Budapest, via Kelebia, Meridián, Puskin, Polonia… Piszkos, örökké késő vonatok, aprólékos vámvizsgálat mindkét oldalon. Főleg csempészek, néha üzletemberek, időnként turisták és rendszeresen a nemzetállamok peremvidékeinek lakói utaznak ide-oda. Az utóbbiaknál az utazás ellentmondásos élmény. Az ő magyarságképük kettős tükörjátékban alakul ki: részei a képnek, de szemlélői is; olyan közösség szellemi alkotóelemei, amelynek nem cselekvő alanyai…
Nem vitatom el, hogy a jelenlegi keletközép-európai kaotikus változásokban a kisebbségi kérdés elsősorban politikai jellegű, én most elsősorban mégis arra a jelenségvilágra gondolok, amely túl van a politikán: szellemi, személyes, kulturális, hétköznapi viselkedésmintákat meghatározó dimenziókat tartalmaz. A magyar közéletben is vannak olyan elképzelések, amelyek szerint a megfelelő politikai környezet megteremtése feltételezi a határon kívül élő magyarság automatikus beilleszkedését a magyarságképbe: a kollektív kisebbségi jogok biztosítása, a határok spiritualizálása rendezheti helyzetüket.
Nem hiszem, hogy a kelet-közép-európai kisebbségi kérdések tartós megoldása rövid időn belül lehetséges, anélkül, hogy az egységes Európa ne találna a kérdésre megoldást. Inkább arra a vélekedésre vagyok hajlamos, hogy a kelet-közép-európai társadalmak fokozatosan átveszik a nyugat-európai modellt, amely az egyéni, a polgári szabadságjogok biztosítására helyezi a hangsúlyt, és ennek keretében, úgymond, megoldja a kisebbségi állampolgárok nemzeti jogait. Ez a modellváltás hathatósan kibővíti a politikai lehetőségeket, de a hagyományos kisebbségi stratégiákat valamiféle vákuumba is terelheti. Máris kiderült, hogy a demokratikus átalakulásokat a többnemzetiségű országokban erős nemzeti impulzusok hatják át, és törvényszerűen a populista, eddig is létező, de rejtetten, főleg a kommunista frazeológia mögött működő hagyományokra alapozó népnemzeti mozgalmak kerekedtek felül.
Szellem kontra politika?
A piszkos vonatokat, a peremvidékeket emlegetve arra akartam emlékeztetni, hogy a kisebbség civilizációs és szellemi stratégiáinak zárójelbe tétele újabb sérülékenységet és feszültségeket szül. A durva szorítás feloldása után a védelmi mechanizmus vákuumba kerül, mert nem alakultak ki új orientációs rendszerek.
A mai magyar közélet ellentmondásosan kezeli a modern kisebbségi stratégia kialakítását. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy évtizedeken át gyér ismeretei voltak a határon kívüli magyarságról. Még azok az értelmiségiek is, akik rombolták a politikai kereteket, főleg a kisebbségi nemzeti jogok védelmezése iránt tanúsítottak érzékenységet. A kisebbségi világ teljessége azonban nem merül ki ebben, ellenkezőleg: a nemzeti azonosságtudat beszűkülése a kisebbségi világ komplexitásának elsorvadását idézi elő, ami – idővel – vitalitását is csökkenti. Már ebben megmutatkozik, hogy a nemzeti tudat morális érzékenysége egyrészt hatásos politikai tiltakozáshullámot, az utolsó pillanatban beinduló önszerveződési folyamatot indított el, másrészt – akarva-akaratlan – olyan sztereotípiákat fonnál, amelyek nincsenek tekintettel a kisebbségi modernizációs magatartásformákra. Egyelőre szó nincs tagolt reintegrációs folyamatról.
Ennek oka egyebek közt az lehet, hogy a magyarságkép nemcsak politikailag volt amorf, strukturálatlan, tagolatlan évtizedeken át, hanem szellemileg is. A pártállami keretekben minden tagolt világkép marginális helyre kényszerült. A szokásos kelet-közép-európai történelmi sztereotípiákból összeálló nosztalgikus, leginkább tragikus színekben megfestett képpel szemben alternatív lehetőséget az ellenzéki értelmiség fogalmazott meg, de ez alig terjedt ki a kisebbségi világokra. Ez abból is kiderült, hogy pár évvel ezelőtt az akkor még többé-kevésbé egységes tömböt képviselő demokratikus ellenzék a nemzeti kérdések taglalásán túlmenően nem vagy csak véletlenszerűen talált demokratikus ellenzéki partnert a kisebbségi szellemi életben. Ezért napjainkban az ellenzéki és a hivatalos közéletnek egyaránt az adott országok pártállami struktúrája által hierarchizált kisebbségi elit az elsődleges tárgyalópartnere. Nóta bene: ezt a pártállami múltra visszatekintő kisebbségi kulturális, elitet az illető többségi nemzetállami hatalom mindmáig megőrizte.
A magyar közélet egyik napról a másikra kezdett a kisebbségi jelenséggel foglalkozni. Igaz, az elmúlt évtizedben létrejött néhány – főleg egyes irodalmi folyóiratok köré szerveződött – műhely: néhány kivételes érdeklődésű személyiség a legjobb értelemben előkészítette á terepet, de befolyásuk nem vált meghatározóvá. A magyar szellemi életet e téren tehát felkészületlenül érték a változások: anélkül akar megújulni, hogy világos elképzelést alakított volna ki a kisebbségi világot is magában foglaló tagolt magyarságképről, amelyet a kisebbség aktív jelenléte újszerűén befolyásol, vagyis az integrációs térség e különböző nagyságrendű, de a szubjektivitást egyaránt megőrző erőkből szerveződik meg.
Nemzetállam kontra liberalizmus?
Ennek hiánya egészen groteszk következményekkel jár. Sok esetben előfordul, hogy a kisebbségi problémavilág magyarországi feltárása olyan emberekre hárul, akik tájékozatlanok benne. Saját rossz lelkiismeretüket sokszor jó szándékból fakadó túlzásokkal pótolják, szisztematizált ismeretek hiányában a kisebbséget továbbra is amorf közösségnek vagy arc nélküli tömegnek képzelik el, és szüntelenül vagy-vagy helyzetekbe terelik. Mindez növeli a kisebbség világnézeti kettősségét. Helyzetéből kifolyólag a magyar kisebbség, a nemzetállami kereteket feszegető liberális államért és értékrendszerért száll síkra ott, ahol él: a kisebbségi autonómia torzulásmentesen csak a liberális államban képes a hagyományos nemzeti antagonizmusok fölé kerekedni. Ebben az értelemben modern civilizációs paradigmákat fogalmaz meg, s elutasítja a nemzetileg szerveződő, zárt közösség eszméjét.
A nem eléggé árnyalt magyarságkép nemzeti paradigmája a homogén nemzetállam eszméjét sugallja. Az ebből fakadó kritériumok birtokában viszont saját államában nem talál szövetségest, csak a konfrontációs erőkre összpontosítja a figyelmét. Fennáll a veszély, hogy két, egymással ellentétes ideológia, két egymással ellentétes cél között őrlődik. A hagyományos, az anyanyelvhez közvetlenül, hivatásából kifolyólag kötődő írástudói réteg nem képes átfogó programot javasolni azok részére, akiket ez a háló nem fog be, s ezért ez a réteg a célok és a megvalósulások közötti dichotómia következtében az apátia áldozata lesz. Máris megfigyelhető, hogy a nemzeti azonosságtudatról való önkéntes lemondás nagyobb károkat okozhat, mint a szubtilisebb represszió különböző formái. Ez pedig ahhoz az ugyancsak meghökkentő eredményhez vezet, hogy a hagyományos értelmiségi réteg maximalista képviselői előbb meghirdetik a kilátástalanságot, és aránylag sokkal nagyobb százalékban távoznak a saját közösségükből, vagy pedig a család szintjén sokkal inkább megteremtik a távozás távlatait, mint a technikai értelmiség, a vállalkozói réteg, hogy más csoportokról ne is beszéljünk. A jelenleg is zajló értelmiségi elvándorlás bizonyítja legjobban, hogy a magyarságkép új értelme és stratégiája még nem alakult ki.
Tradíció kontra egyetemesség?
Az egész magyarságra érvényes, modern, tagolt nemzetkép hiánya a kisebbségi közösségek tagolatlan szerkezetét normaszintre emeli. Ám ez a norma csak elkendőzi és nem megoldja e közösségek valóságos problémáit. Fokozatosan elszakad egymástól a humanista, az anyanyelvhez közvetlenül kötődő tradicionális kisebbségi értelmiség és a modern liberális vállalkozói, technokrata réteg, ami a piacgazdálkodási körülmények között pótolhatatlan űrt fog jelenteni.
Mivel a kisebbségi értelmiség egyelőre nem képes arra, hogy egyetemes tényezőként lépjen föl, kizárólag a nemzeti értékeket megőrző politikai funkciója kerül előtérbe, miközben fokozatosan elveszti sokoldalú értékteremtő gyakorlatát, puszta funkció lesz, és nem az egész nemzetképet gazdagító, gyarapító elem. Csak kisebbségként funkcionál az egyetemes nemzeti közösségén belül, mert erre redukálják szerepét. Ez pedig növeli az amúgy is törékeny és csonka kisebbségi társadalomszerkezet bizonytalanságát. A központosított nemzetállami kultúra szükségszerűen gyengíti a kisebbségi kultúrákat. Ez a homogén nemzetkép egyik következménye. Ezzel ellentétben a modern, tudatos polifonikus nemzetkép egyik ismérve, hogy nemcsak „felkarolja” a kisebbségi kultúrákat, hanem kölcsönös, sokrétű kommunikációs hálót teremt.
Föl kellene tehát vetni az európai irányultságú kulturális, civilizációs stratégiák kidolgozását is. Ennek az egyik fontos dilemmája, hogy létrejött-e az egész magyar kultúrán belüli változatos értékintegráció, vagy csupán az örökölt modell nyitottabb, szabadabb, demokratikusabb változata érvényesül.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]