Beatnemzedék!
Keserűn hősi póz, póz emléke. Homlokból, homlokba így-úgy fésült és aztán fésületlen (sej, a mi…) lobogós, szélfútta hajaké, dacos kívül és harcos (döntsd el, hova…) helytállásoké, zenés világforradalom-utánzatoké. Klassz, klassz, klassz fiúk a jampecek! Pózok emléke, ifjúság.
Már akinek.
Akinek igen: yeah! És egy osztályfőnök, ahogy pajeszon csíp, és borbélyhoz meneszt. És a cigi a lebiggyedő ajakcsücsökben, és a hunyorgás, ahogy hangol az ember. Hogy azután: Once there where green fields… Egy az egyben. Ámoll, démoll, észeptim, ámoll. És hosszúhajvita, és hogy még Kádár elvtárs is beszáll a végén, igazságtevőleg.
Másrészt. Persze mindennek semmi köze – még időben sem! – a beatnemzedékhez. Mindennek csak a mi kelet-európai nyomorúságunkhoz van köze. Ahhoz, hogy valójában dehogyis tartoztunk mi azokhoz, akikhez pedig úgy szerettünk volna tartozni, merthogy olyan vonzónak és követendőnek láttuk őket. És ennyiben a legjavuk – Kerouac, Ginsberg, a ’67-es Üvöltés-antológia színe-virága is – szinte ugyanúgy járt, mint bármelyik slágerénekes vagy akár Bob Dylan. Értettük őket, ó, hogyne. És még csak angolul se kellett tudnunk hozzá.
Ahogy Bereményi és Cseh Tamás dalbeli énjeinek: „amit mi nem tudunk magyarul, / kimondja helyettünk angolul.”
Ó, az az énekes! Az a rohadt énekes.
Én például valahogy nem is gondoltam rá nagyon sokáig – pedig idővel igazán elolvashattam volna legalább Mailert az Üvöltésben –, hogy a „fehér néger”, a hipster nemcsak holmi rockszupersztár-archetípus, hanem a huszadik század általános nyomorféleségeinek is egyik jellegzetes képviselője. Azt pedig, hogy micsoda feneketlen pokolmély lappang a hipsterlét utóbb olyan nagyon divatossá lett külsőségei mögött, még csak nem is sejtettem.
Kerouacból persze kihámozhattam volna effélét. De Kerouac romantikus is, és Kerouacot romantikus beleérzéssel, tehát vaksin szokta volt olvasni a magamfajta.
Nem ismertem viszont – legföljebb ha egy rövid Üvöltés-beli, Bartos Tibor fordította részletből – Hubert Selbyt. Most végre megismertem, és szégyellem magam.
A Last Exit to Brooklyn a beatirodalom egyik alapműve, és illett volna ismernem még akkor is, ha a szövegben röpködő „négybetűs” szavak majdnem harminc évig elképzelhetetlenné tették itt a kiadását. Tudok angolul, tetszett volna elolvasnom, ha már a Tutti Frutti vagy a Jailhouse Rock olyan fene nagyon tetszett. Vagy igenis, sejtenem legalább mindazt, amire Selby botrányos alapművének hat, egymással lazán összefüggő szövege most rádöbbentett.
Hogy az az amerikai szubkultúra, amelyből a hipster és aztán a rock mint olyan vétetett, a legócskább, legembertelenebb és legiszonyúbb nagyvárosi lumpenvilág lumpenkultúrája is volt egyben.
Selby történeteiben céltalanul verekedő, gonosz munkanélküliek, buta kanok és szukák, kurvák, stricik, homokosok, hajtincsigazító, bamba kis gyilkosok szövegeinek (a mostani Európa-kiadás fordítóját, Greskovits Endrét dicséri, hogy magyarul), az ő alig elemezhető indítékú tetteik állnak össze történetekké.
Történetekké, mondom. És fontos leszögezni, hogy Selby nem beatirodalmat, hanem irodalmat művel. Szinte rejtély, hogy hogyan (s persze, épp ez az irodalom benne), de például a Sztrájk című ötödik rész, mely arról szól, hogy miképpen szabadít fel, majd taszít a pusztulásba egy velejéig romlott szakszervezeti tisztségviselőt saját homoszexualitásának a tudomásulvétele és kiélése, a világirodalom legmélyebb áramaiba sodor, és gusztustalan, szánalmas főszereplőjét tragikus hőssé teszi, így válik a brooklyni történetek egyetlen közös helyszíne a Görög kocsmája is tragédiák kulisszájává, a tengő-lengő, ivós, narkós, verekedős törzsvendég fiúk pedig a Kórussá, amely figyel, kommentál, és olykor – mintegy mellesleg – partiba dob vagy agyonver valakit, mikor hogy.
Az egyes részeket egyébként bibliai – ószövetségi – mottók vezetik be. Teremtés könyve, Példabeszédek, Énekek éneke, Jób, Prédikátor. És ez nem egy vicces ötlet. A mottók meg a Selby-féle beatszövegek közt nem mutatkoznak vicces kontrasztok.
Aki nem hiszi, járjon utána.
- Rábeszélő [6]