Egy magyar írónak másfél évvel az úgynevezett rendszerváltozás után a vámtisztek elvették Hegyeshalomnál a pénzét, őt magát pedig leszállították a bécsi gyorsról, és „visszairányították” Budapestre. A magyar író – Auschwitz tragikusan tanácstalan túlélője – mindezt zokon vette, és megírta. Egy minapi interjúban mindazonáltal fontosnak tartotta legszögezni: nem örül, hogy efféle – ha úgy tetszik, „politikai” – téma hullott az ölébe. Mi több, Auschwitz tragikusan tanácstalan túlélője ebben az interjúban egyenesen szörnyűnek nevezte azt, hogy még mindig csupa politika az életünk. Az igazi író célja végső soron csak az lehet, hogy megszabaduljon ettől a szörnyűségtől, és hozzáfogjon önmaga személyiségének a kiteljesítéséhez, vagyis felszabadításához. Akkor hatni is fog, mert a szabadság kisugárzik.
Az irodalom legyen irodalom.
Egy másik, nem magyar, hanem külföldi írónak több szerencséje volt. Ez a külföldi író hamarabb született, és ideje is, módja is volt megúszni a század nagy traumáit. Orosznak született, de Leninék elől Berlinbe, onnan pedig, Hitlerék elől, Amerikába tudott távozni, és végül, mellesleg, a század egyik legnagyobb amerikai írójává is lett.
Kertész Imrét már tizenhat éves korában torkon ragadták, és felhajították egy marhavagonra, hogy megbüntessék a törvénytelen létezéséért, azért, hogy a világra merészelt jönni. Kertész Imrének mindmostanáig nem adatott meg, hogy figyelmen kívül hagyhassa az e tájon történteket. Vladimír Nabokovnak ezzel szemben megadatott, hogy csakis azzal foglalkozzék, ami igazán fontos. Hogy lettünk és nem leszünk, s hogy ez valamiért (de miért?!) rettegéssel tölt el bennünket „két ideálisan fekete örökkévalóság közt”.
És mégis, és mégis.
1935-ben, még Berlinben és még oroszul, írt egy regényt. A regény címe Meghívás kivégzésre, és arról szól, hogy egy embert halálra ítélnek, de sem az ítélet okát, sem a kivégzés várható idejét nem közlik vele. Az elítélt zokszó nélkül tűr, de rabtartóinak mindez nem elég: ők alázatos együttműködést, sőt, megértést és szeretetet követelnek tőle. A kivégzésre végül látványos külsőségek közepette, óriási nézősereg színe előtt sor is kerül, és hősünk feje a porba hullik.
Könyve 1959-es, amerikai kiadásának előszavában mármost így írt Nabokov: „Hogy hatással volt-e ezen könyvem megírására az a tény, hogy alkalmam volt mind a nácizmust, mind a bolsevizmust mint egyformán nyomasztó, állatias bohózatot látni, ne foglalkoztassa a nyájas olvasót, mint ahogy engem sem foglalkoztat.”
Tény, hogy a regény tartalma valójában nem is foglalható össze úgy, olyan politikagyanúsan, ahogy az imént összefoglaltam. Hogy a börtön nem is börtön, hiszen például ki lehet sétálni belőle. Hogy egyedül a főszereplő, Cincinnatus valóságos lény (és épp ez, ez a „gnosztikai fajtalanság”, ez az „átlátszatlanság” a bűne), és rajta kívül minden és mindenki „tapintható látomás”, lét nélküli fantom, elképesztően elrajzolt, groteszk figura csupán. (Az egyik szereplőnek például kék szemöldöke és hosszú, nyúlszájú, festett arca van.) Hogy a Meghívás kivégzésre filozófiai kulcsregény, mely szülőhazájában és annak peremvidékein amúgy a Lolita „pornográfiája” mellett még a „szubjektív idealizmus” szintén főbenjáró bűnébe (!) is belekeverte hajdan, nem is oly régen, Vladimír Nabokovot. Hogy ennek a regénynek még a szavait sem az és úgy tartja össze (hagyományos stilisztika, nyelvtan, formális és nyelvi logika), ami és ahogy a regények szövegét szervezni szokta, hanem például fura alliterációk. (Megnehezítve a magyar fordító, a kiváló Bratka László dolgát, holott Nabokovot eleve nagyon nehéz lehet fordítani.) És tény, hogy az alaphelyzet kafkai, a regényvilág joyce-i, a filozófia schopenhaueri, egyes motívumok pedig (a nagyszerű utószó szerzőjétől, M. Nagy Miklóstól megtudhatóan) Byrontól és Lermontovtól, Puskintól és Dosztojevszkijtől, Dumas-tól és Stendhaltól, Gogoltól és Mark Twaintól valók. Ámbár a főhely kétségkívül egy kitalált filozófusé, bizonyos Delalande-é. Nabokov még a mottót is tőle származtatja: „Comme un fou se croit Dieu / nous nous croyons mortels.” Vagyis: „Ahogy a bolond Istennek tartja magát, úgy hisszük mi azt, hogy halandók vagyunk.”
Szóval, tény, hogy Nabokovnak szerencséje volt, és legfeljebb ha elefántcsonttornyának erkélyéről, távcsővel nézte a század történéseit.
És mégis. Aki Nabokovot olvas, tudhatja, hogy Nabokov sem úszott meg semmit. Vagy ha igen, hát csakúgy – egy életműnyi erőfeszítés árán! –, ahogy kivégzett hőse, Cincinnatus „a porban, a hulló tárgyak és a perspektíva csapkodó vásznai közt elindult, elindult arra, ahol, a hangjukból ítélve, hozzá hasonló lények léteztek”.
- Rábeszélő [6]