– Már 1965-ben vagy ’66-ban végeztem az addigi munkáimmal a Kálvin téri erkélyünkön. Meguntam, elég volt. Elégettem őket, és amikor ezen túlvoltam, akkor úgy gondoltam, hogy nekem- valami egészen mást kellene csinálnom.
– Eltűnt az ecset és a festék…
– Egy festőbarátomnál láttam egy spaklit. Megtetszett nekem, vettem is egyet, és azóta nem használok ecsetet. Az a spakli azóta is megvan.
– De a festőbarátod azt a spaklit festékfelhordásra vagy a festékfelület alakítására használta.
– Jobban kezdett érdekelni a felület, mint a kép, pontosabban, mint az ábrázolás. Úgy is hívott egy barátom: „D., a nagy alapozóművész.” A massza lett érdekes számomra, meg az applikációk.
– Mondjuk, a csipkedarabok?
– Igen, azt nagyon szerettem. Például egy lovasfiguráról, egy reneszánsz plakettről másolatot, öntvényt készítettem, azt fölragasztottam a képre, aztán erre jött a csipke. Szerettem többrészes képeket csinálni. Sorozatot is, de olyan képet is, ami több darabból állt össze. Aztán késeibb kikoptak a képeimből ezek az idegen dolgok.
– Hogyan kezdted el bemutatni a képeidet?
– 1969-ben állítottam ki először, az Egyetemi Színpad folyosóján, aztán nemsokára az Eötvös Klubban Cerovszky Ivánnal és Dobos Emőkével együtt. Ez Bánszky Pál érdeme volt, aki rájött, hogy ha csoportosan állítunk ki, akkor nem kell a lektorátus engedélye. Részt vettem még a Műegyetem kollégiumában is egy kiállításon, a Várban, amelyen többek között Bálint Pisti, Tábor Ádám is szerepelt. Ezek voltak a kezdetek.
– Hogy fogadták a munkáidat?
– Nagyon dicsérték a képeimet, annyira, hogy az kényelmetlenül érintett. Nem is szerettem, hogy olyan szépek voltak. Annyira tetszettek az embereknek, hogy már csak dacból is ronda képeket akartam csinálni. És tényleg, egyre rondább képeim lettek.
– Miért volt baj, hogy tetszettek a képeid?
– Talán a szembenállásomat féltettem. Olyan érzés volt, mintha eladnám magam.
– Kiknek? A legjobb barátaidnak, akiknek a véleménye akár fontos is lehetett neked? Akiknek az ízlésében bíztál?
– Igen. Mintha elveszítettem volna magamból valamit az ő tetszésük révén. Mert azt, amit csináltam, én kihívásnak tekintettem. Kifejezetten kerestem is a konfliktusokat.
– Úgy tűnik, minden avantgárd és új-avantgárd festőnek nagyon fontos ez.
– Mármint mi?
– A különbözés. Szinte mindenáron.
– Ezt inkább elkülönbözésnek fogalmaznám. Ez tulajdonképpen automatikus, legfeljebb utólag válik tudatossá. Én sosem láttam értelmét annak, hogy olyat csináljak, amit valaki már megcsinált. Nem az a kérdés, hogy milyen valamit akarok csinálni, hanem hogy mit; olyan lesz, amilyen, ez másodlagos. A tanulás – szerintem természetes – fázisát követnie kell az önállóságnak, amikor az ember már saját műveket csinál.
– A közönség tetszését pedig megveti…
– Én legalábbis akkoriban ennyire gőgös voltam. Az elmúlt tizennyolc év arra is jó volt, hogy ez megváltozzék. Talán felnőttem közben. Most örülök, ha tetszik, bár talán kissé késő van ahhoz, hogy igazán lelkesítsen. Nem arról van szó, hogy bízom-e mások ítéletében, ezeket a képeket kifejezetten magamnak csinálom.
– Térjünk vissza a hatvanas évek elejére. Te kivételesen közel álltál Vajda Júliához, Bálint Endréhez, tehát ahhoz a „víz alá nyomott” nemzedékhez. Tanultál tőlük?
– Nagyon sokat: magatartásformát.
– De azért láttad a képeiket is.
– Természetesen, sőt, olykor „konzultatíve”. Különösen Vajda Júlia volt mindig kíváncsi a véleményemre. A műveiket nem tartottam a magam számára követésre valónak. Az ő képeik egy már akkor is elmúlt korszakhoz tartoztak. Vagy túl szépnek, vagy túl közvetlenül Vajda Lajoshoz kapcsoltnak láttam őket – ezalól Vajda Júlia életének utolsó másfél évében festett képeit találtam kivételnek.
– Tehát nem akartál csatlakozni hozzájuk.
– Én soha nem tartoztam semmilyen csoportba. Oda sem. A csoportosulás – legalábbis én így gondolom – mindig a gyöngeség jele. Értelmetlen, ha többen ugyanazt csinálják, a visszájára fordul. Corneille például csodálatos festő lehetett volna, ha nem száll be a CoBrA-csoportba.
– A csoport fegyelme az, amit elutasítasz?
– Valószínűleg. És nem is csak kifejezetten a művészi munkában. Emlékszem Kassákra, azt mondta nekem: „Maga ne beszéljen Vajdáról!” – mert nekem egy egészen picit más véleményem volt, mint neki. Igazán nagyon ellenszenveztem vele. Olyan volt, mint egy pártfőtitkár. Lehet, hogy írónak remek volt, de festőnek szerintem nagyon rossz. Igaz, az író ismerősei fordítva gondolták. Szabályosan rámszólt, rendreutasított a Fiatal Művészek Klubjában, mert különvéleményem volt Vajdáról.
Irritált az a homály, amit épp a tisztelői teremtettek Vajda körül. És amikor én a lila ködök ellen szóltam valamit, felpattant Kassák, hogy „maga ne beszéljen nekem Vajdáról”. „Maga.” Lehet, hogy a rám jellemző, kevéssé udvarias hangon szólaltam meg, de nagyon rosszul viseltem azt a vallásos légkört, ami Vajda kultuszát ott jellemezte; amikor a beszélgetésben odáig jutottunk, hogy Vajdának rossz képei is vannak, akkor ott mindig elakadt a dologról való beszéd lehetősége. Vajda, mint érinthetetlen szent – ez számomra elviselhetetlen volt.
– Pedig nyilvánvaló, hogy neked személyesen is az egyik legfontosabb festő.
– A képei nagyon fontosak nekem, személyes közöm van hozzájuk. Én Vajda műveiben, jókban és rosszakban egyaránt, egy magatartást láttam. Nem a kezét figyeltem, hanem azt az embert, aki a képek mögött állt, túl azon, hogy persze voltak esztétikailag nagyon erős képei. Hogy tetszik egy kép vagy nem, ezt felejtsük el: ezek nagyon törékeny dolgok, és ami nem tetszik, azt úgyis elhárítja magától az ember. Vajdával úgy vagyok, hogy egy sor képe, ami nem tetszik, az is mind ugyanazt az embert mutatja meg nekem: ugyanazt a konzekvens, makacs embert, és ezt én nagyon szerettem és szeretem: Ez az ember egy szigorú szív, és ez a lehető legpontosabb vonalakban jelenik meg.
De nem mindenütt. Például a festett ikonfejeit nem szeretem: ott elmúlik az a varázs, amit én szigornak nevezek. Viszont teljesen lenyűgözőek a késői képei, a szénrajzai. Végül is ezek jelentik a konklúziót az ő életében, azok a vonalkötegek, ahol mindegyik vonal pontos helyen van. De ott, ahol ez egy kicsit elcsúszik, mert ilyen is van, ott nem is igazán tetszik: ezek a késői képek sem egyenletesen jók. Én végül is rajongok a képeiért, ezekben találom meg azt a végső igazságot, ameddig el lehet jutni.
– Kondor javasolta egyszer gúnyból ezt a kérdést: „Járt Ön külföldön?”
– Olaszországban voltam 1970-ben. Ekkor voltam először külföldön. Amit ott láttam, az teljesen mellbe vágott. Velencéből két nap után elmenekültem, olyan sok volt, olyan nagy volt akkor nekem. Azóta persze, ha lehet, ha tehetem, visszamegyek. Rómában, a modern múzeumban láttam először e századi valóságos műtárgyakat. Ez magában véve nagy élmény volt, de azt is gondoltam, hogy az én képeim nem rosszabbak azoknál, amik ott vannak kiállítva. Ilyen öntelt gondolataim támadtak. Hogy nyugodtan kitehetném oda az én képeimet. És idehaza nyilvánvalóan semmiféle reményem nem volt arra, hogy az önhittségemnek megfelelő módon létezhessek. Ez nagyon nyomasztó volt. Firenzében pedig egyszerre fölfedeztem Michelangelót, a személyt. Megláttam Michelangelót. Mindent végignéztem, amit csak lehetett, Firenzében és Rómában is, és mélyen a föld szintje alá süllyedtem az ő műveinek láttán. Talán az is nagyképűség, hogy egyáltalán viszonyba hoztam magam vele.
– A 70-es évek elejéről jó néhány olyan művedre emlékszem amelyek nem michelangelói dimenziókban jártak, hanem a közvetlen politizálás közelében.
– Azt te csak hiszed, hogy az két különböző dolog… Ha jól emlékszem, Kenedi találta ki, hogy a mi lakásunk nagyon megfelel összejövetelek céljára. Egy vasárnap följött Bence Gyurival, körbejártak, és kedden már ott is nyüzsgött az ellenzék. 1971-ben vagy ’72-ben lehetett ez. Legalább 1974-ig eltartottak ezek a keddek. Mindenféle előadások voltak, meg vitatkoztunk, emlékszel. Még megvan a ’69 januárjában Jan Palach emlékére készített képem.
– In memoriam J. P.? Szükség esetén Janus Pannoniusnak fordítottad…
– Igen. A Vörös Sarok meg a Szeta-aukción kelt el. Akkor tényleg érdekelt a politika. Marx A negyedik évtizedben című kötetben is közreadtunk Pap Marival egy hosszú beszélgetést, egy vitát a marxista nyelvészet ürügyén. Akkor találtam ki azt a poént, hogy én radikális liberális vagyok. Ez akkor még poénnak számított.
– Ez a politikai érdeklődés nem járult hozzá, hogy végül felhagyj a képcsinálással?
– Lehet… Nem tudom. Talán a szürke képek korszaka indított arra, hogy hagyjam abba. Hogy talán fölösleges dolgokat csinálok, gondoltam. Abban a szellemi szférában, ami akkor körülöttem volt, olyan kevéssé tűnt fontosnak, amit én csinálok. És halálosan eluntam, hogy kezdek olyasvalamit csinálni, amit várnak tőlem. Ezekbe a szürke képekbe mindenfélét bele lehetett látni, és bele is láttak. Én meg úgy gondoltam, hogy akkor most jöjjön valami egészen másféle, és elkezdtem a sárga szériát. Ez már senkinek nem tetszett, mert nem volt megfogható, mert senki nem vonhatta le azt a következtetést belőle, hogy ilyen az élet, satöbbi…
Engem a sárga képek és tárgyak furcsán érintettek, mert egyszer csak rájöttem, hogy a Dávid-csillag színével foglalkozom. És ez, ahogy ma mondják, identitászavart hozott felszínre bennem.
– Neked identitászavarod volt?
– Addig nem vagy nem komolyan. De éppen ez idő tájt néhány barátommal, furcsamód, szóba került, így beleéltem magam, hogy én zsidó vagyok, sok mindent el is olvastam akkor. Bubert meg másokat. És akkor elkövettem azt a hibát, hogy úgy gondoltam, én zsidó képeket fogok festeni.
– Hogyhogy? Szigorúan véve a zsidó vallás tiltja az ábrázolást, mindenfajta „faragott kép” készítését.
– Nem motívumokra gondoltam, hanem a zsinagógák bársonykárpitjainak a színére és a redőzetére. Egy jellemző színt akartam találni. Egy zsidó színt.
– Ami nem sárga.
– Ami nem sárga, nem megalázó, hanem diadalmas. Nem is tudtam ilyen képeket csinálni. És akkor úgy döntöttem, hogy kész, vége, befejeztem. Valamit megcsináltam, nincs tovább.
– Te nemcsak a képeiddel hoztál valamit… egy minőséget, egy szemléletet. Te fantasztikus tárgyakat találtál, olyanokat, mint rajtad kívül senki. Emlékszem, hogy fillérekért igazi római üvegpasztát vettél a bizományiban, meg reneszánsz plakettet, szóval felismertél bizonyos tárgyakat, amiket mások nem ismertek fel.
– Ez tény, és erre büszke is vagyok. Abszolút szemem van. Ahogy másnak abszolút hallása van, nekem abszolút látásom.
– És mégis, legalább tizenöt-tizenhat évre le tudtál állni mint képzőművész.
– Tizennyolcra. Ne kérdezd meg, hogy miért kezdtem újra.
– De megkérdezem.
– Vannak olyan vonatkozásai, amelyekről egyáltalán nem akarok beszélni. Személyes sorsból következő dolgok. A színháznál töltött évek alatt nagyon sokat tanultam és öregedtem.
– Hogyan jutottál el az első mozdulatig?
– Valahogy magától adódott, hogy újra dolgozzak. A volt feleségemnél véletlenül megláttam néhány régi képkeretet, és gondoltam, hátha ezekkel én valamit tudnék kezdeni. El is kértem őket. Időm volt… És elkezdtem ezeket a képeket csinálni magamnak. Amikor Andrási Gábor emlékkiállítást rendezett Cerovszky Ivánnak, felmerült az én nevem, mivel együtt állítottunk ki régen… Akkor megkeresett, és megbeszéltük ezt a kiállítást. Amilyen hiú vagyok, rögtön elkezdtem többet dolgozni, mert most már volt egy cél is.
– Ahogy itthon ülsz és készíted ezeket a képeket, ebben a teljesen megváltozott világban, ez ma olyan, mint egy időutazás mondjuk 1970-be. Itt ülsz, és önmegfogalmazással bíbelődsz, miközben mások galériásokkal foglalkoznak, szerződéseket kötnek, szóval kifelé figyelnek.
– Mi ebben a különös? Ha valaha hontalan voltam, hát most az vagyok. Én nem tartozom ebbe a világba se.
– Ebben a pillanatban, Péter, te olyan vagy, mint egy jégkorszaki lelet, amit addig kell analizálni, amíg fel nem olvad. Olvastam valahol, hogy találtak Amerikában tizenegyezer éves baktériumokat egy darab mamutbélbe fagyva.
– Így vagyok én is?
– Pontosan. Azért akartam most beszélni veled, mert lehet, hogy néhány nap múlva, éppen a kiállításod hatására, nem leszel ugyanaz. Megtörik a jég.
– Ezt nem tudom megmondani. Feszengek mindettől. Nem tudom, hogyan lesz. Nem tudom, hogy milyen más helyzet képzelhető el a számomra, és nem tudom, hogyan viselkednék ebben a másféle helyzetben. Már attól is zavarban voltam, hogy a srácok, akik öt órán keresztül azzal foglalkoztak, hogy a képeimet fölrakták a falra, néha megjegyezték, egyik-másik kép tetszik nekik. Nem tudok viszonyulni az ő viszonyukhoz, ha érted, amit mondani akarok. Mondd, azok a mamutbélben talált baktériumok életre kelthetők voltak?
– Igen.
– Hát fogalmam sincsen. Perneczky kritikájában, amit 1969-ben írt rólam, volt egy olyan mondat, hogy én az a fajta vagyok, akit majd ötven év múlva vesznek észre.
– Mit akarsz, huszonkettő már eltelt belőle.
- Kultúra [6]