[1]
A hét végén megtartotta a szokásos karácsony előtti országos gyűlését a legnagyobb kormánypárt. A Műegyetem aulájában szerényen nyíló tulipánok, nyugalmat árasztó, hatalmas zöld kárpitok fogadták a belépőt. A terem fölött lebegő szellemként az egyszerű, ám annál kifejezőbb dekoráció: Csengey Dénes szavai (Európába, de mindahányan), alattuk az EK kék, tizenkét csillagos zászlaja, jelezvén a kormány külpolitikai sikereit, végül legalul a diszkréten megbúvó nemzeti lobogó. A pódiumra vonuló elnökséget vastaps köszöntötte. A hangulat és az elnökségben helyet foglaló tekintélyes státusférfiak magatartása egyaránt azt tükrözte: a kormány sikeres évet zárt, az MDF ismét feljövőben van.
Kedvezőtlen előjelek
Az előjelek pedig nem voltak ennyire biztatóak. Az elmúlt év politikai eróziója nem kímélte az MDF-et sem. A közvélemény-kutatások jelentős visszaesésről tanúskodnak (nyáron az MDF a harmadik helyre csúszott a két liberális ellenzéki párt mögé), a választók és a tagság jelentős része elpártolt, az MDF sem volt képes maga mellé állítani a politikai távolmaradókat. A párt mellett továbbra is kitartó, aktív tagság részben kicserélődött, részben erősen radikalizálódott.
A politikai viharok nem hagyták érintetlenül a frakciót sem. A növekvő társadalmi elégedetlenség egyre gyakrabban kényszeríti a választók iránt is lojálisnak lenni akaró képviselőket, hogy tartózkodjanak, vagy egyenesen leszavazzák a kormány előterjesztéseit. (L. legutóbb a helyi önkormányzatok céltámogatásáról szóló országgyűlési javaslatot.) Egyes parlamenti képviselők keményen bírálták a párt jobbratolódását, a türelmetlen, konszenzusra nem törekvő magatartást, illetve azt, hogy a kormány elsősorban az örökölt apparátusokra épít, és a frakciót és ezen keresztül az egész parlamentet szavazógéppé silányítja. Platformok jelentek meg (Programplatform, Monopoly-csoport, Liberális Műhely), születtek kritikus tanulmányok, sót sor került néhány látványos kilépésre, átültetésre is. Hozzátehetjük, a korábban mértékadó értelmiség már hamarabb szép csendben kezdett elszivárogni a pártból. Mindezek ellenére a részben megújult vezetőség látványos elégedettsége nem teljesen megalapozatlan.
A sikerek
Mindenekelőtt sikerült átvészelniük a koalíció megingását. A hatalmi posztok újraosztását célzó tárgyalásokat, amelyeket a kisgazdák harcias elnöke, Torgyán kezdeményezett az akkor hullámvölgyben lévő MDF-fel szemben, de amelyhez halkan csatlakozott a KDNP is, sikerült Antalinak „kifárasztania”. Torgyán sorozatos hibáival kisakkozta magát a játszmából, hiszen az általa fenyegetett kisgazda-képviselők Antallnál kerestek és kaptak menedéket, a KDNP pedig csendben visszakozott. Az országos gyűlés egyetlen valódi kérdése az maradt, hogy vajon sikerül-e a vezetésnek lecsendesítenie vagy elszigetelnie belső ellenzékét. A gyűlés végeztével elégedetten állapíthatták meg, hogy igen, sőt úgy látszik, egyelőre sikerült megállítani a párt taxisblokád óta tartó mélyrepülését is.
Ez utóbbi több tényezőnek tudható be. „Köszönhető ez részben az MDF nyár közepe óta megfigyelhető politikai offenzívájának, amelynek része volt a tv és a rádió szétverése, a köztársasági elnök jogkörének megkérdőjelezése, az apparátusok MDF-esítése, legutóbb a Nemzeti Bank meghódítása. Ezek egy hatalmon lévő, de igazából tanácstalan politikai erő természetes reflexei: koncentrálni az erőket, erősíteni a hatalmi pozíciókat. Mindez kielégíthette a változások ütemével elégedetlen tagság fejeket követelő elvárásait, de az újsütetű hívek személyes várakozásait is. Ehhez kapcsolódott az igazságtétel programjának felmelegítése, amely elébe ment az indulatoknak, és jól működő gumicsont a forrongó tagság és a közvélemény egy része számára. És végül az MDF szempontjából pozitív a mérlege a károsodásnak is. A vártnál és reméltnél ugyan többen jelentették be igényüket a kárpótlásra (kb. hatszázezren), viszont a különböző megszorításoknak köszönhetően a várható költségvetési teher a legoptimistább becsléseket is alulmúlja. (Mellesleg ennek megfelelően csekély hatással lesz az érintettek életviszonyaira éppúgy, mint a gazdasági folyamatokra. Nyilván ezért kellett annyi időt tölteni vele.) Propagandahatása ezzel együtt sem jelentéktelen.
Egységben az ostromlott vár
Az országos gyűlésre nem maradt más feladat, mint a párt megingott önbizalmának helyreállítása, a küldetéstudat megerősítése és nem utolsósorban a frakció számára annak demonstrálása, hogy a tagság egyöntetűen a vezetőség mögött áll. Erre váratlanul jó alkalmat teremtett a két legnagyobb vetélytárs, az FKgP és főként az SZDSZ gyengélkedése.
Antall József alaphangot megadó nyitóbeszédében nem véletlenül hangsúlyozta elsősorban a kormány vitathatatlan külpolitikai sikereit, az ország függetlenségének megteremtését, az EK társulási szerződés tető alá hozását. (Más kérdés, hogy például a Varsói Szerződést talán mégsem az MDF bomlasztotta föl.) Magyarország oázis Kelet-Európa válságoktól szabdalt régiójában – hallhattuk, majd a rákövetkező beszédek diadalmasan sugallták a gondolat folytatását: az MDF oázis az önmagukkal és egymással marakodó pártok szabdalta belpolitika sivatagában. A Surányi-ügy keltette felbolydulás is végeredményben kedvezett az egységesítő törekvéseknek. Az MDF magára maradt, hogy egyedül folytassa küzdelmét a „jajveszékelő politikai kft.-k” acsarkodása közepette, a rendszerváltást szabotáló posztkommunista-ellenzéki összeesküvés ellenében. A vezérszónokok nem hagytak kétséget afelől, hogy folytatni kívánják a sikeres offenzívát. Erre utalnak a beszédek vissza-visszatérő, rendszerint vastapssal jutalmazott fordulatai a „keményebb fellépésről”, a „totyorgó konszenzuskeresés” feladásáról, vagy hogy Csurka István szemléletes fordulatát idézzük: kitapostuk immár a hatalom cipőjét, az fölvette lábunk formáját, most már magabiztosan járni fogunk benne.
Az „ostromlott vár” hangulat, amellyel a hívek lelkesen azonosultak (az MDF-tagok a rendszerváltás szörnyű felelősségét hordozó katonái a nemzetnek stb.), elejét vette annak, hogy bármiféle kritika markánsan megjelenjen. A szekcióülésekről a sajtót kizárták, így nem tudjuk ellenőrizni az ott folyó munka „tudományos szakszerűségét”. Mindenesetre a közzétett állásfoglalások nem igazolják az elnöki zárszóban elhangzott hízelgő jelzőket: lapos közhelyeikből sugárzik a kormány iránti elégedettség. (A legkritikusabb az egészségügyi és szociálpolitikai szekció állásfoglalása, de a bajok fő oka az, mint kiderült, hogy ez a minisztérium nem az MDF irányítása alatt áll.) Hasonló a benyomásunk az „azt kérjük a kormánytól…” jellegű, régi időket idéző, „kritikus” hozzászólások színvonaláról is.
Ezzel együtt a győzelemittas bejelentés, miszerint az MDF választási programja lényegében megvalósult, és új programra van szükség, szöges ellentétben áll ugyanezen párt programplatformjának állásfoglalásával, miszerint a külpolitikát leszámítva, az MDF programjából alig valósult meg valami. Persze ennek sok jelentősége nincs, hiszen az említett iromány nem volt hozzáférhető, az ülésen szóba sem került, és Antall a sajtótájékoztatón is csak a „pater familias” elnéző mosolyával kommentálta megszületését, Elek Istvánt eretnek nézeteiért pedig kifütyülték. A jelenlévőket láthatóan bőven kielégítette az, hogy újra az elnökségben köszönthették a népi szárny képviselőit (Lezsák, Csurka), a vezetést pedig részben ez utóbbi, részben az, hogy a legfontosabb sikerült: egy erős, egységes és magabiztos párt benyomását kelteni. (Vélhetően a miniszterelnök bukását sejtető pletykák is azért terjedtek el, hogy utána el lehessen mondani: az ellenzék és a sajtó ismét makkal álmodott.)
Az érem másik oldala
Volt azért már a küldöttgyűlésen is néhány apró jelenség, amely árnyékot vetett a győzelmi hangulatra. A „nép” Csengey Dénes tragikusan megüresedett helyére nem az elnökség, vélhetően Antallhoz közelebb álló jelöltjét, Barsiné Pataki Etelkát választotta elnökségi tagnak, hanem azt a Bogárdi Zoltánt, aki már egyszer tag volt, és magát ekképp a nép által rehabilitált „bukott politikusként” jellemezte. Ennél is nagyobb zavart keltett viszont az, hogy Csurka rendcsinálási lázán „felbuzdulva” a frakció fekete báránya, Balás István vezető kormányzati pozíciókban dolgozó volt MSZMP- és KISZ KB-tagok nevét tartalmazó listát köröztetett a küldöttek között, talán arra célozva, hogy a söprögetést illenék a magunk portája előtt kezdeni. Csurka némi habozás után elhatárolta magát az effajta listázástól, és egyben új elvek nyilváníttattak ki az igazságtétellel kapcsolatban: mostantól nem az számít, hogy ki mi volt, hanem az, hogy a rendszerváltás óta milyen magatartást tanúsít az MDF iránt. Hozzátehetjük, hogy akiket ez igazán érint, azok ezt nyilván eddig is tudták.
Ezek azonban csak apró anomáliák. A legaggasztóbb az, hogy a vezető kormánypárt legcsekélyebb figyelmet sem fordított arra, hogy vajon valóban jól haladnak-e a dolgok. Csak a felületes szemlélő és az önnön küldetéstudatától kissé kába politikus ringathatja magát abba a tudatba, hogy az ország szekere akkor megy jól, ha az MDF-nek jól megy. Antall beszédeiben többször hivatkozott arra, hogy az ellenzéktől még egyetlen értelmes ötletet sem kapott. Ez még érthető, hisz viszonylag keveset tartózkodik az Országgyűlésen. Az már kevésbé, hogy saját pártja reprezentánsainak irományait sem tanulmányozza. Sokan vannak ugyanis az MDF-ben is, de még többen az országban, akik nem értik, hogy a privatizációt fékező központi ellenőrzés dacára (szerintem éppen azért) miért szaporodnak a gyanús vagyonmentési ügyek, hol késik a társadalombiztosítás és a költségvetés reformja, miért szorul rendre háttérbe az oktatás és a környezetvédelem, miért nyomorítja meg a kormány az önkormányzatokat, és még hosszasan lehetne sorolni a megoldatlan vagy rosszul megoldott problémákat. A most beterjesztett költségvetés is azt mutatja, hogy az MDF-kormány foglyává lett a korábbi évtizedek apparátusi szemléletének.
Ez a költségvetés ugyanis nem azért rossz, mert szegény, hanem azért szegényebb a kelleténél is, mert rossz szerkezetű, pazarlóan használja fel a szűkös forrásokat. Az emberek jó másfél éve nemcsak azért váltották le a régi rendszert, mert nem szerették a párttitkárokat, hanem mert nem látták biztosítottnak, hogy a reménybeli fellendülésért hozott áldozatuk hozadékát valóban jól, értelmesen és becsületesen fogják felhasználni. A kommunisták már megbuktak, de érzésem szerint az emberek ezt továbbra is így gondolják. És ha a kormány stratégiája kimerül abban, hogy majd segít Európa, végső esetben pedig a Nemzeti Bank új elnöke engedelmesen állni fogja a cechet a következő választások előtti megalapozatlan gazdaságélénkítési és életszínvonal-emelési politikáért; nos akkor azt gondolnám, a rendszerváltás iránt érzett nyugodt felelőtlenség az, amit az MDF a vállán hordoz. Való, hogy az MDF most nyeregben érezheti magát. Csak félő, hogy közben a nyereg alól kidől a ló.
- Beszélő [6]