Manapság, amikor megnyilatkozásaiban – természetesen írói munkássága részeként – a kormánykoalíció vezető pártjának több személyisége sem leplezi örömét az SZDSZ-ben kialakult helyzet, az SZDSZ gyengülése miatt, ami engem illet kétségek között kezdek hozzá e cikk írásához, mely természetesen csakis bírálattal kezdődhet. (Bár nem vagyok az SZDSZ tagja, semmiképpen sem tekintem magam kívülállónak.) Megszólalásra ösztönöz viszont az a feltételezés, hogy most, az apály idején – mely más oldalról azt jelenti, hogy a párt válaszúthoz érkezett – az SZDSZ vezetése talán fogékonyabb lesz a bíráló szavakra és arra a szemléletre, melyet többedmagammal évek óta képviselünk.
A pártelnöki pozíció körüli csatározásokról e cikk keretében nem ejtek szót, részben azért, mert azt az alapkérdések szempontjából tünetnek tartom.
Empátiahiány
Az SZDSZ egyik vezető személyiségével még 1989 őszén Mosonmagyaróvárott jártunk. Az ottani Kühne-gyár munkástanácsa hívott meg bennünket, hogy észrevételeinkkel segítsük őket a Rábáról való leválásban, a gyáregység önállósításában. A vezetőkkel folytatott szakmai konzultáció után munkásgyűlésen vettünk részt. Én elmondtam kedvenc nagyvállalat-ellenes szövegemet, majd SZDSZ-es barátom következett, aki csaknem fél órát beszélt arról a felháborító tényről, hogy Pesten égetik a párt- (MSZMP) iratokat. A velünk szemben ülő munkások egyre laposabbakat pislogtak, majd a harmincadik percbon a gyáregység-vezető odasúgta barátomnak: ha lehetne, inkább a gyár dolgairól beszéljen. Barátom láthatóan megsértődött, de gyorsan váltott. Hazafelé menet csak annyit jegyzett meg: „Te, ezek még mindig félnek!” Megrökönyödtem: csak nem képzeli, hogy az az Augusztin Ferenc (a munkástanács elnöke és a gyáregység egyik vezetője, egyébként regénybe illő figura) aki az akkor még nagyhatalomnak számító Horváth Edével is szembe mert szállni, bárkitől is fél. Heves, helyenként éles vita után sem tudtam meggyőzni őt arról, hogy Mosonmagyaróvár messze van Pesttől, a munkástanácsot alakító, lázadó gyáregység vezetőit és dolgozóit nem tudja lázba hozni a pesti pártiratok ügye, elsősorban azért, mert saját egzisztenciális gondjaikkal vannak elfoglalva.
Hasonló feszültségek, meg nem értések jellemzik a mai SZDSZ-t is, pontosabban az SZDSZ vezetésének és tagságának viszonyát. A probléma nem új keletű. Már a Szabad Kezdeményezések Hálózatában megfigyelhető volt a vezetés és a tagság (akkor támogatóknak hívták őket) éles elkülönülése, amit több vezető is úgy fogalmazott meg, hogy „túl sok a demokrácia”: az igen vegyes összetételű „tömeg” nem hagyja politizálni az „okos embereket”. Éppen ez volt az egyik legdöntőbb oka és indoka a párttá alakulásnak, az SZDSZ létrehozásának. És akinek a kemény, markáns, szakértő vezetés és program nem tetszik, mehet.
Indulat vagy ráció
Az SZDSZ vezetése azonban nem volt egységes abból a szempontból, hogy kis létszámú polgári liberális, alapvetően értelmiségi pártot, vagy pedig nagy néppártot szeretne-e létrehozni. Sőt, voltak olyanok, akik maguk sem tudtak dönteni; álláspontok ingadoztak. Időközben a politikai körülmények lehetővé tették az SZDSZ előtörését, és egyre inkább megnyílni látszott a néppárttá váláshoz vezető út. Az SZDSZ vezetése ekkor kemény antikommunista kampányba kezdett, és ezzel, valamint a kommunistaellenességgel átitatott népszavazás meghirdetésével sikerült szavazótáborát és tagságát ugrásszerűen felduzzasztania. Most pedig, amikor az „akciózást” már nem lehet, de láthatóan nem is akarja tovább folytatni, itt áll egy olyan tagsággal, amellyel nem tud mit kezdeni, és amelyik lázadozik ellene. Ráadásul a lázadás szelleme magán a vezetésen belül is felütötte a fejét.
De történhetett volna-e másként? Milyen is ez a tagság azon kívül, hogy kommunistaellenes?
Meg kell állapítanunk, hogy az SZDSZ vezetése önreflexió dolgában egyedül áll a pártok sorában: merte vállalni az átvilágítást, mégpedig jóval az új választások előtt, ami arra utal, hogy nem a nyerési vágy motiválja érdeklődését. Sőt, az átvilágításról készült jelentés ma már nyilvános is. Eszerint „a tagság egyharmada sem gazdasági, sem pedig társadalmi kérdések megoldásánál nem támogatja a liberális alternatívát, ők a következetes antiliberálisok táborába tartoznak. Ugyanakkor az SZDSZ-tagok kevesebb mint egynegyede foglal el következetesen liberális álláspontot a legfontosabb gazdasági és társadalmi kérdések kívánatosnak tartott megoldásával kapcsolatban”. A jelentés adatai alapján a többség, ha nem is egyöntetűen szabadpiac-ellenes és tekintélyelvű, igen nehezen tudja beépíteni attitűdjébe a liberális elemeket – miközben következetes liberálisnak vallja magát. Lehetne-e ez másként is?
Az SZDSZ megalakulása óta éppen három év telt el, bizonyos tekintetben hosszú, az alapproblémák szempontjából azonban iszonyúan rövid idő, mert sem az objektív, sem a szubjektív feltételeit nem lehetett megteremteni annak, hogy megváltozzanak az SZDSZ-tagság – és a társadalom nagy részének – azon attitűdjei, melyeket Bibó István történelmileg öröklődő beteges beidegződéseknek nevezett, és a tekintélyelvűség köré csoportosított. Úgy gondolom azonban, hogy a változás beindítására kísérlet sem igen történt. Pontosítanám az előző fejezetben mondottakat: az SZDSZ vezetése (különösen a politikai rendszerváltás kritikus időszakában) némi empátiát – de csak a társadalom indulatai és azok közül is pusztán a negatívak iránt. De éppen ez üt vissza most. A „kommunista”, a „kommunizmus” mint ellenség felmutatása ugyanis ebben az összefüggésben (csak) arra volt jó, hogy segítségével nem csak a múlttól lehetett elhatárolódni, hanem személyes egzisztenciális következményeket is le kellett vonni. Ezzel az ellenségképpel nemcsak az állampárt tagjainak, sőt vezetésének nagy része nem azonosította magát (és joggal), hanem azok többsége sem, akik „csak” a Kádár-rendszer haszonélvezői közé tartoztak. Ezek pedig számosak, mivel a Kádár-korszak informális különalkus rendszere a társadalom nagy részét átfogta.
Az eufóriát követő másnaposság lassú elmúlásával az emberek most kezdenek igazán szembesülni a valódi, vagyis a gazdaságot – saját gazdasági létfeltételeiket – is érintő rendszerváltás nehézségeivel. Egyes rétegek a növekvő inflációval, a munkanélküliség rémével, mások az önálló vállalkozások beindításával, fenntartásával kapcsolatos problémákkal, melyek a politikai és gazdasági közeg igen nagyfokú bizonytalanságával függenek össze. Igaz, az SZDSZ vezetése a választási kampány során nem ígért könnyű álmot, nem ígért fájdalommentes gazdasági rendszerváltást. Az is igaz, hogy egy hozzáértőbb kormány hatékonyabban tudná kezelni az átmenettel kapcsolatos társadalmi-gazdasági feszültségeket. Mindazonáltal az SZDSZ vezetése nem hangsúlyozta eléggé, hogy a nagyobb szabadság csupán a liberális modell egyik oldala – a másik a lényegesen nagyobb személyes felelősség és kockázat. Meggyőződésem, hogy az indulatszítás helyett hosszabb távon „kifizetődőbb” lett volna a magyar társadalomban nagyon is meglévő gyakorlati érzékre, racionális belátókészségre apellálni. Ehhez persze a párt vezetésének és a programjait kidolgozó szakembereknek egyáltalán érdeklődniük kellett volna a társadalomban felhalmozódott tudás, a különböző rétegek racionálisan is megfogalmazódó igényei és szándékai iránt. Vagyis egyenjogú partnernek kellett volna tekinteniük tagságukat és a megnyerni kívánt társadalmi csoportokat. (Már csak azért is, mert ennek hiányát az érintettek megérzik, és agresszióval válaszolnak rá.) Még szerencse, hogy ez a kíváncsiság ma már tapasztalható.
A baloldali liberális alternatíva
A probléma mélyebb vonulata, hogy a gazdasági program kidolgozásában az SZDSZ vezetői még csak nem is számoltak egy baloldali liberális alternatívával. (Sőt, a baloldali és szociáldemokrata jelzők pejoratív használatával, az ezektől való folyamatos elhatárolódásukkal hozzájárultak, hogy ezek a jelzők lejáratódjanak, összemosódjanak a kommunista fogalmával.) A baloldali liberális alternatíva lényegét már többször kifejtettem, most csak pár szóval ismertetem: kemény fellépés nemcsak a politikai, hanem a gazdasági monopóliumokkal szemben, minél szélesebb társadalmi rétegek – közöttük a vállalati dolgozók jelentős részének – tulajdonosi pozícióba kerülése. A baloldali liberális gondolatmenet szerint csakis ez teremtheti meg az állampolgári autonómia gazdasági alapját, a politikai szféra gazdaságtól való elkülönülését és a valódi piaci verseny feltételeit. (E logika alapvető jelentőségűnek és az induláskor részben elhatározás kérdésének tartja, hogy a piacgazdaság több modellje közül melyikre esik a választás. Vagyis eszerint nemcsak hogy harmadik, de több út is létezik.) A választási kampány során az MDF volt az a párt, mely a tartalmi kérdéseket illetően leginkább közel állt ehhez az alternatívához – külön cikk tárgya lehetne azt taglalni, mit valósított meg belőle. Mindazonáltal az SZDSZ vezetése által a kárpótlási törvény vitája során bedobott 20 ezer forintos állampolgári jogon járó vagyonjegy gondolata enyhén szólva nem megoldása a problémának.
A baloldali liberális alternatíva még ma is fennáll. A már idézett közvélemény-kutatás szerint az SZDSZ-tagság egy része baloldaliként definiálja magát (minden e jelzőt elkoptatni akaró erő ellenére), nagy részének attitűdje pedig szociáldemokratának is tekinthető. (Hogy milyen értelmezési lehetőségek adódnak még, abba, bár fontos volna, itt és most nem tudok belemenni.) Rögtön felhívom azonban a figyelmet arra, hogy a baloldali liberális és szociáldemokrata jelzők a most tárgyalt összefüggésben nem szinonimái egymásnak. A szociáldemokrácia ugyanis a szó hagyományos értelmében (márpedig mint többen, az előbb én is így használtam) erős, gondoskodó államot jelent, a baloldali liberális megoldás viszont éppen az államinak nevezett tulajdon gyors privatizálását feltételezi. A magam részéről lehetségesnek tartom megtenni az utat a hagyományos szociáldemokrata értékrendtől és gyakorlattól a baloldali liberális alternatíváig – mely a nyugat-európai szociáldemokrata pártok egy részének példáját tekintve valójában nem más, mint az új, korszerű szociáldemokrácia.
És ami mindebből következik: az SZDSZ-nek, akár bevallja vezetése, akár nem, balra kell tolódnia – az MSZP liberális beállítottságú és politikailag hiteles vonalával összefogva el kell foglalnia a középbal üres helyét. Úgysem nagyon van számára más hely a politikai palettán, hacsak, mint azt Havas Gábor, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia a Beszélő október 5-i számában a másik lehetőségként írják, ki nem egyezik az MDF-fel. Márpedig ezt, az MDF jelenlegi állapotát tekintve, végzetes hibának tartanám. A nagykoalíció lehetősége, mely közvetlenül a választások után és még egy éve is fennállt, Kónya Imre nevezetes írásával végleg elveszett. Ismét egy hacsak: hacsak nem a Beke Kata-féle vonal kerekedik felül az MDF-en belül. Ennek a valószínűsége azonban rövid távon igen csekély, másrészt ha megvalósulna is, eddigi világnézeti elkötelezettségét tekintve az SZDSZ csakis a koalíció bal oldalán foglalhatna helyet.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]