Skip to main content

Köttessék gentleman agreement

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vannak kiutak?


Kedves Barátaim!

Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mi a kivezető út az SZDSZ jelenlegi válságából. Még azt sem merném állítani, hogy ismerem a válság valamennyi összetevőjét. Főleg persze semmiféle jogosultságot nem érzek, hogy pártonkívüli létemre belebeszéljek a párt belügyeibe.

Én mégis lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy megosszam veletek gondolataimat. Azt hiszem ugyanis, hogy éppen valamelyest kívülálló mivoltomból fakadóan világosabban látok olyasmit, amit ti túlzott közelségiek folytán talán már észre sem vesztek.

Röviden: azt hiszem, nem döntöttetek el egyértelműen, mi a fontosabb: megőrizni a demokratikus ellenzék liberális, elitorientált profilját, vagy megdönteni az MDF kialakulófélben lévő abszolút tekintélyuralmát. Úgy tűnik, az SZDSZ pillanatnyilag egyforma vehemenciával áhítozik mindkettőre – hogy szigorúbban fejezzem ki magam egyik célra sem törekszik eléggé vehemensen. Márpedig ezt is meg azt is egy időben nem lehet.

Úgy tűnik, a demokratikus ellenzék régi magja, vagy ha úgy tetszik a „veteránok” semmiképp nem óhajtják feladni az illegalitás évtizedei alatt kialakult, megszenvedett identitásukat (hogy is kívánhatná ezt tőlük bárki is!), ugyanakkor azonban képtelenek lemondani a nagy tömegeket mozgósító néppárt ábrándjáról, így aztán veszélyben forog az élesen meghatározott, liberális profil is, meg napról napra illuzórikusabbá válik a nagy gyűjtőpárt is.

Valójában nem tudnám megmondani, melyik stratégiai cél a fontosabb, de egy biztos: a kettő együtt nem megy. Ezt a kívülállók nagy tömege is így látja, és ezért az SZDSZ-szimpatizánsok valaha nagy tábora a permanensen csökkent.

Az teljesen világos, és senki nem is vitatja, hogy aki nem akar politikus lenni, azt erőszakkal nem is lehet rákényszeríteni, hogy mondjuk ne adj’ isten, miniszterelnök legyen. Senki nem vette rossz néven Kis Jánostól, hogy annak idején nem óhajtott részt venni a parlamentben nap mint nap folyó, gyakran megalázó és mindenképpen beszennyező iszapbirkózásában. Csak tisztelni lehet szerénységéért, puritánságáért, tisztességéért, hogy magára vállalta a felelősséget az SZDSZ pillanatnyi hullámvölgyéért, és lemondott pártelnöki tisztéről.

De hát attól tartok, ezzel nincs megoldva semmi. Rendben van, Kis János filozófus, nincsenek politikai ambíciói, nem akar politikai karriert befutni Ez világos. Szíve joga. Hát a veteránok? Ők se? Ők is túl finnyásak a napi politikához? Biztos? Akkor miért hirdették meg annak idején a négy igent? Miért jelentették ki, hogy az SZDSZ kész átvenni a kormányzást? És miért hirdették meg a Demokratikus Chartát? Hát nem azért, hogy széles néptömegeket mozgósítsanak az MDF egyre nyíltabban antidemokratikus, elviselhetetlenül arrogáns, egyeduralomra törő politikája ellen? Hát nem az a cél vezeti őket, hogy igenis megszerezzék a hatalmat? Mi más célja lehet egy politikai pártnak?

De hát ezt nektek kell eldöntenetek. Itt és most.

Csak két lehetőség van: vagy marad az MDF újabb négy évig (vagy ahogy Csurka szeretné: negyven évig) uralmon, az SZDSZ meg éli a maga vegytiszta, profilírozott, liberális, elitorientált mozgalmi életét – esetleg újra az illegalitásban; vagy pedig felveszi a kormánykoalíció által odadobott kesztyűt, és nem rest részt venni a mindennapi közelharcban, és szívósan küzd – igenis a hatalomért, hogy megvalósíthassa nemzetmentő politikai programját!

Elnézést, hogy színházi példával hozakodok elő, de olyan ez, mint amikor a rendezőnek fel kell döntenie, kit céloz meg a produkciójával. A vájtfülű keveseket, vagy pedig a széles tömegeket. Ha kényelmes állami dotációval rendelkezik, tehát nincs rászorulva az anyagi sikerre, és megelégszik tíz-tizenöt előadással, olyan szereposztást engedhet meg magának, amilyet csak megálmodott; de ha abból kell megélnie, amit esténként befizet a publikum, akkor arra kell törekednie, hogy hosszú szériát fusson a darab, akkor bizony csak egy sztárra bízhatja a főszerepet, tehát olyasvalakire, akire be is jön a közönség. Még akkor is, ha ez esetleg csak egyfajta művészi kompromisszum árán lehetséges.

Itt tartunk most mi is. Kis János nincs. Ez tény. Ezen most már kár siránkozni. Hát akkor? Ki az, aki képes arra, hogy ellensúlyt képviseljen Antall-lal, Kónyával, Csurkával meg a többiekkel szemben?

Volt idő, amikor a parlamentben nap mint nap kudarcok érték az MDF-et. Persze, hogy akkor is működött a szavazógépezet, de a nagy tömegek mégis visszafojtott lélegzettel figyelték a képernyőt, valahányszor az SZDSZ frakcióvezetője emelkedett szólásra, és napokig beszédtéma volt, hogyan mosta le a porondról az MDF-et, és az emberek reménnyel és várakozással tekintettek az SZDSZ-re. Erre ne emlékeznétek?

Hogy ne kerülgessem itt tovább a forró kását: bármilyen súlyos okotok volt is annak idején, hogy leváltsátok Tölgyessy Pétert a frakcióvezető posztjáról, nem addig volt-e sikeres az SZDSZ? Nem addig volt-e széles tábora az SZDSZ-nek? Nem akkor nyertük-e meg az önkormányzati választásokat? És nem azóta tart-e az SZDSZ permanens hanyatlása?

Ha Tölgyessy Péteren kívül bárki mást képzelek az SZDSZ pártelnöki székébe, nem látom garantálva az eredményességet, a közönségsikert. Márpedig ehhez az „előadáshoz” nem kapunk állami dotációt! Rá vagyunk szorulva hát a „közönségsikerre”, egyszóval rá vagyunk szorulva a „sztárszereposztásra”.

De tegyük fel, nincs igazam, rosszul látom a helyzetet, korántsem áll fenn az a szituáció, amit itt vázolni próbáltam. Ellenkezőleg. Hátha csakis az ránthatja ki az SZDSZ-t a hullámvölgyből, ha Dornbach Alajos vagy Mécs Imre foglalja el az elnöki széket? Lehet. Nem tudom.

De egy biztos: akárki lesz is az elnök, csak úgy vezetheti ki az SZDSZ-t a válságból, ha a többiek, az ún. vesztesek, továbbra is hajlandók lesznek majd együttműködni vele, politikailag támogatják és segítik. Ha bármely jelölt győzelme esetén a többiek megtagadnák tőle együttműködésüket, és netán sértődötten visszavonulnának, az egészen bizonyosan az SZDSZ széteséséhez, jelentéktelen perempárttá válásához vezetne.

Ezért már most, még jóval a választás előtt, rá kellene bírnunk mind a három jelöltet, hogy egyfajta gentleman agreement keretén belül nyilvánosan jelentse ki egyrészt, hogy meg nem választása esetén hajlandó továbbra is együttműködni szerencsésebb vetélytársával, illetve másrészt megválasztása esetén sem tarthat igényt semmiféle egyeduralomra, hanem – primus inter pares gyanánt – magától értetődően elfogadja a testület politikai kontrollját.

Aki pedig egy ilyen megállapodást nem képes vagy nem hajlandó elfogadni, az lépjen vissza a jelöltségtől!

Azt hiszem, ez az egyedüli módja annak, hogy elkerüljük a katasztrófát.

Kérlek, gondoljatok erre, amikor pártelnököt választotok. Egyébként pedig újólag elnézéseteket kérem, hogy belebeszélek a belügyeitekbe.

Szeretettel köszöntelek benneteket:












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon