Döntsön a nép! – hangzott a szabad demokraták mindmáig legeredményesebb jelszava. Döntsön a tagság, de előbb jelentkezzenek a jelöltek! – határozott az SZDSZ országos tanácsa. Mértékadó körökben az első név, amely fölmerült mint Kis János esetleges utódáé, Tölgyessy Péter neve volt, de csak azért, hogy leszögeztessék: ő az, akit nem tudnak elfogadni. (Magyar Hírlap 1991. október 2., Kis János nyilatkozata: „A bejelentésemet azért tettem meg most, idejekorán, mert azt akartam, hogy a párt időt kapjon arra, hogy más jelölt is megjelenjen a színen. Olyan jelölt, aki az SZDSZ mértékadó köreinek a támogatását tudja elnyerni.”)
De mi lehetett az oka, hogy az első gondolat, az első nyilatkozat nem az volt: X. Y., az SZDSZ köztiszteletnek örvendő tagja az, aki a legesélyesebb arra, hogy kövesse Kis Jánost az elnöki poszton, hanem az, hogy ki nem lehet az utód? Az eddig megjelent írások többsége azt sugallja, hogy itt személyi, személyiségi, netán irányzatválasztási kérdésről van szó. Meggyőződésem szerint a háttérben egészen más kérdés húzódik. Nevezetesen a párton belüli munkamegosztásé:
„Ki dönti el, ki és mi kerül a plakátokra, és kifogja azokat felragasztani a falakra?” – szól minden kampány alapvető kérdése, s ez az igazi kérdése ennek az utódválasztásnak is.
Az SZDSZ a demokratikus ellenzék egy része köré csoportosulva alakult meg, s azóta is ők, az úgynevezett kemény mag vezeti a pártot. Olyan keményen a kezükben tartják a döntéseket, mintha csak falat építettek volna maguk köré, amelyen át még a vélemények is nehezen hatolnak be, s a tagok közül is csak azok, akik feltétlen lojalitást mutatnak a már belül lévőkkel. Vannak persze viták a belső körben is – lásd a most is felmelegített örök álkérdést a szociálliberalizmusról és a laissez faire, laissez passer-ról –, de a törzsi összetartozás érzése (TGM írta egyszer, hogy az új magyarországi pártok törzsi alapon szerveződtek) mindennél erősebb. Legszebb példája az összetartásnak az uniszono nyilatkozatsorozat Tölgyessy Péter ellen. Márpedig éppen ő az egyetlen szabad demokrata, akinek sikerült – igaz, csak rövid időre – a falon belülre kerülnie anélkül, hogy elismerte volna a már ott ülők abszolút primátusát. Véletlenül, de nem érdemtelenül tekintélyt vívott ki magának a háromszögletű asztal melletti tárgyalásokon, s ő volt a frontember a népszavazáson is. Ha azt elvesztettük volna, most feltehetőleg nem lenne Tölgyessy Péter-kérdés, nem került volna első helyre az országos listán, s nem lett volna belőle frakcióvezető, s végül nem akolbólították volna ki erről a posztról minden elfogadható indokolás, érvelés nélkül.
Másképp történt… Megnyertük a népszavazást, s ideig-óráig el kellett viselni a falakon belül az „idegen” testet. Egy évvel ezelőtt azonban a falak megnyíltak, majd újra összezáródtak, s az „idegen” test kívülre került. Semmi sem állta már útját a mértékadó körök által meghatározott, egyedül hiteles politizálásnak. S íme: kudarc kudarcot követett, a tagság fogyni kezdett, az önkormányzati gondok sokasodnak, s a kiút egyre távolibbnak tűnik.
Nem azon folyik a vita, ki legyen az elnök, hanem azon, megmarad-e a fal, az elszigeteltség a kemény mag és a tagság között. Tölgyessy Péter ebben a vitában vagy harcban a faltörő kos, akinek személyében hibái ellenére és érdemei okán összesűrűsödik a kívül rekedtek akarata, vágya arra, hogy a párt politikájának alakításában, a lényegi döntésekben is részt vehessenek, ne csak plakátragasztónak tartsák őket.
Az SZDSZ meg a legnegatívabb cél, az elnökválasztás ügyében a többiek által kötött megegyezés megfúrása érdekében, a népszavazáskor folytatott kampányban is képes volt arra, hogy pozitívan fogalmazzon. Volt pozitív program a választások idején is, még ha sokan a múlt következetes tagadását, a demokratikus ellenzék évtizedes harcát jutalmazták is azzal, hogy a mi jelöltünkre voksoltak. Mára sikerült a politizálást az országgyűlésre szűkíteni, és ott – a pártállami nyugalmat visszasíró, az igazi parlamenti vitákat nem ismerő és ezért elutasító hangokat elfogadva – elszürkíteni, homályossá tenni. Még a legutóbbi győzelemhez, a világkiállítást megakadályozó döntéshez is olyan Kállay-kettőssel jutott el az SZDSZ – beleértve fővárosi frakcióját is –, hogy nincs az a propagandista (public relations szakember), aki azt ki tudná aknázni népszerűségének növelésére.
Azért tragikus az a nem is burkolt fenyegetés, hogy ha ledől a fal, a belső körben lévők egy titkos folyosón távoznak, s csak romokat hagynak maguk után, mert azt mutatja, még mindig nem érzik az alapító atyák, hogy a program, a stratégia nem minden, azt aprópénzre is kell váltania egy pártnak ahhoz, hogy teljesedésbe menjen, s ehhez ők már nem értenek. Hiszen ha értenének, most nem volna válság, s nem kellene Kis János utódját keresnünk.
Lehet, hogy ha Tölgyessy Péter lesz az új elnök, s a mértékadó körök elhagyják a pártot, elvész velük a programadó intellektuális erő is. Lehet, de nem biztos. Az azonban bizonyos, hogy egy, a kemény mag által integráló személyiségnek mondott, valójában azonban gyenge, karakter nélkülinek gondolt elnök győzelme esetén marad a lavírozás, s tovább folytatódik majd az emiatt elégedetlen tagok, választók leválása.
Megfontolhatnák e mértékadó körök, hogy ők és a tagság egymásrautaltsága mekkora. Gondoltak-e már arra, hogy a tagság nélkül mekkora befolyást tudnának gyakorolni a magyarországi politikai életben? Azok, akik köréjük gyűlve megalakították, s akikkel naggyá tették az SZDSZ-t, csak kis részben fogják őket követni, ha új pártot alakítanak.
Kétségtelen, hogy ma, 1991-ben, amikor még messze vannak a választások, könnyebbnek tűnhet a kiválás, mint a kiegyezés. Legalábbis az elmúlt egy év eseménytelensége e téren s a mostani fenyegetés is arra utal, hogy a mértékadó körök így érzik. Talán mégis jobb lenne mindenkinek, de leginkább ennek a sokat szenvedett népnek, ha azok, akik szabad Magyarországot, az évszázados stagnálás helyett valami mást akarnak, nem egymás ellen kezdenének harcolni a velük egyetértő szavazók kegyeiért, hanem együtt lépnének fel a kívül rekedtek, az elégedetlen, de nem tudatosan választók megnyerése érdekében. Minden erőre szükség van, ha meg akarjuk értetni azokkal, akik ingadoznak, akiknek nincs kialakult, határozott politikai álláspontjuk, hogy az MDF abban az értelemben folytat konzervatív politikát, hogy a fennálló, az örökölt gazdasági, társadalmi struktúra konzerválására törekszik, s nem abban, hogy a hagyományos emberi értékek köré igyekezne kialakítani egy új Magyarországot. Szükség van azokra, akik képesek meglátni és megfogalmazni a társadalmi folyamatok lényegi momentumait, akik meg tudják találni azokat a támadási pontokat, amelyeken be kell avatkozni, hogy a megmerevedett struktúrák összetörjenek, s átléphessünk a posztindusztriális világba. De szükség van azokra is, akik a programot le tudják fordítani törvényjavaslatokra, cselekvési programra. S azokra is, akik azt teljesedésbe viszik.
Nehéz helyzet, tudom, szembekerülni valakivel atyaként, aki olyan helyes, ígéretes kisgyermek volt, s most mást sem tesz, mint kritizál, elégedetlenkedik. Valóban könnyebb kitagadni, elzavarni a kamaszt, mint bölcsen egyengetni az útját akkor is, ha nem akar, mondjuk, atomfizikus lenni, ahogyan azt már születésekor elhatároztuk volt. A szabadság, az egyén autonómiája azonban, amelyre fölesküdtünk hajdan, elfogadást jelent. Elfogadását annak is, hogy a párt politikája, még ha lefektetett, közös alapelveken nyugszik is, nem elhatározás, hanem egyezség kérdése. Az SZDSZ kemény magja a mai helyzetben nem különülhet el a párt egészétől. A keveseknek, akik értenek hozzá, nem az a feladatuk, hogy kitalálják, hanem hogy a sok kis akarat, vélemény eredőjét kitapogatva megfogalmazzák a politikát úgy, hogy mindenki lássa, érezze benne: igen, erre gondoltam, ezt vártam, amikor csatlakoztam a Szabad Demokraták Szövetségéhez.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]