Így azután vidáman tovább vitatkozhatunk. Legalábbis azok a kevesek, akiknek van még humoruk, sőt továbbra is és sokkal jobban, felszabadultabban hadnak derülni magukon azért, hogy immáron évtizedek óta vitázunk azon, amiről egyikünk sem híd semmit. Honnan is tudhatnának, hiszen az én elképzelésemről van szó, és én sem tudom, hogy mi is az, de nem is tudhatom, hisz sohasem engedték kipróbálni sejtéseimet.
Az 1991. november 6-i Esti Hírlapnak is így ecseteltem az előző napi Népszabadság-beli cikk végének lemaradása miatt érzett pokoli vidámságomat: „Ennél a válságnál vidámabb dolog nincs is a világon. Ezt másként, mint röhögve, nem is lehetne elviselni.” Az újságíró (schw) gyanút is fogott, hogy talán nem is valódi repeső vidámságom, pedig a vita folyamán harmadik infarktusom elkerülése érdekében, igazán komolyan erőltettem magamra. „Ön bár rendkívül derűs, mégis mintha ma még dühösebb lenne, mint mondjuk három-öt évvel ezelőtt.” „Nem erről van szó - hazudtam az igazat, mint elvből mindig, csak a színtiszta igazat -, egyszerűen csak öregebb és idegesebb vagyok. A hülyeség már nagyon fáj, és ehhez nem lehet hozzászokni.”
Sárközy Tamás professzortársam a vita utáni napon a Kossuth adó Reggeli krónikájában dicsérgetett is Nej György riporternek.
„Nej György: Az azért furcsa volt, hogy itt olyan fiatalok is részt vettek, akik tulajdonképpen csak hallomásból tudhatnak Liska Tibor modelljéről és többé-kevésbé megvalósult vagy betiltott kísérleteiről.” De a Liska-viták azért újra-újra idevonzzák a fiatal szakértőket és érdeklődőket.
Sárközy Tamás: Megérzik Tiborban az örök fiatalságot.
N. Gy: Ezt Liska Tibor bevezető szavaiban úgy fogalmazta, hogy ezek szerint megint válság van, és ez nekem jó, hiszen megint vannak Liska-viták. Liska-viták csak akkor lehetnek?
S. T.: Nem hiszem. Tiborral bármilyen szituációban szellemi élvezet részt venni. Egyébként azt hiszem, hogy Liska Tibor olyan ember, akinél mindig válság van, olyan értelemben, hogy ha bármilyen rendszer lenne, akkor ő egy másikat akarna, másfajta, új konstrukciót hozna. Hát voltaképpen ez a szakmánk, hát mind-egyikőnk így vagyunk vele.”
Sok más érdekességről is beszámolt, még Sárközy, csak arról nem, valószínűleg ugyanis fel sem tűnt neki, hogy az előző esti, pokolian válságos állapotomnak is főleg ő volt az előidézője. (Sok egyéb csapás közt.)
Előző este ugyanis megállapodtunk, kicsit korábban jön, hogy még a vita előtt elolvashassa az általam írt vitaanyagot, s még megbeszélhessük a vele tervezett indítást. Persze ki volt az az „anarchista”, aki késett, sőt még Surányi Györgyöt is eltérítette a tanszékére, mint éppen ő. Ráadásul még komolyan izgultam is érte, mert tudtam, hogy lázas beteg, és csak a kedvemért vállalkozott most is a velem soha egyet nem értő szerepére, mint nyilatkozta is: „…én sose értettem egyet Liska Tibor nézeteivel, a Liska pedig ezt nagyon szereti.”
Még valami komoly baja is lehet, hogy ennyit késik! A legőszintébben izgultam érte, mint az örökifjú szellemi akrobatáskodásra ítélt, aki alól kilőtték a már kikopott, de még mindig ereje teljében lévő és megbízhatóan stabil untermannt. Vagy mint az a pankrátor, akinek vereségre ítélt társa éppen az előadás előtt dobja fel a talpát.
A hallgatóknak persze úgy tűnt, hogy csak a hecc kedvéért húzom az időt és várunk izgatottan Surányi Györgyre és arra a Sárközy Tamásra, aki eltérítette, s akivel folytatott vitám lényege a Népszabadság 1991. november 5-i számában megjelent cikkemből is kimaradt. Így a cikk nem kapcsolható a „Liska-féle felfogás – Sárközy szerint – túlhajtott érvényesítésén” kuncogó kritikámhoz. Ezt a véleményét ugyanis új könyvének alábbi mottójánál is humorosabbnak tartottam: „Az élet nem habos torta” – mondotta volt Bacsó Péter Virág elvtársa az ÁVO-tól, és nem Virágh úr az ÁVÜ-től.
Végre mégiscsak megérkezett Sárközy Tamás, aki zseniális humorral és ösztönösen is fifikus jogászkodással csúsztatta össze az ÁVÜ által gyakorolt nyilvános pályáztatás és a szerintem szükséges licitálás ég és föld különbségét. Vidám válság cikkemben is erről, s nem az ÁVO-ról és nem is az ÁVÜ-pályáztatásról írtam azt, hogy: „A társadalmi örökség lényege ugyanis valóban a versenyben megszerezhetősége és gyarapíthatósága lenne. Egy olyan a »licit a licitálóé« alapon folyó, tulajdonképpen megtakarítási versenyben, amely a vállalkozás jövedelméből vállal megtakarítást önmagának. Ennek fő célja éppen a vállalkozó önállóságának, tulajdonossá válásának elősegítése lenne, hogy maga dönthessen önmagáról, s ne mások, a választók alulról, vagy a kinevezők felülről döntsenek róla.”
A legfrissebb döglött ló
Sárközy Tamás azonban derekasan kitartott az ég és föld különbség összecsúsztatása mellett, hogy igazolhassa az enyémtől eltérő véleményét. Még a vita után is így nyilatkozott Nej György alábbi kérdésére (Reggeli krónika, Kossuth adó, 1991. november 6.):
„N. Gy.: Mi az eltérések lényege? Tehát ön miért képviselt örökké ellenpólust?
S. T.: A Liska-féle elmélet lényege a társadalmi örökség és mindenki vállalkozói léte. Én pedig kezdettől fogva a modern kapitalizmus alapvető formáit, főleg a Liska által döglött lónak nevezett részvénytársaságot favorizáltam. Nekem az volt a véleményem, hogy a modern gazdaság, a modern árutermelés feltalálta már azokat a szervezeti és jogi formákat, amelyek munkaképesek. Ezeken lehet finomítani, ezekhez lehet hozzátenni, de alapvetően más rendszert kialakítani már azért sem lehet, mert az európai közösséghez kell tartozni, mert a világkereskedelemben részt kell venni. Tehát a Liska-féle elmélet megértése meglehetősen nehéz. Egy pragmatikus nyugati kereskedő nem képes vele dolgozni, de belföldi se. Rendkívül eltérően gondolkodunk. A fiatal Orbán Viktortól kezdve a hivatalban levő miniszter, a Kupa, a kutatók, a legkülönböző SZDSZ-képviselők, mindenki itt volt. És nézze meg, hogy milyen kellemesen elvitatkozunk egymással. Nem sajnálva persze a másikat, mert azért azt hiszem, a hallgatóság összecsapást is láthatott.
N. Gy.: Kellemes és szellemes vita zajlott több órán keresztül. Bár egy fillért sem kapott még a Liska-féle csapat, ahogy ezt Liska Tibor elmondta itt este, de azért ők nem adják fel.”
Az „érdekes összecsapások” Reggeli krónika-beli és az 1991. november 9-i 168 órában elhangzott ismertetéseiből mégis éppen Páles György és Surányi György hozzászólásai maradtak ki teljesen. Tőlük pedig nemcsak a spontán privatizációs jogalkotásáért kapott igen kulturált kritikát Sárközy. Hozzászólásaik a részvénytársasági formáról és a hayeki versenyvalutákról a későbbi szakmai továbbfejlesztési vitáinkhoz is igen hasznosak lesznek.
Most azonban valóban az volt a lényeg, hogy legyen pénz a kísérletekhez, legalább a régóta szabotált minimumot verhessük ki bürokratáinkból. Kitűnő szellemi pankrátortársam hősi hadakozásából azonban így kimaradt egy s más lényeges. Például az, hogy én a részvénytársaságot a legfrissebb döglött lóként éppúgy hasznosan fogyaszthatónak tartom, mint az ostrom után, a tántorgó, elkószált lovak mögé sorakozó húsra éhezők. Sőt nézeteimet jó ideig részvényes szocializmusként utasították el. Maga a részvény mint forgatható értékpapír sohasem volt ellenemre. Hiszen azt biztosítja, hogy a befektető úgy juthat hozzá bármikor a pénzéhez, hogy a részvénynek a másodlagos piacon való eladása helyett magától a részvény kibocsátójától mint valami adóstól kellene visszakövetelnie a pénzét.
A tőkepiaci összkínálatot és összkeresletet összehozó tőzsdék így maguk is jóval fejlettebb licitálási versenyt biztosítanak, illetve biztosítanának, ha nem az elavult társasági, jogi és szervezeti formák Parkinson-törvényei érvényesülnének és tennék nevetségesen elavultakká. Azok az igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági stb. formális, értelmetlen fontoskodások, melyekre Páles György utalt, Angliában már 1956-ban gúny tárgyává váltak az akkor megjelent Parkinson-törvényekről szóló könyvben. Ezt véletlenül éppen az a Norman Macrea jelentette meg a The Economistban, aki főszerkesztő-helyettesként 1983 márciusában az én gondolataimat és kísérleteimet is elsőként publikálta.
Azóta is sokkal jobban ismerték és értették elgondolásaimat Nyugaton, a B.I.E.N. (Basic Income European Network) eddig konferenciáin és más tudományos vitákon, nemcsak kritikátlan önelégültség és öndicséret kopírozásában jeleskedve európaiaskodnak.
Egy igazság két oldalról
„Jog nincs, csak hézag!” – vetettem fel egyszer jogtudósunknak. „Te nagyon tévedsz – mondta –, mert lehet, hogy az egész lakosság beledöglik, de jog akkor is van.”
Ebből is látszik, hogy ugyanazt az igazságot fogalmazzuk meg, csak másképp, két ellentétes oldaláról. A francia koldusok dalában – én még azt daloltam ifjúkoromban –, hogy „jogot adj, s ne koncot a népnek”. Ma a jogállamiságban már az eddig megszerzett konc sem elég biztonságos. Sőt a koncon való osztozkodás fejlettebben piaci versenyének puszta kikísérletezésének lehetőségei is jogos félelmeket keltenek.
Másról ugyanis nincs még szó, mint pusztán elvi lehetőségekről és üres ígéretekről, vagy még azokról sem. E sorok írásáig még pl. egy fillért sem kaptunk kutatásunkra a régóta megígért OTKA- és egyéb pénzeink töredékeiből sem. De az a szép és igazán vidító e mai válságban, hogy a legnagyobb üzleti titkot, a maiaknál sokszorosan nagyobb pénzek előteremtésének jövőbeni lehetőségét még csak nem is sejtjük. Az pedig csak igazán csodálható, hogy az ÁVÜ-ről és a Kupa-program mai problémáiról csak ennyi humorizálnivalót termelt bürokráciánk (amit egyébként Sárközy Tamás is csak azután írt meg, miután az egész korábbi szakértői kormánnyal együtt menesztették. Ha korábban teszi, már akkor menesztették volna, mint másokat hasonló okokból).
Honnan lenne meg az ehhez szükséges rálátása, ideje és függetlensége, ha ma is a bürokrata „senkié se” köztulajdonok állammonopolista rendszereinek privát monopóliumokká alakításában fejtené ki bürokrata buzgalmát. A már említett Népszabadság-cikkem kimaradt vége egyrészt válasz Sárközy könyvének azon kedves álproblémázására, hogy lehet-e az üzleti titkaik kiadására kötelezni a vállalkozásba adó, vállalatoknak becézett hivatalokat. Másrészt arra vonatkozik, hogy a versenyzés és a monopolizálás közötti versenyben én valóban a fejlettebb piaci versenyzés személyesen felelős és érdekelt tulajdonrendszerét keresem.
Az ÁVÜ virágzásában sem a „verseny habos tortája” a sok
Annál nagyobb őrültséget, mint az üzleti titkok kiadására kötelezés, szerencsére már elképzelni sem kell és lehet a mechanikus teljes „esélyegyenlőséghez”. Ahhoz, ami csak akkor létezhetne, ha mindnyájan teljesen egyformák lennénk. De hogy kinek mekkora az esélye az egyes vállalkozásoknál, azt a pénzeket osztogató bankár bürokraták sem tudhatják, legfeljebb csak hiszik, hogy tudják.
A legnagyobb titok tehát először is az, hogyan lehet emberi joggá tenni a pénzkibocsátást a pénzhamisítás mai állami monopóliumaival szemben?
Másodszor: hogyan lehet az összes adókat, vámokat és egyéb törvényes fosztogatásokat szolgáló állami, illetve adminisztratív elvonásokat társadalmi örökséghitelek kamatoztatásával és törlesztésével felváltani?
Harmadszor: milyen egyéb reális feltételei vannak egy olyan párhuzamos szabadpiac széles körű önszerveződésének, amelyben minden tulajdonos vállalkozót a jövedelmezőségét biztosító világpiaci árbázisú szabadárak irányítanak?
Mióta közgazdászeszemet tudom, ezek a kérdések foglalkoztatnak. Végzett bölcsészként ugyanis sok pályához éreztem magamban kedvet és némi tehetséget, de egyikhez sem „azt az igazit” – No, aki ilyen komplex antitalentum, mint én, az menjen közgazdásznak. És máig tart nagy csalódásom, hogy ezen a pályán még ez a kicsi tehetségem is sok. Már nem a teljes elismerés hiányzik, hanem a lehetőség, hogy végre meg is oldhassuk, meg is érthessük, ki is dolgozhassuk és ki is próbálhassuk mindazt, amiből állítólag túlzottan sokat is fogadtak el, ha nem is a lényegét.
A mai állammonopolista bürokráciák de-regulálásához és a gazdaság demilitarizálásához azt kellene elérni, hogy a szegényítő hivatalok fizessenek a gazdagító vállalkozóknak. Ehhez azonban sajnos, úgy látszik, meg tovább kellene folytatódnia a Sztálin halála óta tartó bukássorozatnak. És lehetőleg mind vidámabban és békésebben! Hiszen még elképzelni is rossz, hogy mi lett volna, ha már a korábbi szakértői kormány alatt is sikerült volna világosabb választ kapni kérdéseinkre, és reformjainkkal megmentjük a kádárizmust!
A tudományosan is érlelődő válságok mind vidámabbá válásánál jobbat nem kívánhatunk magunknak. A habos tortával dobálódzó burleszkfilmek is a válsághelyzetek teljesen váratlan feloldásától lesznek igazán mulatságosak.
„N. Gy.: Lengyel László egyébként megjegyezte Liska Tiborról, hogy a rendszerváltásban sokkal nagyobb szerepe volt, mint akármelyik pártnak.
S. T.: A rendszerváltásban az alapvető szerepet nemzetközi körülmények játszották. Azt hiszem, hogy a Liska-féle magatartás és sok más ember Liska-féle »anarchista« magatartása valóban belülről a régi rendszert bomlasztotta. És ilyen értelemben Lengyel Lászlónak igaza van. Maga a nézetrendszere azt hiszem, hogy a mostani átalakulásban jelentősebb szerepet nem kapott, ami nem jelenti azt, hogy esetleg más alkalommal nem kaphat.” (Idézet a már említett Reggeli krónika adásából.)
Ilyen értelemben valóban igaza van Lengyel Lászlónak meg Sárközynek is, csak éppen az a baj, hogy úgy is néz ki az eddigi „rendszerváltás”, mint amit a nemzetközi körülmények kényszerítettek ki, de csak a politikában. A gazdaságban nem igazán váltotta fel az állammonopolista rendszerek valamennyi nyomasztó elavultságát, csak a mi eddigi etatista bürokráciánkat cseréltük egy másikra.
Nem a mi hajónk!
„Házaspár a Titanicon. A katasztrófa bekövetkezik, a feleség jajveszékel:
– Süllyed a Titanic – ordítja férje fülébe.
– Sag schon! Nem a mi hajónk! – vigasztalja meg a nyugodt férj.”
Valahogy így vigasztalódhatunk mai gazdasági és politikai válságproblémáinkkal? Nem! Még ennél is sokkal cifrábban!
Elvégre egy sokkal elavultabb evezős hadigálya roncsai közül szabadulván mi most próbálunk feljutni arra az egykori Titanicnál is nagyobb, modernebb nyugati luxushajóra, amiről jól tudjuk, hogy az is épp süllyedőben van. Persze, mi sem szeretjük a jéghegyes, jeges fürdőt, de legalább addig szeretnénk egy kicsit megmelegedni és jóllakni e fránya nyugati luxushajón, míg az is el nem süllyed végképp. (Forrás: Liska Tibor Vidám válságot, Népszabadság, november 5.)
Az idő vasfoga még a legmodernebb rendszereket is kikezdi, és előbb-utóbb arra ítéli, hogy eltűnjenek a történelem, süllyesztőjében. Állammonopolista bürokrata korunk hadigazdasági rendszereinek egymást követő csődjei azonban azért olyan szórakoztatónak tűnő vidám válságok, mert akkor sem látjuk, nemhogy „előre”, hanem még közben sem, amikor már nyakig benne vagyunk. Továbbá, akkor sem értjük, hogy mi a válság oka, amikor már a lakosság többségének egzisztenciáját fenyegeti. Persze nem a saját tulajdonukat. „Saját” tankjuk sem azoknak a katonáknak a tulajdona, akik kezelőjükként benne égnek, a hadirepülő sem azoké, akiket lelőnek benne. Hogy is lehetne másképp?!
Az alapvető paradoxon halálos komikuma az, hogy egyáltalán nem modern technikánkat kell attól féltenünk, hogy saját tulajdonként el is veszíthetjük. Sokkal inkább attól félhetünk, hogy az veszejthet el bennünket. Mert a kellően meg nem értett, el nem sajátított eszközrendszerünkből ellenünk forduló fegyverzetnél is általánosabb és pusztítóbb rendszerré válik. A modern haditechnika szellemét úgy sikerült kiszabadítani a palackból, hogy nemcsak katonák válhatnak újra ágyútöltelékekké. Az egész gazdaság is a háborút szolgáló munkáshadseregeket foglalkoztató fronthátországgá válhat békeidőben is. A munkás- és alkalmazotti hadseregek is hadigépezet alkatrészei, akik legfeljebb zsebpénzfizetést kaphatnak.
Hogyan vegyék meg ebből nehézipari nagyüzemeiket, vagy akár a többit is? Miből, hogyan vállalkozzanak és gazdálkodjanak önállóan saját tulajdonukkal is felelősen fizető adósokként is azok, akik még magasabb posztokon is csak parancsra hajlongó nyomorult bürokraták lehettek mostanáig? Hogyan szabadulhatnak meg attól a fegyvereiknél is sokszorosan kártékonyabb és drágább naturálgazdálkodó hadigazdaságtól, amelyben a terveink még csak nem is jóslások, hanem utasítások voltak?
Szabadság és gazdaság
Talán e kérdések miatt is lett a boldog, gyermeki gondtalansággal eladósodott legvidámabb barakkból a leggondterheltebb, legtöbb jajszót hallató szabadság országa. Talán ez már végre gondolkodni késztet mindnyájunkat. A gondolkodásnál borzasztóbb, keservesebb, fájdalmasabb szülést ugyanis elképzelni sem lehet. Különösen, ha új gondolatokkal próbálkozunk! Rögvest kiderül, hogy a legmerészebben újnak tűnő gondolatok lényegét vagy legalábbis csíráit nagy gondolkodók már rég felfedezték előttünk.
Végül legjobban annak örülök, hogy jómagam nem váltam kannibállá Garai László „A bolsevik típusú gazdaságpszichológiai szerkezetről” szóló tanulmányában szereplő alábbi vicc szerint: „Vannak Önök között kannibálok?” – kérdezi a misszionárius a bennszülöttektől? „Nincsenek – válaszolja ez utóbbiak szószólója, tegnap ettük meg az utolsót is.”
Pedig nagy kedvem lett volna a vita kezdetén „gyilkossággal” vádolt vitacikkszervezőt, sőt magát a vita szervezőjét is keresztben lenyelni. Azóta már megkaptam a bocsánatkérést. Kiderült, hogy a nyomda ördöge hajóztatott el tévedésből két kiszedett flekket, de szó sem volt semmiféle cenzúrázásról. Én meg, hogy átkozódtam. A tehetséges vitaszervezés elismerése mellett is fenntartom azt a véleményemet, hogy a kísérleti konkrét problémáinkról való vitázás sokkal többet ért volna. És többet is fog érni, ma már az ezekhez is érteni kezdő fiatal kutatók segítségével.
- gazdaság [6]