlenséget, a gondolkodás tudatmódosító tinktúráját, fincsi, gyógyító gákiszkát, hogy közben nagyon is jól érezzük magunkat. Ülünk, mint egy zseniális fogorvos rendelőjében, ahol a Doktor Úr úgy szórakoztat bennünket, hogy észre se vesszük, az injekció már rég hat, a csinos kis meggyógyított fog mindjárt kész. (Bár a Krétakör gyógyítása is így hatna.) A Krétakör ugyanis Mizantrópját egyrészt homoszexuális környezetbe teszi, másrészt embergyűlölő Alceste-jét nagyon is rokonszenvesnek festi le. A szerelmes bolond, aki tisztában van azzal, hogy érzelmeit érdemtelenre pazarolja, de azzal is, hogy nem érdem szerint mérik a szenvedélyt. A bolond, aki képtelen elfogadni a szabályokat, nem hízeleg és nem hagy magának hízelegni. Elviselhetetlen alak és szeretnivaló balek. Kemény ember és lágy szerető, aki egyébként szerelmében, ha hűtlen társra is, de társra talál, hiszen kedvesén, Célimène-en kívül ember nem lenne úgymond a „társaságban”, aki harcra merne kelni vele. A színpadi Alceste, mint tudjuk, férfi, férfi a javából, de Célimène is férfi, s egy kivételével a többi szereplő is férfi, férfiak csókolnak férfiakat, férfiak vallanak szerelmet férfiaknak, s mindezt olyan természetességgel teszik, s látszólag annyira másról szól a darab, hogy homofóboknak receptre kéne felírni. (Mellesleg nincs nyafogósra, nőiesre festve a homoszexuálisok társasága, nem veszik szopránra a figurákat – előítéleteinknek piff, egy újabb csapás.) Homofób mondat a legellenszenvesebbnek festett képmutató szájából hangzik el (épp az előadás egyetlen női szereplőjétől), akinek mikor megmutatják felháborodása egyik háthogymondjam kiváltó okát, jelesül egy bájos férfi nemi szervet, majd elolvad a vágytól. A Krétakör azzal, hogy egy férfitársaság szerelmi terébe helyezi a Mizantrópot, egyrészt új kaput tár ki Molière darabjának – a mű új útja egyébként már a fantasztikus Petri-fordítással elindult, amelyet alapanyagként használt és továbbformált a Krétakör. Másrészt természetessé teszi a másság közegét, olyannyira, hogy amikor Alceste kezébe kerül egy Célimène által írt szerelmes levél, Célimène, hogy csalfaságát kendőzze, Alceste-nek arra hivatkozik, hogy „És ha nőnek írtam a levelet? / Hol a sérelem akkor? Hol a vétek?” Ez a mondat épp a heteroszexuális kapcsolatot állítja furcsának, abból mossa ki az érzékiség lehetőségét, s ezzel a váltással teszi azokat nevetségessé, akik a másság érzékiségét, szenvedélyét, érzelmeit megkérdőjelezik. Egyébként lehetséges, hogy maga a Petri-féle zseniális fordítás ihlette a homoszexuális környezetet, ugyanis a II. felvonás 1. jelenetében Alceste így szól: „Én nem veszekszem. / De hogy folyton itt látom a kis buzik csapatát, / hogy mindenféle jöttment utat talál szívedhez, / ezt nem bírom tovább.” Az eredetiben jöttmentekről és a szeretőkhöz való mániákus vonzódásról esik szó, Molière-nél persze semmiféle kis buzik előtt nem táródik ki szív vagy ajtó: „Je ne querelle point; mais votre humeur, Madame, / Ouvre au premier venu trop d’accès dans votre âme; / Vous avez trop d’amants, qu’on voit vous obséder, / Et mon coeur de cela ne peut s’accomoder.” A „kis buzik” Petri-lelemény, afféle szitokszó volna, amelyet a Krétakör egy az egyben vett, újfent konkrét nyelvként használt, kifordította, s hogyan lehet egy szitokszót jobban kifordítani, minthogy elsődleges jelentésében ábrázoljuk. Nem lesz káromkodás a „mennydörgős mennykő!”, ha eközben dörög az ég, nem lesz szidalom az „Édesanyád!”, ha mikor a megszólított felnéz, meglátja anyját szembejönni. Ilyen egyszerű. Mindeközben a Krétakör nemcsak zseniálisan játszik, de zseniálisan énekelnek, zenélnek. Szórakoztatnak, mert a fejükbe vették, hogy szórakoztatva fogják „megforgatni” a világot, ringlispíljükben nem kell félni, semmi nem fog fájni, s tán a legelvetemültebb másként-soha-nem-gondolkodó is elmereng egy-egy ilyen előadás után. S akkor a vastaps, a közönségsiker más típusú sikerrel is párosul.
Sirály – a 9. gyertya – egy nejlonszatyorból épülő nagyszabású kompozíció
A Krétakör Siráj-előadása felejthetetlen, s szinte magától értődő, hogy nekik, a színházművészet „konzervatív” határátlépőinek ezt a darabot színre kellett vinniük. S ez a darab azt is példázza, hogy egy nagyon jó mű és egy nagyon átgondolt rendezés a Krétakör összes, hangsúlyozom összes színészéből jó színészt avat. (Így formálják az istenibe már jobban beavatott színészek az e pillanatban még kevésbé érintetteket is kitűnőkké.) Mert a Siráj-esteken minden játszó százszázalékos, pedig tulajdonképpen mindenkinek egyformán nagy szerep jut. Ülünk egy térben, együtt a színészekkel, ők a nézőtér soraiból éppúgy belevonódnak a játékba, ahogy mi. Egy darabra hívnak minket, olyan darabot (darabot és darabot a darabban) tárnak elénk, amely majd átfesti a színházról eddig kialakított képünket: „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi” – állítja harcosan és hívőn Csehov darabjában Trepljov, aki új utat akar vágni az eddigi tragédiák és komédiák sűrűjében. A Krétakör Sirályában (Sirájában) nem lehet eldönteni, vajon ez az új út valóban hozott-e valami nagyszabásút, vagy csak a dilettantizmus ócskaságának leheletét szívhattuk be csapásait követve. Nem derül ki, hogy a közönség által elfogadott, nagyra tartott Trigorin valóban nagyság-e, vagy csak egy ócska sztár. „Ti, rutinos iparosok, elfoglaltátok az első helyet a művészetben, s csak azt tartjátok törvényesnek meg igazinak, amit ti magatok csináltok, minden mást elnyomtok, megfojtotok!” – ez Trepljovnak, a sikertelen írónak a szólama a darab elején, ami a darab végére, a siker még enyhe, de már érezhető fuvallatára átalakul. „Olyan sokat beszéltem az új formákról, és most azt érzem, apránként a rutinba süllyedek. […] Igen, mindinkább arra a meggyőződésre jutok: nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad a lelkéből az írnivaló.” Trepljovnak és Trigorinnak a művészetért vívott harca az előadásban két külön szólammá szelídül. Mindkettőnek igaza van. Csak Trigorinnak szerencséje is. Mert egyrészt ő nem abban a mocsárban él, ahol a többieknek élniük adatott, másrészt pedig szerencséjére az a borzadályos és tehetséges nő, aki e két vonásával lelovagol mindenkit, nem az anyja, hanem a szeretője, ezért mindazt a szeretetet és hízelkedést megkaphatja tőle, amit Trepljov hiába remél. Az előadás a szeretetlenség szörnyűségét, a rossz anya–szeretetéhes fiú drámáját nagyon erősen ábrázolja. Az anya abban a pillanatban, hogy másra kéne odafigyelnie, mindent bevet, hogy a figyelem csak őfelé forduljon. Hol csak azzal, hogy kicsit máshová ül, hol csak azzal, hogy eljátssza a tizenöt éves kislányt, de mindig, elviselhetetlenül a középpontban kell lennie. Trigorin fényességét csak azért nem akarja elhomályosítani, mert Trigorinnak ő a társa, így a férfi felfényesedő Napja a saját hiúságát is melengeti. Ők ketten a „távolból” jöttek, így valamiféle boldogságszagot árasztanak. Igaz ez vagy sem, de legalábbis a többiek így hiszik. Mert a többiek a totális boldogtalanságban léteznek. Van, aki boldogtalan, s van, aki ennél még boldogtalanabb. Mindenki másba szerelmes, s mindenki máskor kíván élni, mint amikor élnie adatott. Boldogtalan szerelmek, boldogtalan vonzalmak, boldogtalanul üres emberek, illetve boldogtalanul üres sorsra kárhoztatott emberek, akik valahol egyes-egyedül a művészetben tudják elképzelni a boldogság apró villanásait. Trepljov és Nyina művészek akarnak lenni. Mása abban hisz, hogy egy művész szerelmébe kapaszkodva meg tudná váltani az életét. A tanító úgy képzeli, ha a művészet az ő életét tárgyalná, akkor valami megváltozhatna. Szorin Nyinába, egy „művész-kislányba” lesz a maga visszafogott módján szerelmes. Az orvost az új művészet lehelete hatja meg. Polina a lányának (itt a fogadott lányának) a lelki felgyógyulhatásához egy művész szeretetét kéri, egy kis figyelmet, mert egy nőnek ahhoz, hogy másnap is megláthassa az Úristen napját, már egy kis figyelem is elég. Még a drabális jószágigazgató is némi külön figyelemmel sújtja (ez tán esetében a legjobb szó) Arkagyinát, a művésznőt. A színészek a nézőtérről belépnek az előadásba, tulajdonképpen a szomorúság olyan terébe, hogy az ember szinte nem is érti, mi csalogatja őket oda. Tán mi, nézők, még boldogtalanabbaknak tűnünk, azért hagyják el az általunk belakott teret. A nézőtér teljesen üres, minden teljesen üres, fájdalmasan üres világ. A színpadra csak a székek költöznek be, azok a székek, amelyek a nézőtéren álltak.
A színészek nem vedlenek át semmilyen jelmezbe. A lelőtt sirály egy nejlonszatyorból kerül elő. (Csehov szerint ha a színpadon megjelenik egy puska, biztosak lehetünk benne, hogy valamikor el fog dördülni, de vajon hogyan alkalmazható ez a bon mot a nejlonszatyorra?) Elképesztő egyébként, ahogy a Krétakör ezekkel a boldogtalan tárgyakkal bánni tud. Már csak egy befőttes gumival lapos eleméhez kötött Sokol-rádió kéne a térbe, egy otthonka vagy egy agyonstoppolt nejlonharisnya szomorúsága. Itt és most győzedelmeskedik a totális boldogtalanság. Illetve dehogyis. Egyrészt Trepljov tán nem is lövi agyon magát, széttöri a hegedűjét, azt a hangszert, amellyel a szomorúságának adott hangot. Ha nincs szomorú hangszer, talán nincs szomorúság sem. De nem is emiatt az esetlegesen felmerülhető végkicsengés miatt nincs kizárólagos helye a boldogtalanságnak a darab dobogóján, hanem mert a Krétakör megint kétfelé játszik (megosztja dobogóját). Egyrészt igen, a fájdalom mélytengeri búváraiként játsszák a darabot, másrészt minden felvonás végén felteszik a kérdést: „hát elhiszitek, hogy létezik ilyen fokú fájdalom? Hát még mindig hisztek nekünk? Nem veszitek észre, hogy játszunk? Semmi közünk ehhez az egész nyafogáshoz, a sikerben hiszünk, ezért aztán minden felvonás végén kiröhögünk titeket.” Az első felvonás után eljátszanak valami egészen alpári tapsrendet, sőt tapskoreográfiát, majd nem tartanak szünetet, folytatják a játékot. Aztán egyszer csak bejelentik, itt most vége a felvonásnak. S a végén… alpári dolog persze leírni egy darab végét, de hát a Siráj így pontos j-vel sem az Ackroyd-gyilkosság, tán csak nem a gyilkost (vagy a gyilkos kilétét) lövöm le ezzel. Egyébként miért is a pontos j? Ez volna az Új Forma? Eltérés? Másság? A pontatlanság szabadsága ponttal a tetején? Hogy a fülünknek higgyünk, ne a szemünknek? A vége más? Nagyon más? Mindegy – visszakanyarodva – különös módon, teljesen másképp, de másodszorra megnézve is hat a befejezés, érdemes persze elgondolkodni azon, mennyire lát más darabot az, akin már egyszer csattant a csattanó. A végén tehát, hogy megelőzzenek bennünket, berohannak a nézőtérre, s megtapsolják magukat, illetve megtapsolnak minket, hogy milyen szépen, ügyesen, derekasan végigültük az előadást, nem rendetlenkedtünk, kibírtuk, hogy megríkassanak és megtréfáljanak, hogy az ujjaik köré csavarjanak, hogy hajlandóak voltunk egy minden cicoma, tüll és bársony nélküli előadást, summa cum laude, végigélni velük.
„Alázd meg, aki téged megaláz” – Simek Kitty kontra Lynndie England – 10. gyertya, egy harcos, de annál fényesebben égő gyertyaszál
Gyerekdarab – kizárólag felnőtteknek. Ez a FEKETEország alcíme. A FEKETEország sms-szövegkönyvekből énekel, többnyire a „fekete gyász” sms-eit dalolja, azokat a szánalmas és sötét híreket, amelyek ronda, fekete mancsukkal fojtogatnak bennünket. Hírek háborúról, a háború nyomorult bűnöseiről, akik mások megnyomorítására használják a jog interregnumát, hírek azokról a mocskokról, akik gyerekeket aláznak meg, fizikai és szexuális erőszak tárgyává teszik őket, hírek gyilkosságról és hírek a korrupcióról, hírek a szegénység iszonyatáról és hírek a végtelen ostobaságról. „Áshatod íme, vághatod egyre / az anyagot, mely lusta, tömör, / fekete földbe, fekete hegybe / csap csak a csáklyád, fúr be a fúród; / s mélyre merítsd bár tintapatakját / még feketébben árad, ömöl” – ez Babits Fekete országa, a darab címadója, a sötétség végtelen szomorúságának alapdala. De a Krétakör nem sír a sötétségen. Látszólag mosolyogva mutatják fel a borzalmakat, metsző iróniájuk hol zokogásra, hol kacagásra hív. Több nejlonszatyornyi rémület szorul össze bennünk, mikor az önégetők dalát zengik, azokét, akik képesek saját magukra lángot emelni, mert az életük fényesedésére más megoldást nem látnak, csak ezt a képtelen halálnemet, de egy másik nejlonszatyor röhögésre bír, mikor agyalágyult összeesküvők robbantásra szervezkednek. Hogy mi is történik a színpadon? Először is a kezdőképben egy hangszert leszopnak, tán hogy a kezdő hang minél tisztábban gyönyörödjék, aztán „felböfögik”, majd egészségünkre kívánják azt az egész borzadályos feketeséget, ami körbevesz minket, majd vaksötét lesz a színpadon, hogy megtudjuk; „mehr licht!”-et kiáltani sokkal egyszerűbb, mint a biztosítékot megjavítani. Az orvosok hálapénz-dala után egy golyó hasítja a levegőt, a golyó, egy látszólag egyszerű fémdarab, mely például a Mór helységnevet, míg emlékezünk, feketébe öltöztette. A torokszorító tragédiát kacagtató komédia követi, Halász István, Kunbaja polgármesterének korrupciós esete egy pazar dalban elmesélve, hogy aztán ennek a dalnak a férfiszólama átsétáljon egy másik képbe, ahol már egyáltalán nem nevetünk, három megnyomorított tanulófiú a teljes beijedtség állapotában énekel paptanáruknak. A paptanár egy nebulót kihív, s mosolyogva megront, s ezek után kigyullad az sms-tábla fénye: „a szeged-csanádi megyés püspök szerint egy pedofil botlás még nem botlás”, aki egy életet tönkretett, még nem tett tönkre semmit. S itt nem tesz engedményt a Krétakör, a következő jelenetben sem lesz okunk a nevetésre, ahol azt mutatják be nekünk, mit teszünk a szegénység láttán, a mozdulatlanságig öltöztetnek egy hajléktalant, aki a sok ruhától golyóvá gömbölyödve könyörög egy emberi szóért, ám ehelyett kigurítják a színpadról. De mielőtt most már végképp sírásra görbülne a szánk, a Krétakör vált, jön Kobra, s a többiek, akik „vazzeg, robbantsunk!” – kiáltással veszik be a színpadot, csak azt nem tudják, mi a fenének s mi a fenéért robbantsanak. A jelenetet a már említett önégetők nejlonszatyros kórusa szakítja meg, majd a feszély visszaoldódik Kobráék robbantási képébe, újra előkerül a nejlonszatyor, ez a szánalmas ikon, szegénységünk és szomorúságunk zörgő jelképe, ezúttal a robbantáshoz szánt lámpaolajat tárolják benne, amiből a jó magyar Wass Albert-koktél készül majd (semmi Molotov, az nem magyar származék), kiűzik a zsidókat, megrajzolják a horogkereszteket, s felgyújtják az EU-tojást, legalább valami… A következő képben nagy örömmel megszavazzuk az EU-csatlakozást, bebiciklizik az egyik szavazó, ördögi ügyességgel becselezi szavazatát az urnába, majd legatyásodva elhagyja a színt. Eztán összeül a szavazatszámláló bizottság, s életüket és vérüket áldozzák annak a súlyos kérdésnek a megválaszolásáért, vajon hány csillaggal lehet javítani a szavazólap-összesítő lapot. Új fényt kap a Meseautóból ismert alaptézis, mely szerint egy pecsétnél s a helyes pecsételési technikánál nincs s nem is lehet semmi fontosabb. S ha már így szépen ezzel a képpel s nagyszámú jelenlétünkkel csatlakoztunk az EU-hoz, a bizottság feláll, hogy illőn gratulálhasson a mi kis bajnokunknak, aki az athéni olimpia óta annyi kedves percet szerzett nekünk, s aki a vizeletadás problematikáját oly köznapivá tette. Érme föl, gatya le, vizelés következik (színháztörténeti pillanat: vajon pisiltek-e korábban színpadon? A Krétakörnek még ez is megy, tán őket kéne indítani a következő olimpián). Majd ezt a jelenetet olyan szarkasztikusan nézhetjük végig, amilyen szarkasztikusan azt valaha is elképzeltük vagy el se mertük képzelni. A mi kis bajnokunk egy pillanatra Diszkobolosz-szoborrá merevedik az égető fájdalomtól, hogy egyrészt nem bír a csövön át több pisit kipréselni magából, másrészt, hát igen, ekkor érkezik el tudatába a fájdalmas gondolat, hogy a bajnoklét árnyoldalakkal terhes – még jó, hogy a haldokló gall szobrát nem játsszák el, már így is bepisilünk a röhögéstől. Ezután a Tilos Rádió előtti zászlóégetés jelenete következik, emlékszünk, a cukros bácsis történet, a tudatmódosító nyalafintaság története, s ha a dramaturgia szempontjából egy pillanatra nem értjük, vajon hogy jön ez most ide, a Krétakör egybefűzi a két történetet egy dallal: „gyerünk bajnok, gyerünk!” – éneklik, s két másként szomorú bajnokunkat így éri ugyanaz a sápasztó fény. (A Krétakör nagyvonalúságának bizonyítéka, hogy innen kiemelték a repülő golyó párjelenetét. A darab elején a repülő golyó meséli el, milyen érzés golyóként becsapódni, e jelenetsorban viszont egy cukorka regélte el, milyen volt a Nagyság, a csodás Arnold Schwarzenegger szájában félig elolvadni, majd egy szalvétára tétetni, hogy aztán ez a barbadosi illetőségű, fél pesót érő cukorka az emberi ostobaság égető bizonyítékaként hihetetlen összegekért, több mint 35 000 dollárért elárvereződjék. A szerkesztés szempontjából ez a jelenet nagyon indokolt volt, ám hogy kivették, sokkal feszesebbé tették az előadást, hisz ennek a darabnak az egyik varázsa épp a gyors váltásokból s a közönség érzelmeinek fürge átváltoztatásából táplálkozik.) A következő jelenet a magyarok vendégszeretetét mutatja be, paprikás nemzet vagyunk, szeretjük a jó ételt s a fincsi szexet. Szép kép. Eztán leül négy nő, négy nő háttal, szétvetik a lábukat, lekapják a bugyiikat, kést vesznek elő, s szárnyasokként elkezdik fejteni magukat, majd abortálnak. Négy szomorú, vesztes üveggolyó szakad ki belőlük, s eszelős fájdalommal koppan a színpadon. Az egyik nő szembefordul velünk, s eljátssza, hogy ő most kisbaba, „lép a baba, lép” – néhány pillanatra megint nem értünk semmit, majd az sms-felirat egy másfél éves gyerek megrontásáról számol be. És most sincs kegyelem, a Krétakör folytatja Simek Kitty történetével, akit addig kínzott az apja, míg Kitty lelőtte. Kitty dala kezdetben hívőn harcos: „Tedd tönkre azt, ki téged tönkretesz, / Alázd meg azt, ki téged megaláz, / Pusztítsd el azt, ki téged elpusztít, / Gyalázd le azt, ki téged legyaláz. / Ha hazamész, és megbasz az apád, / Ha a szomszéd a faszát veri rád, / Ha a tanár megfogja a pinád, / Rúgd szét a fejét és vágd el a nyakát.”
A megalázott kilép a szerepéből, hogy új szerepért kiáltson, de mi várja ezután? „Bírósági tárgyalás, / A rendőr az új apád / Bírósági tárgyalás, / Tévéstáb az új apád / Bírósági tárgyalás, / Az ügyvéd az új apád / Bírósági tárgyalás, / Az ügyész az új apád / Bírósági tárgyalás, / A bíró az új apád / Bírósági tárgyalás, / Riporter az új apád / Bírósági tárgyalás, / Börtönőr az új apád.” Nincs menekvés, nem lehet kilépni, nincs új élet, nincs happy end, a szenvedés szenvedést szül, hiába képzelgünk a valamiből való kiléphetés árnyas pálmafáiról. Szenvedés van. Ez a hazánk. Honunkból az ember(i)ség háború pusztította övezetére menetelünk, a bagdadi Abu Graib börtönében elkövetett gyalázatot, Charles Graner megalázott emberekből épített gúláját, Lynndie England kegyetlenkedéseit vetíti elénk a Krétakör. Illetve mi vetítjük, ugyanis egy idő után a közönség kezébe adják a videót, s ezzel némi gyötrő felelősségérzetet is ránk testálnak. Mi fotózunk, mi vagyunk azok, akik nem ordítunk, kiabálunk, üvöltünk, hogy hagyják abba!, hanem ehelyett mosolyogva, bődült barmokként vesszük föl a kínzás műsorát. A jelenet utáni sms ezúttal nem magyaráz, csak ránk kiált: „2004 novemberében Busht újraválasztották elnöknek.” Éljen-éljen a szabadság, éljen ki-ki hazája! Ezután a megalázottak jönnek ki a színpadra, már felöltözve, most az ő kezükben a fegyver: a videó és a macséta. Ölni készülnek, leginkább azzal a nővel akarnak leszámolni, aki szexuálisan megalázta őket. Ekkor berobban a színre egy csomó lufin ugráló gyerek, énekelnek, s mindenüket felajánlják azért, hogy az apukák és anyukák abbahagyják az öldöklést. Odaadnák ezért a Pokemon tazójuktól kezdve a Kinder Surprise-ukig mindenüket, az Action Manüket, a gameboyon egy menetet, a freemail-címüket, a telójukon a simüket, sőt még a halott tamagocsijukat is, ám mielőtt azt gondolnánk, igen, ezekért a gyerekekért kell megálljt parancsolni minden rossznak, mielőtt elolvadna szánkban Hollywood minden cukorkája, a Krétakör újra teker egyet lelkiismeretünk satuján: „A világban sajnos vannak szegények / A világban van számos elesett. / De azért még szerencsére élnek / Civilizált, dagadt gyerekek.” Passz. Egy pillanatnyi felszabadult nevetés sem megengedett? Minden állandó bomba? (Nem, amikor az egyik ugráló „gyerek” alatt elpukkad a lufi, akkor nevethetünk, csak sajna ezt is egy pillanat alatt megoldják, leszakad a bizonyos „színházi csillár”, s ebből is a Krétakör jön ki jól.) Nyafogó vagy békéért könyörgő gyerekek ki (make love not war: azaz a jelen pillanat fordításában: míg teheted, temetők helyett a szülőágyat népesítsd be), az előző jelenet folytatódik, megalázó nő nyakára helyeződik a kés, videó beállítva, a pillanatokon belül lemészárlandó nő sikít, mikor is bejön a narrátor.
S ha most valaki megkérdezné, hogy vajon miért az előadás szövegkönyvét próbáltam rekonstruálni, s miért ahhoz fűztem megjegyzéseket, ahelyett hogy szépen elemeztem volna a látottakat, globális górcsőként kinagyítva a jeleneteket, akkor megjegyzem, okom volt rá. A Krétakör ugyanis az előadást lezáró szövegben kisajátította az értelmezés jogát, ők maguk kívánják még értelmezni is darabjukat. Lelkük rajta. Tehát a narrátor szólama: hogy gyerekdarabot láttunk, ahol gyerekek szemével pillanthattunk bele a fekete valóságba, hogy egy óvoda terében jártunk, azért a furcsa, elméretezett tér. Hogy eközben egy fényes estélyen is részt vettünk, ezért a VIP-kordon. Hogy a térben minden szimmetrikus volt, ami leegyszerűsítette a teret, de egyben félelmessé is tette, hisz az egymás mellett sorjázó ajtók közül sose tudtuk, melyikből jön majd ki valaki. Hogy a Krétakör morálisan ítélkezett a világ felett, amikor a rosszat felmutatva a jó mellett tette le a voksot. S hogy nem, ez csak a látszat. Hogy az előadás morálisan mégsem értelmezhető, mert a Krétakör csupán tetszelegni akart, meztelenre akartak vetkőzni a szó elvont és elsődleges értelmében is, hogy megbotránkoztassanak, s hogy lássuk, milyen bátrak ők. S hogy nem-nem, ez is csak a látszat. (A narrátor egyébként nagyon keményen fejezi majd be a szólamát, s ebből a hirtelen elvágásból – tudtommal – csak egyszer engedtek, mikor az előadás után a játszók ráadásként még az Ismeretlen Besúgó Szobrát is megépítették, ami kínzóan a fejünkre olvasta, hogy elkéstünk, legalább tíz évet késtünk a feltárással, hisz akiknek most megvallásainkat készítjük, már történelemként élik meg az előző kort, maximum a kisdobosságig vitték az előző rendszer kor- és „rang”-létráján. Persze jó volt, hogy megépítették a szobrot, de ezzel feláldozták a darab metsző lezárását, s gondolom, ezt ők is szomorúan nyugtázták, mert azóta nincs „ráadás”.) Tehát ott tartottunk: áll a narrátor, s a nézők megbotránkoztatásáról beszél. Majd közli, hogy ez is csak a látszat. A valóság ténylegesen az, hogy csak tetszelegni akarnak, be akarják mutatni, milyen jól játszanak, énekelnek, zenélnek, mozognak. (Csak egy megjegyzés, semmiképp nem értelmezés, betartom a szabályokat: ez sikerült. Nagyon sikerült.) De persze a narrátor folytatja, hogy amúgy csak egy szöveg ez is, amit most mond, egy szerep, amit el kell játszania, s amit addig mond, amíg írva van, tehát: EDDIG.
Boldog születésnapot, Krétakör!
Hát ennyi. De ne gondoljuk, hogy a darabok egyfajta fejlődésregénynek az állomásai, regény, melyben a HŐS nekiindult, s egyre magasabbra törve a művészet ugrópontjától a csúcspontig jutott volna el, s most már csak letekint az egyre szebb ösvényekre. Talán fejlődésregény a színészek színészi játékából olvasható ki, ők azok, akik előadásról előadásra egyre jobban beérnek. A Krétakör egészére most szinkrón pillantást vetettünk, tíz év után körbepillantottunk, s egyáltalán nem gondoljuk, hogy a W-munkáscirkusz kevésbé volna Nagy Színházi produkció, mint a FEKETEország. Mindkettő más. Ez utóbbi mindenképp profibb, de az előbbi útját követve nyilván nagyobb, sajgóbb, felkavaróbb, emlékezetesebb, a színháztörténet trónján biztosabban helyet foglaló előadásokat lehet produkálni. A cikkben szereplő előadások sorrendje esetleges, ami fontos, az az, hogy jelen pillanatban a tízéves Krétakör ezekkel az előadásokkal ejti (többnyire) bámulatba nézőit. Ezt láthatjuk most tőlük, innen ismerhető most meg a tinédzserré érett Krétakör. S a zenekarukra még egy dicsérő sorban sem tértünk ki, s ez most már sajnos ki kell hogy maradjon. Legközelebb.
S hogy mi az a bizonyos Krétakör-életérzés? Csak egy példa. A FEKETEországot először látva kigurult elém egy üveggolyó. Visszagurítottam az üveggolyójukat. Másodjára, kifele menet véletlen ráléptem az üveggolyóra: lehajoltam érte, s teljes természetességgel zsebre tettem. Az enyém, gondoltam. Harmadszor egyáltalán nem gurult ki a golyó. Behajoltam a néma színpadra, s elvettem a jussom. Ez az egyre növekvő otthonosságérzet a Krétakör-életérzés, annak a biztos tudata, hogy náluk otthon van az ember, hogy lustán és várakozva elnyújtózhat az aznap estére számára kiszabott térben, legyen az egy szék, egy lépcső vagy egy kórházi ágy, mert akármi is történik majd (apró kivételektől eltekintve), jó fog történni. (És akkor azt már meg sem említem, hogy egy ásványvizünkön a „szennyeződésektől jól védett krétakori rétegből származik” – mondatot mindig krétakörinek olvasom.) Krétakör-életérzés, hogy egy társulatban az ember megbízhat, ha ők hívnak egy darabra, csak ritkán kap gellert az este. S hogy maga ez a biztonság nagy erőt rejt magában. Köszönet illet érte mindenkit, aki ebben részt vesz.
S minthogy a Krétakör ragaszkodik a Krétakör-mítoszukhoz, ahhoz hogy mindent együtt csinálnak, együtt teremtenek, együtt lesznek sárrá és gyönggyé, együtt szállnak mélyre és együtt repülnek föl, ezért megpróbáltam betartani azt a szabályt is, hogy együtt említem őket, s nem írom le külön a szereplők neveit, az együttes munka együttes adományának tartok minden estét. (Kivételt csak a rendezőkkel tettem – s ott se mindig –, ahogy a játékuk szabálya szól, hisz a rendezőjüket ők is külön említik.) Nem említem hát külön a játszókat, a színházteremtőket, ezért így, együtt szerepeljen mindazok neve, akik részt vesznek ebben a nagyszabású vállalkozásban, legyenek dramaturgok vagy közönségszervezők, világítók vagy portások, mindennap fellépő, őshonos krétakörös színészek vagy egy estére beugró vendégek.
Ács Péter m. v., Ágh Márton, Agnecz Katalin m. v., Anev Kamen, Bánki Gergely, Bányai Tamás, Belényesi Zoltán, Bódi Lajos, Büki Dóra, Csalló Rolland m. v., Csákányi Eszter, Csóka Tímea, Darvas Kristóf m. v., Deák Annamária, Éltető András, Erős Balázs, Fenyő Katalin m. v., Fodor Krisztina, Gáspár Máté, Gyabronka József, Gyorgyovics Zoltán, Horváth Árpád, Katona László, Kiss Gábor, Kiss Julcsi, Kiszely György, Kovács Györgyi, Lakatos Erika, Láng Annamária, Marton Erika, Merényi Anna, Mervel Miklós, Mucsi Zoltán, Mundruczó Kornél m. v., Nagy Zsolt, Pelsőczy Réka m. v., Péterfy Borbála, Rába Roland, Rudolf Zsuzsa, Rusznyák Gábor m. v., Ságodi Ildikó, Sárosdi Lilla, Simai László m. v., Somody Kálmán m. v., Scherer Péter, Schilling Árpád, Szentkirályi Aladár m. v., Szokolai Zoltán m. v., Tasnádi István, Terhes Sándor, Tóth Orsi m. v., Tóth Attila m. v., Tóth Péter, Vajda Gergely m. v., Varga Róbert, Vámos István m. v., Veress Anna, Viola Gábor m. v., Tilo Werner
Köszönjük hát nekik. Kinek-kinek olyan mértékben, amilyen mértékben részt vesz ebben a fantasztikus vállalkozásban. S reménykedünk, hogy ez a nem mindennapi, fanatikus hittel fenntartott művészi közösség minél tovább együtt marad. S kívánunk nekik színházat, már csak önző néző-vágyaink miatt is, mert sajnos hiába állítják az ellenkezőjét, egyes darabok egyes helyszínekre bepréselve egyáltalán nem élvezhetők minden néző számára, ugyanis van, aki látja az előadást, s van, aki csak epizódokat lát, bepillant, de a lényeg egyszerű és praktikusan fájdalmas okok miatt nem érintheti. Egyébként a színpadon elhangzott dalaiknak is kívánunk CD-kiadásokat, hiszen fényesen énekelnek. S el tudnánk képzelni akár egy Krétakör-könyvsorozatot is azokkal a művekkel, amelyeket előadnak, s amelyeket tán a Krétakör szeretete miatt többen elolvasnának majd. Reméljük, sokfelé tárnak majd ki kapukat. Reménykedünk egy boldogabb jövőben. S reméljük, hogy a teremtést teremtés követi majd, s hogy a következő néhány sor csak egy őrült utópia, keserű légvár a „láttunk már ilyet” szorongó ostobasága, ami a Krétakört egyáltalán nem érinti.
Betoldás, illetve szorongó utópia – féltő szándékkal: hogy 25 gyertya is fényesedjék egyszer
A Krétakör 2020-ban 25 éves!
Újsághír, 2020
A színházi szakma egy meghitt estélyen köszöntötte Schilling Árpádot abból az alkalomból, hogy a Plaza Színháznak immáron tíz éve a főigazgatója.
Schilling Árpád, aki ifjúkorában a Krétakör Színjátszókör megalapításával híresült el, most mosolyogva vette a gratulációkat. „Fiatalok voltunk” – mondta, majd hozzátette, a Macskák idei frenetikus sikere, s az „Ex-Krétakörösöknek” ebben nyújtott kimagasló zenei és táncos produkciója talán feledteti a fiatal évek harcos hevületét. Mikor riporterünk azzal érvelt, hogy pl. 2005-ben s az előtte eltelt tíz évben a közönség állhatatos szeretete vette körül produkcióikat, s hogy ez nem hiányzik-e nekik, Schilling így érvelt: „El kellett távolodnunk a közönségtől, mert rájöttünk, hogy az állandó újat akarással, azzal hogy minden produkciónk látványos szakítás az előzővel, tulajdonképpen a közönséget szolgáljuk ki. Egy színtársulat pedig nem engedheti meg magának, hogy a közönség kívánságait lesse, hogy újabb s újabb produkciókkal keresse kegyét, ezért úgy határoztunk, új útra térünk. Ezt a váltást a szűkebb szakma némi fanyalgással, ám a szakma igazi krémje nagy örömmel vette. Az Oroszlánkirály már igazi siker volt…”
Ez ugye lehetetlen?
Inkább újrakezdem.
A Krétakör 2020-ban 25 éves!
Újsághír, 2020
A színházi szakma egy meghitt estélyen köszöntötte Schilling Árpádot és egész társulatát abból az alkalomból, hogy a Krétakör Színház immár 25 éve kápráztatja el nézőit. A társulat kezdeményező kedvén, kreativitásán és színházteremtő csodáján egyáltalán nem csorbított a saját színházépület meglétének ténye. Sőt, a színházépület csak tovább növelte teremtőerejüket. Teremtenek. Beváltották társulatuk egyik „névadójának”, Brechtnek a szavait, akinek sorait idézzük most:
„…minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle,
A gyermek az anya-szívüeké, hogy fölnevelődjön,
A kocsi a derék kocsisoké, hogy sebesen szaladjon,
S a színház azoké, akik játszani tudnak, hogy gyönyört teremtsen.”
Hogy Brecht az utolsó sort nem egészen így fogalmazta? No és?!, ha látta volna a Krétakört játszani, ennyi engedményt ő is tett volna, s hagyta volna saját darabját így végkicsengeni.
- Kultúra [7]