Petri György: Utánaszámoltam, hogy több mint harminc éve ismerlek, kiskamasz korom óta. ’59 nyarán a Lukács-uszodában láttalak először egy baráti társaságban.
Konrád György: Én úgy tíz évvel későbbről emlékszem rád.
Petri György: Hát igen, akkor én még gyerek voltam, és irigyeltem a ti generációtokat, mert úgy gondoltam, hogy én egy szerencsétlenül született nemzedékhez tartozom: a világháború alatt születtem, de abból nem láttam semmit, a Rákosi-rendszerben pedig még kisgyerek voltam, és azt gondoltam, hogy ti viszont már szerezhettetek volna valami tapasztalatot a háborúról is meg az 50-es évekről is. Hogy nektek biztos könnyebb eligazodni a világban.
Konrád György: Ez mulatságos, mert én ugyanezt éreztem a nálamnál mintegy tíz évvel idősebbekről: ők már többé-kevésbé felnőttek voltak a háború alatt. Nekem volt két unokabátyám, akik amolyan partizánok voltak, és nagyon respektáltam őket.
Petri György: Fegyveresen harcoltak?
Konrád György: Az egyik igen. Jugoszláviába került munkaszolgálatra, és ott átszökött a partizánokhoz. Szüleit megölték, és aztán elkeveredett valahova Izraelbe, és ott, ha jól tudom, a Stern-csoporthoz tartozott, fegyverrel segítette a bevándorlókat, mert akkor még az angolok tiltották a bevándorlást. Az egyik akció során aztán meghalt. A másik unokatestvérem a család kedves, csinos linkje volt, de amikor be kellett vonulnia munkaszolgálatra, valahol eltűnt a máramarosi hegyekben, ahol százan összeálltak. Érdekes csapat volt, magyar katonaszökevények, zsidók, románok, orosz hadifoglyok, fegyverük nem nagyon volt, nem volt érdemes utánuk menni a hegyekbe, úgyhogy megmenekültek. Drámaibbnak éreztem az előttem járó generáció életét; nem véletlen, hogy az első három regényemben az elbeszélő személye tíz évvel idősebb, mint én.
Petri György: Vagyis azért irigyelted azt a nemzedéket, mert azoknak cselekvési lehetőség adatott?
Konrád György: Akár a cselekvés, akár a felismerés. Nem, még annál is több. Mert mikor én elkezdtem olvasni, mondjuk ’46-ban, egy csapásra eltűntek a jó könyvek a könyvtárakból, mert jött az index. Szóval mire én 15 éves lettem, bezárult a műveltségnek egy lényeges köre előttem. Nem volt többé magától értetődő a polgári műveltség. Másfelől valahogy úgy éreztem, hogy az én generációm úgy ’56 táján kezdett érdekes lenni, de ezt csak sokkal később gondoltam, hogy voltaképp én egy ilyen ’56-os vagyok, úgy, ahogy a nálamnál fiatalabbak magukat – különösen Nyugaton – ’68-asoknak nevezik. Amennyiben ezek olyan fordulatok voltak, amelyek mindenképpen állásfoglalást követeltek. Addig az én állásfoglalásaim inkább elhúzódások voltak.
Petri György: Ez mindenesetre azt jelenti, hogy te már ’56 előtt distanciáltad magad a rendszertől?
Konrád György: Hogyne. Azzal kezdődött, hogy engem már ’49-ben kizártak a diákszövetségből.
Petri György: Ez a MADISZ?
Konrád György: Nem, a MADISZ az korábban volt.
Petri György. A DISZ?
Konrád György: Az később jött. És hát az egyetemről is kizártak háromszor.
Osztályidegen jómadár
Petri György: Hogy lehetett valakit háromszor kizárni az egyetemről?
Konrád György: Nem vettek fel a bölcsészkarra, a magyar–francia szakra polgári származásom miatt. X-es voltam, osztályidegen. Fölvettek ezzel szemben az egyetemi orosz intézetbe, amelynek orosztanárokat kellett nagy mennyiségben kiképezni. És hát nem nagyon akartak odamenni az emberek. Tehát ott lerakódott vagy tíz-húsz hozzám hasonló osztályidegen jómadár. Ezt a bizonyos egyetemi orosz intézetet fejlesztették Lenin Intézetté, és összecsapok a filozófiai tanszékkel. Ez ’51-ben vagy ’52-ben történt. Az első kizárásom ’53 áprilisában volt, már két héttel Sztálin halála után, de itt még azért kemény volt a rezsim: a Lenin Intézetből ki kellett zárni az osztályidegeneket. Ez meg is történt, ráadásul én ott még valamiket mondogattam is
Petri György: Miket mégis, ha emlékszel rá?
Konrád György: Egy kislánnyal jártam, akinek én elmondtam az összes ideológiai fenntartásaimat. A szerelem megszakadt, és az utódom, egy nagyon odaadó filozófus, aki nem hagyhatta ezt annyiban, följelentett.
Petri György: Ezek marxista fenntartások voltak? Revizionista voltál, vagy meg sem érintett a marxizmus?
Konrád György: Azt nem mondom, hogy meg sem érintett, számomra ez egy magyarázat volt, de nem helyettesítette a többi magyarázatot. Tulajdonképp ma is gondolom, hogy a társadalomról Marx adott egy strukturális konfliktusos képet, és ezt az aspektust továbbra is használni lehet munkahipotézisként. Akkor valami olyasmiket gondoltam, mint Sartre.
Petri György: Akit nyilván nem ismertél akkor?
Konrád György: Nem ismertem, csak pár évvel később olvastam Sartre-t, mert hozzájutottam a Temps Modernes-hez, valahogy kaptam egy kutatóigazolványt, amivel járhattam a kutatószobába a parlamenti könyvtárba.
Petri György: Az nagy dolog volt?
Konrád György: Az nagy dolog volt. Ott olvastam végig a Nyugatot, a Választ, a Valóságot, szóval az összes fontos folyóiratot, és teljesen véletlenül rábukkantam egy Bibó István nevű szerzőre. Először nem tudtam ki ez, azt a szokásos tévedést követtem el, hogy talán Bibó Lajos, mikor aztán elolvastam az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című írását, annyira lenyűgözött, hogy minden fontosabb szövegét megkerestem a folyóiratokban.
Petri György: Akkor te egy ősi Bibó-ismerőnek számítasz, mert a mi számunkra Kenedi fedezte fel sok-sok évvel később.
Konrád György: Igen, nekem ’56-ban Bibó már óriási név volt, és a ’49-es Választ, amiben a zsidókérdésről írt, azt revelatívnak tartottam. És Lukácsot is nagyra tartottam.
Petri György: És lukácsista is voltál?
Konrád György: Nem, csak nagyon nagyra tartottam. És amikor gimnazista koromban kizártak a Diákszövetségből, az részben azért volt, mert az akkori Lukács-ellenes hajszák egyikét az iskolában is pertraktálni kellett a gimnazistáknak. Számunkra ez magától értetődően ismert volt. Nagyon okos osztályunk volt, sok felkészült fiúval.
Petri György: Melyik gimnázium volt ez?
Konrád György: A Madách Gimnázium.
Petri György: Elég furcsa gimnázium lehetett, ahol a Lukacs-vitát a diákok értékelték.
Konrád György: Ebben a gimnáziumban voltak pártok, parlament, kormány, bíróság, két nyomtatott újság és nagyon heves viták. ’49-ben azután egyszerre csak minden megváltozott, és kialakult – három-négy fiút kivéve – a homogén tömb a megfélemlítettekből és az agresszívekből. Egy képre emlékszem pontosan: ’49-ben ősszel bejövök az iskolába Berettyóújfaluból, ahol a szüleimnél voltam otthon nyári vakáción, az egy ilyen irodalmi vakáció volt, Proustot olvastam akkor végig és még sok mindent. Ahogy belépek, mindenki munkásmozgalmi indulókat énekel a padban ülve, és csak a katedra mellett az ablaknál állnak ketten-hárman, kajánul nézve az embert, ahogy belép, hogy most mit csinál. Leül, vagy odamegy hozzájuk, a civilekhez, akik nem énekelnek, akik ilyen rítusnak nem vetik alá magukat. És akkor én odaálltam az ablakhoz. Közöttük volt az egyik legjobb barátom, úgy hívják, Hollender Pál, Amerikában talán megismerted a nevét, a Pilgrims az egyik legismertebb könyve. Amikor kizártak, és bejött a fegyelmi bizottság elnöke, az igazgató meg egy tanár, aki akkor párttitkára volt az iskolának, korábban nyilas pártszolgálatos, felolvasták ezt a Lukácsra vonatkozó szöveget. Az osztályban egy fiú még egy irodalmi illusztrációval is ellátta a kizárást: idézett A volokalamszki országútból, ha olvastad.
Petri György: Az Alekszandr Bek könyvét?
Konrád György: Igen. Egy híres jelenetet, máig emlékszem. A hőse ugye egy főhadnagy, Momis Uli Baurdzsan a neve, aki egy öncsonkító katonát halálra ítél, aztán egy vízióban látja ezt a katonát, amint hazamegy a családjához, örülnek neki, megjelenik előtte egy idillikus kép. De felrázza magát az ábrándozásból, és úgy dönt, hogy ezt az ítéletet mégis végrehajtják, mert a férges húst ki kell vágni. A férges hús – ezen volt a hangsúly. És akkor ki kellett mennem, megadták a módját, ki kellett menni az osztályból, és erre Pali barátom, aki padtársam volt, szép csendben felállt, és maga is kivitte diákszövetségi tagkönyvét, letette a katedrára, kijött, és azt mondta, hogy akkor most elmehetünk egy presszóba.
Petri György: Hogy jutottál vissza az egyetemre?
Konrád György: Már úgy volt, hogy el kell mennem katonának, már be is hívtak, de állandóan fellebbeztem, és mikor jött az új kormányprogram ’53-ban, jött Nagy Imre, végül az utolsó napon visszavettek a bölcsészkarra magyarszakosnak. Onnan kétszer rúgtak ki, egyszer az úgynevezett márciusi határozat után, amikor Fehér Ferivel egyetemi reformügyekben buzgólkodtunk és felszólaltunk. Azt hiszem, az volt a legnagyobb bűnünk, hogy mindenféle egyetemi reformot kívántunk, olyasmiket, amiket mostanában csinálnak. Mind a kettőnket kizártak, de valahogy engem Lukács vissza tudott vetetni.
Mit mondott Schelling és Kékes elvtárs?
Petri György: Te közvetlen kapcsolatban voltál Lukáccsal?
Konrád György: Hogyne. Nem látogattam a lakásán, de a szemináriumára eljártam, ami egyébként igen élményszerű volt. Nagyon nobilisán vitatkozott, mert mindig megadta a módját. Énvelem elég sokat vitatkozott, de mindig borzasztó magas polcra emelte a véleményemet: „Maga azt mondja, amit Schelling mond” – ugye gőzöm nem volt arról, hogy mit mond Schelling, de mindenesetre jólesett. Utána nem sokat hagyott lábon az én ellenvéleményeimből, de mindenesetre Schellinggel egy kemény csörtet lebonyolított. Szóval, akkor valahogy sikerült visszavétetnie, de aztán újra kizártak, fegyelemsértések miatt. Nem jártam be az órákra, és Kékes elvtárs, aki borzasztóan agilis volt, ebbe nem tudott belenyugodni. Akkor viszont Sőtér volt a rektor, és én jártam egy romantika szemináriumára; ő valahogy húzta a kizárási határozat érvényesítését. Így aztán egyéves késéssel ’56-ban kaptam diplomát, de akkor már jött a forradalom, és én voltaképpen még az Alma Materemet védtem géppisztollyal.
Petri György: Mondd, és tudtad is kezelni a géppisztolyt?
Konrád György: Mesterlövész voltam.
Petri György: Micsoda?
Konrád György: Az egy hónapos nyári gyakorlaton a katonaságnál én mesterlövész voltam.
Petri György: Titeket még behívtak nyári gyakorlatra?
Konrád György: Tulajdonképpen behívták az évfolyamot még ’56-ban is, de engem már nem, mert addigra én már ellenség voltam.
Petri György: Csak a megbízhatókat hívták be?
Konrád György: A megbízhatókat. Akik aztán leszerelték a helyőrség tisztikarát, illetve lefegyverezték őket, és Budapestre vonultak a fegyvereikkel. Szóval kétség fért a megbízhatóságukhoz.
Petri György: Minek köszönheted, hogy volt egy bizonyos immunitásod a marxista ortodoxiával szemben, hogy kikerülted a csapdát, de nyitottság is volt benned?
Konrád György: Én ’56-ban írtam egy tanulmányt Az esszé pörét – elég hülye ez a cím, ez egy hosszabb esszé volt, ami Lukács irodalomelemző módszerét bírálta. Ez akkor renegát szövegnek minősült. Ezt mondták róla. Pedig ennek nem volt semmi alapja. Én őt csak egy nagyon jó szerzőnek tartottam. Vannak ilyen gyerekes dolgok, néha az első olvasmányok meghatározóak. Még Debrecenben egy kiváló tanárom nyomta a kezembe Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését elsőnek. És még vagy tíz hasonlóan fontos könyvet.
Petri György: Hány éves korodban?
Konrád György: Negyedikes gimnazista voltam. Lógtam az iskolából, és ültem a debreceni kollégiumi könyvtárban. Csodálatos hely volt, a padlóviasz szaga és a könyvek szaga, a csend, a finom reccsenések, a szőnyegek, az a linóleummal fedett asztal, a lámpák – el tudod képzelni, hogy ezek milyen varázsos dolgok, és ott olvastam hülyeségeket, Cronin-könyveket: emlékeztem, hogy anyám ezeket olvasta.
Szép relativizmus
Bejött Salánki tanár úr, vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy magának, ha jól rémlik, az iskolában kellene most lenni. Hát igen. És legalább mi az, amiért lóg? Ezért nem érdemes lógni. És akkor – nagy szemtelenség volt –, de megkérdeztem, hogy miért érdemes. Egyáltalán nem haragudott, hátrament, kihozott egy nagy halom könyvet, és letette a könyvtáros mellé, és azt mondta, hogyha ez a fiú jön, ezeket adja oda neki. Legfelül a Bűn és bűnhődés volt. Valahol itt kezdődött az én olvasós korszakom. Többek között akkor olvastam Szerb Antal Világirodalom történetét is.
Petri György: Ez is alapkötet.
Konrád György: Igen? Neked is? Tényleg annyira pompás könyv. Ha mást nem, az ő szép relativizmusát megtanultam, azt, hogy sokféle őrült van a világirodalomban, és mind a maga módján az. És ez a jó. Nem értettem, hogyha az irodalomban nem kötelezem el magam egy szerző mellett, akkor a filozófiában miért tenném ezt? Hozzátartozik még a dologhoz az is, hogy aki nyakig merítkezett a megfelelő tanba, az nemcsak olvasmányok útján tette ezt, hanem bekapcsolódott a mozgalomba is, belépett, aktív volt, valamilyen funkciót vállalt. Akkoriban ez nagyon fiatalokkal megtörtént, például az egyik unokatestvérem, Zádor István, akivel együtt jöttünk fel Berettyóújfaluból, már 13 éves korában belépett a pártba, 15 éves korában fizetett oktató, funkcionárius volt, és a Tőkét tanította. 20 éves korában már kizárták a pártból és az egyetemről, aztán a forradalom alatt nagy beszédeket tartott Győrben, aztán Szigethy Attila november 4-én azt mondta, hogy menjen ki. Nagyon jól tette, hogy ment, mert nagyon nagy baja lett volna. Kiment Oxfordba, és annak a furcsa oxfordi emigrációnak, aminek Krassó Miklós is tagja volt, talán ő volt a legerőteljesebb szelleme. 1960-ban öngyilkos lett. Köztünk nagyon erős kapcsolat volt, és gondolhatod, hogy mondta, hogy én is lépjek be a mozgalomba, de énnekem ez valahogy hamis dolognak tűnt volna, és nem akartam.
Petri György: De miért nem?
Konrád György: Rengeteg oka van annak, ha nem vagyok nagyon magasztos, azt is mondhatnám, hogy elvitt egyszer egy MADISZ-összejövetelre, ahol „zakatolás” meg tánc volt, meg mindenfajta ilyen örvendezések, és valami szeminárium is, de énnekem egyik sem tetszett, úgyhogy többet nem mentem el oda. Mondhatnám azt is, hogy volt bennem egy általános vonakodás minden ilyen szervezett együttléttől. A cionistáktól is nagyon viszolyogtam, a cserkészet soha meg nem kísértett, az iskolából is szerettem ellógni
Egyszerű igazságok
Petri György: Tehát nem közvetlenül politikai vagy ideológiai motívumaid voltak?
Konrád György: Az is. Nem benne lenni egy ilyen szervezetben, ahol ezt vagy azt kell gondolni, ahol valamilyen közös érzelmeket kell kifejezni, volt bennem egy ilyen ízlésbeli tartózkodás is. És hát talán még az apám is számított, aki nem volt valami nagy gondolkodó, egyszerűek voltak az igazságai, anglomán volt, mindig hallgatta az angol rádiót, és mindig mondta, hogy de hát kisfiam, meg van választva ez a kormány? Voltak szabad választások? Mondom, hát nem, de azért… De azért ez mégis járt a fejemben. A rádióhallgatás családi rítus volt, mert már a háború alatt is hallgatta, mindig a szoba sarkában, és akkor én mögé kuporodtam a díványon, és én is mindennap végighallgattam a BBC magyar adását, úgyhogy nagyon pontosan tudtam, hogy mi van Szmolenszknél, vagy El Alamein-nál. Térképen tettem ki a kis zászlócskákat.
Petri György: Téged közvetlenül nem izgatott, hogy ez a kormány meg van-e választva, vagy nincs, csak úgy ottmaradt, mintegy a tudatod hátterében ez a kérdés?
Konrád György: Gondoltam én, hogy van ebben valami igazság, de nem az én igazságom. Jönnek lentről fel a szegények, elfoglalnak olyan pozíciókat, amiket amúgy nem foglalhattak volna el, viszont a korábbi jómódúak még az egyetemről is kicsöppennek, meg kitelepítik őket. Igen, ez egy harc, amiben én az egyik oldalon vagyok, de méltányosságból azokat is meg kell értenem, akik a másik oldalon vannak. Nem volt egyértelműen rokonszenves nekem azoknak a felnőtteknek a reakciója, akiknek államosították a gyárát vagy az üzletét, és volt bennünk valamiféle káröröm, hogy nagyon rosszul mennek a dolgok, amióta ők nincsenek ott.
Petri György: Szóval volt egy bizonyos lelkifurdalásod a polgári származásod miatt?
Konrád György: Volt valami lelkiismeret-furdalásom. Nem mondom, hogy nagyon szerettem volna, hogy esztergályos legyen a papám ahelyett, ami volt. Soha nem akartam kibújni a bőrömből; ’44 karácsonyán mehettünk volna egy zárdába, de mondtam, hogy inkább ne menjünk, bár nagyon imminens volt a Duna-partra lekísérés eshetősége. De ehhez át kellett volna térni. A kommunista pártba való belépéssel is hasonlóképpen voltam: miért legyek én valami más, mint ami vagyok. Mert hát polgár vagyok. De azt megértettem, hogy ez most nem a polgárok ideje.
Egy fáradt ember a hároméves tervből
Petri György: És mégis mit gondoltál, hogy minek az ideje? A 40-es, 50-es évek forradalmi lendülete nem fogott meg, nem érezted, hogy itt valami nagy történelemformálás folyik?
Konrád György: Nem. Az iskolai kizárásomnak is az volt a fő oka, hogy írni kellett egy dolgozatot a hároméves tervről, és erről nyilván valamiféle kis frázisocskát kellett volna írni, én meg valahogy úgy éreztem, hogy ez túlságosan klisészerű lenne. És inkább írtam egy emberről, aki ott lakott a házunkban az Aradi utcában, munkás volt, és esténként mindig nagyon fáradtan jött haza. És csak azt írtam le, hogy ilyen fáradtan jött haza. Ebből én ennyit láttam.
Petri György: Ezt írtad le a hároméves tervről?
Konrád György: Igen. És a tanárom, aki egyébként kiváló tanár volt, nagyon művelt ember, sokat tanultam is tőle, bizonytalankodva, feszélyezve bejött, mindenkinek kiosztotta a dolgozatát, az enyémet nem, és mikor kérdeztem, hogy mi van az enyémmel, mondta, hogy Gyurikám, ezt nem tudtam osztályozni, át kellett adnom az igazgató úrnak.
Azt sem gondoltam, hogy gazdagabbak lettek az emberek, mert láttam, hogy szegényebbek lettek. Az egyetemről menni kellett „népnevelőnek”, és hát mit csináltak az emberek? Panaszkodtak. Én meg olyan környezettanulmányokat készítettem, amilyeneket később: hogy ennek meg ennek lakás kell, mert hatan vannak egy szoba konyhában… Így aztán többet nem küldtek.
Petri György: De hogy „nevelted” a népet?
Konrád György: Nem beszélgettem. Hallgattam. Én inkább kíváncsi természetű vagyok.
Petri György: Elég abszurd ez a népnevelő történet.
Konrád György: Voltaképp én mindig is ezt csináltam. ’56 után ifjúsági felügyelőként is mit csináltam? Mentem naponta délutánonként – mert délelőtt ezt-azt írtam –, délutánonként mentem a VII. kerületbe különféle lakásokba, 6-8-10 lakásban megfordultam, és hát az emberek beszélnek. Ez volt az általános tapasztalatom. Apámnak Berettyóújfalun vaskereskedése volt, egy nagy vasbolt, ahol mindenféle olyan dolgokat árultak, ami egy magamfajta kisfiúnak érdekes volt. Tehát puskát, késeket, szerszámokat, motorkerékpárt, kerékpárt, halászati dolgokat, horgászati felszereléseket, ilyesmiket. És egy ilyen vasboltba bejön a Buckó cigánytól kezdve, aki az üveges munkákat ellátta, a Veszkai földbirtokosig mindenki, akinek valamilyen komoly ügye vagy vásárolnivalója van, és minden reggel a bádogos, a villanyszerelő, a kórházi főgépész, néhány gazda, bejöttek, ott álldogáltak a kályha körül, dörzsölgették a kezüket, és diskuráltak. Apám jó diskuráló volt, a segédek érdekesek voltak
Petri György: Szóval ez a bolt volt a minta?
Konrád György: Igen.
Petri György: Ifjúságvédelmi felügyelő voltál. Miért nem lektor vagy szerkesztő?
Konrád György: Nagyon ügyeltem arra, hogy az irodalomnak megélhetésszerűen a tájékára ne nagyon menjek, vagy legalábbis óvatosan. Félállásban orosz klasszikusokat szerkesztettem, meg Balzacot is, ez szép munka volt egyébként, de igyekeztem az irodalmi szférán kívül maradni. Ugye házasember voltam, a családot el kellett tartani, megbízhatóbbnak látszott műszaki főelőadó II-nek menni a Városépítési Tudományos és Tervező Intézethez, a VÁTI-hoz, ahol többnyire egyetemről kitett meg minisztériumból kitett kiváló idősebb férfiak voltak, egykori polgármesterek, nagyon hozzáértő művelt öregurak, akik között jól éreztem magam.
„Bolondnak néztetek”
Petri György: És hogy érzed most magad: Lajtán innen, Jaltán túl? Jól emlékszem, hogy milyen megütközéssel és csodálkozással olvastuk a te gondolatmeneteidet arról, hogy egyáltalán megkérdőjelezhető a jaltai konstrukció.
Konrád György: Tulajdonképpen bolondnak néztetek.
Petri György: Mondhatni igen Hogy látod ezt ma? Tudományos predikció volt ez, vagy…?
Konrád György: Wishful thinking?
Petri György: Vágyteljesítő gondolkodás. Hát igen.
Konrád György: Szerintem valami a kettő között. Tudományos predikció nem lehetett, hisz minden szovjetológus, kremlinológus a fennmaradás hipotéziséből indult ki. Amikor én először voltam Amerikában, ’78-ban, a jelentősebb értelmiségiektől, akikkel találkoztam, csak azt hallottam, hogy a demokrácia gyenge, a szovjet ideológia erős, és ez a harmadik világot áthatva bekeríti. És egyre inkább összeszorítja a demokráciákat. Nyugat-Európára finnlandizálódás vár, és így végül Észak-Amerika körülkerítve szovjet típusú rendszerekkel sziget marad, amely belülről ugyancsak megroppanhat. Na most én ezt indokolatlan pesszimizmusnak vagy defetizmusnak tartottam, mert az itthoni tapasztalatok alapján nem éreztem olyan nagyon erősnek a rendszert. Valamiféle periodicitást láttam az ellene irányuló mozgalmakban, lásd ’56, ’68, ’80. Tehát valahogy úgy gondoltam, hogy 12 évenként jön valami. Gondoltam, hogy nagyjából ’92-re megint jönni fog valami. De abból az egyszerű tényből, hogy ’77–78-ban már kialakult valamilyen kommunikáció magyar-cseh-lengyel ellenzékiek között, valahogy érzékelhető volt, hogy valamilyen koordinációja kialakul, és lesz valamiféle szinkronitása ezeknek a mozgalmaknak. De amikor én az Antipolitika című könyvet megírtam a lengyel puccs után, akkor úgy éreztem, hogy most véget ért az egyes nemzeti kísérletek ideje, és most egy blokkszerte összehangoltabban nekiinduló kísérlet következik. Akkor írtam azt is, hogy mi lenne, ha most azt tételezném fel, hogy legközelebb az oroszok jönnek, mire ugye aztán Timothy Garton Ash is azt mondta, hogy el vagyok szállva. Abból indultam ki, hogy vagy a blokk épül le, vagy harmadik világháború lesz, de mivel harmadik világháború nem lesz, nem lehet megállni az erózió folyamatában. Amikor ’88-ban a Beszélőben megjelent a Társadalmi Szerződés tervezete, én ezt nagyon naivnak tartottam, mert azt gondoltam, hogyha egyáltalán tárgyalási pozícióig el lehet jutni, akkor nem kell ott megállni, hogy alsóház meg felsőház, mintegy jóváhagyni a szisztéma működését. Előttem volt az ’56-os tapasztalat, az, hogy egy rendszer napok alatt eljut a többpártrendszerig.
Petri György: Elfogadod magadról azt a jellemzést, hogy a magatartásodat egyfajta komótos bátorság jellemzi?
Konrád György: Nagyon is. A kényelmesség, a lustaság, a „ha nem muszáj, ne mozduljunk” szemlélet nagyon is jellemző rám. De éppen ezért a nem komótos viselkedés, a pánik sem jellemző rám. Tehát mondjuk én 1956-ban valahogy nem komótos dolognak tartottam volna, hogy én most itten hegyen-havon, mindenen átvergődjek, és valami kellemetlen táborban sokadmagammal aludjak egy emeletes ágyon, aztán isten tudja, hogy hova kéredzkedjek be. Már maga a bekéredzkedés ellenszenves gondolat volt számomra: nem szeretem, ha kegyeket gyakorolnak velem. És azt gondoltam, hogy itt végül is semmilyen kegyben nem részesülök. Éppen csak hogy élve hagynak.
Petri György: És ennek fejében viszont te sem tartozol túl sokkal.
Konrád György: Őszintén szólva semmivel.
Lámpalázas monológok
Petri György: Egy személyes kérdés. Emlékszem, hogy Berlinben egyszer felolvastál az ottani írók könyvesboltjában, és borzasztóan megizzadtál felolvasás közben, törölgetted a homlokod a zsebkendőddel. Utána kérdeztem, hogy túl meleg van-e, és mondtad, hogy nem, hanem borzasztó lámpalázad van. Mi indít egy lámpalázas embert arra, hogy közszereplést vállaljon? És miért nem múlik el a lámpaláz?
Konrád György: Szerintem ez sosem múlik el. Aki ilyen, az ilyen holtáig. De van már gyakorlatom abban, hogy milyen monológokba bocsátkozzak. Mert igazából az én szerepléseim zöme valamilyen monológ. Valami hangos gondolkodás. Lehet, hogy műfaj ez is, nem?
Petri György: Akkor azt lehet mondani, hogy te igazából nem kedveled a dialogikus viszonyt a világgal? Mert vagy a hallgató, a megfigyelő pozíciójában szeretsz lenni, vagy azt akarod, hagyják mondani, amit akarsz.
Konrád György: Nem. Azért ha veled beszélgetek, akkor beszélgetni szoktam. A beszélgetés marad a baráti kör számára. A beszélgetésnek az a lényege, hogy nem célirányos.
Petri György: De azért a nemzetközi PEN Klub elnökének lenni elég célirányos feladat.
Konrád György: Hát nézd, én magamnak azért adok feladatokat. Nem szeretem, ha nekem adnak, de magamnak adok. Tehát adom magamnak azt a feladatot is – és e tekintetben nem érzek olyan rettentő különbséget –, hogy Ózdra, Miskolcra, Hódmezővásárhelyre vagy bárhova elmegyek, ha meghívnak, vagy éppen a PEN nemzetközi kongresszusára megyek. És néha el is akarok érni valamit. Például el akartam érni, hogy jobban tudjanak beszélni a kelet-közép-európaiak. Utoljára például, amikor a jugoszláv PEN-centrumokat meghívtam ide, ez egy magánkezdeményezés volt, majd aztán elmentem Ochridba, hogy ez folytatódjon. Igazában szeretnék néhány elgondolást vagy ötletet bedobni a mélyvízbe, hogy legyen körülöttük valami gyűrűzés. Ilyen most például az, hogy ismerjék el a kisebbségiek kettős állampolgárságát. Nem hiszem, hogy a szövetségek felbomlásából keletkező új államokban, amelyekben a terület vegyes lakossága miatt óhatatlanul számottevő kisebbség van, a társadalom egyensúlya az egységes homogén nemzetállam politikai szerkezetében megoldható. Csak háborúk származhatnak ebből.
Petri György: Háború már van.
Az élet többet ér
Konrád György: Én azt hiszem, hogy ez egy hosszú történet lesz. A háborúk azonban nem tudnak eszkalálódni. A környezet nem akar bekapcsolódni a háborúba, és nem is fog.
Petri György: Negatív optimizmus?
Konrád György: Igen. Azt gondolom, hogy csöndesen, a fogyasztói értékek elterjedésével Európában az élet fölértékelődött.
Petri György: Magyarán nem akarnak meghalni.
Konrád György: Nem akarnak meghalni az emberek, mindenféle bizonytalan ügyek miatt. És ezeket az ideológiákat, akárhogy fogalmazódnak meg, a többség a saját életéhez képest absztrakt kívánalomnak tartja, ami nem ér annyit, mint az ő élete.
Petri György: Még egy banális zárókérdés. Min dolgozol? Egyáltalán jut-e időd írásra?
Konrád György: Hát valami jut. Az az igazság, hogy az elmúlt két és fél év nem volt valami fényes. Ez alatt írtam egy körülbelül 40-45 íves kötetre való esszét, ami most fog megjelenni.
Petri György: Ez nem kevés.
Konrád György: Igen. Azon kívül sajtó alá rendeztem könyveimet, az is munkát jelentett. Készül egy regényem, amivel még mindig a felénél inkább innen vagyok, mint túl. Ez, mondhatnám, egy trilógiának a második darabja, hogyha a Kerti mulatságot az elsőnek tekintem. Valahogy talán a komótosságom miatt, amit említettél, nem szívesen hagyok már ott figurákat. Ugye, hogyha már kezd élni, akkor most búcsúzzak el tőle véglegesen, csak azért, mert odaírom az utolsó szó végére a pontot? Akkor valahogy ilyen balzaci kísértések jönnek elő, hogy hadd találkozzunk még ezzel az alakkal, óvakodunk megölni még a következő stációban is, mert akkor még mindig történhet vele valami.
Petri György: Akkor te finomabb lelkű vagy, mint Dickens, aki a Dombey és fiában megöli a kis Pault, és egy barátjának erről beszámol egy levélben, mondván: na, ebben a folytatásban fogom lemészárolni a kis Pault.
Konrád György: Most éppenséggel készülök egy ilyen eseményre, de ez nem igazán jellemző rám. Még akkor is, hogyha már meghaltak, megvan persze a lehetőség arra, hogy még egy kicsit visszakorcsolyázzunk a múlt időkbe. Tehát ezzel valahogy elszórakozom, és azt gondolom, hogy az elkövetkező időkben az én életem is valamivel csendesebb lesz.
Kapcsolódó cikkek
- Kultúra [7]