Mérhetetlen űr támadt az egykori kereszténység helyén, s ebbe az űrbe zuhan bele minden: trónok, osztályok, rendek, munka és kincs. Minden megrendült. Mindenki elpusztul, minden romlásba dől…
(Vaszilij Rozanov: Korunk Apokalipszise, 1918)
Különös „apokalipszis” kerekedik előttünk: úgy látszik, valóban minden megrendül, minden romba dől, ám valami mégis mintha megmaradna benne érintetlenül: a „trón”; mintha az elnökök „trónusa” a puccs óta szilárdabban állna, mint valaha. Jelcin gyakorlatilag teljhatalmat adatott magának. Gamszahurdia börtönbe dugta vagy egyszerűen kinyírta egész ellenzékét. Mutalibov, az azeri vezér, akinek legtöbb vaj volt a fején a puccsisták elismerése miatt, rögtön a puccs után nagyszabású elnökválasztási kampányba kezdett, s hamar kiköszörülte a csorbát. „Jó mohamedán, határozott, keménynacionalista” lett. Elnöknek választották. Örmény „kollégája”, Levon Ter-Petroszjan szintén minden különösebb nehézség nélkül győzte le az októberi elnökválasztáson egyetlen ellenfelét: Arikjant, a belső ellenzék bálványát. A tadzsik Nabijev magabiztosan ült át a pártfőtitkári székből a köztársasági elnöki trónusba. Mircsa Sznyegur, akinek fergeteges győzelmet jósolnak a jövő vasárnapi moldáviai elnökválasztásokra, agrárapparátcsikként járta végig a párthierarchiát. Nurszultan Nazarbajev, aki szintén viharos pártkarrier után lett Kazahsztán demokratikus „trónkövetelője”, most, december 1-jén a legkeményebb pártállami választásokra emlékeztető egyjelöltes kampány után aratott „elsöprő” győzelmet. Beiktató beszédét hallva Gorbacsovnak újból rá kellett jönnie: kígyót melengetett keblén – Nazarbajev ugyanis kijelentette, ha főnökének nem sikerül az ukrán kudarc után tető alá hozni a Szövetségi Szerződést, ő is kikiáltja Kazahsztán függetlenségét, anélkül, hogy holmi népszavazásokkal szöszmötölne, miként „szuverénkommunista” ukrán kollégája, Kravcsuk tette.
Ez ugyan már majdnem igazi elnökválasztás volt – hat igazi jelölttel. Azt azonban senki se gondolta komolyan, hogy bármelyikük is fölvehetne a versenyt a kijevi parlament elnöki székében már kellő ismertségre szert tett egykori KGB-informátorral. Kravcsuk egészen 1990 közepéig volt az ukrán kommunista párt KB agit-prop. osztályvezetője, majd ideológiai titkára, s ebbéli minőségében külön szakterülete volt az akkoriban formálódó nemzeti ellenzék, a RUH megfigyelése. A pártot csak az augusztusi puccs első napján hagyta el, amikor – miként visszaemlékszik rá –, „szobájába hívatta az ukrán tábornokokat”, hogy a lehetséges lépéseket „egyeztesse” velük. Igen aktívan „egyeztetett” a választási kampány során is: míg októberben még azt nyilatkozta, hogy „a szövetség fenntartása mellett áll, de nem Ukrajna kárára”, addig megválasztása előestéjén már Gorbacsovtól sem hagyta zsarolni magát – egyértelműen kijelentette, hogy semmiféle politikai szövetséget nem fogad el, csakis gazdaságit. És nyert. Nyert jóval nagyobb erkölcsi tőkével rendelkező ellenzéki ellenfeleivel, a „nemzeti radikálisokkal” szemben. Vjacseszlav Csornovil a Lvovi területi képviselői tanács elnöke (tizenöt évnyi börtön- és lágermúlt ellenére is) még saját körzetében sem múlta felül, Levko Lukjanyenko, az ukrán ellenállás legendás nagy öregje, akit 1961-ben rendszerellenes tevékenységért halálra ítéltek, s aki mindösszesen 27 évet töltött lágerekben, most a Republikánus Párt elnökeként is néhány százalékot szedett csak össze, de nem jártak jobban a „zöld”, Csernobil-ellenes, jogvédő programmal érkező jelöltek sem.
Az ukrán forradalom is felfalta volna apáit? Forradalom volt ez egyáltalán? Vagy olyan népmozgalom, mely parttalan nacionalizmusba csap át, ha nem tartja kordában egy Kravcsuk-féle „gyakorlatias” kommunista?
Késszúrás a hátba
A kérdés persze az, most kordában tudja-e tartani az ukrán „trón” felé özönlő problémákat. Vegyük most sorra ezeket.
1. Az orosz–ukrán versengés.
„A Szovjetunió kimúlt, anélkül, hogy végrendeletet hagyott volna hátra: ki örökölje a nagyhatalmi centrumot – Moszkva vagy Kijev” – írta alig egy hónapja Gleb Pavlovszkij, a kitűnő publicista. Oleg Rumjancev, az új orosz alkotmány egyik megszövegezője, már a Beszélőnek adott interjújában is kifejtette az orosz kormány kb. tavasz óta egyre nyíltabbá váló álláspontját: a szovjet birodalom egyedüli jogos örököse az orosz birodalom, s a minden „álnok függetlenedési szándék” egy késszúrás a puccsot legyőző oroszországi demokrácia hátába – tette hozzá később az Izvesztyijában. Ettől kezdve egymást túllicitálva hangzottak el az orosz vezetők nyilatkozatai: a mostani orosz kormány az egykori történelmi orosz birodalom és a modern szovjet birodalom örökségére egyaránt jogot formál. Jogot formál arra is, ami a preszovjet korszakban az ukrán hetmanok fennhatósága alá tartozott, ily módon újraegyesítheti az egykori moszkvai-orosz és ukrán-orosz „birtokot”.
Az ukrán–orosz versengés fő tétje az atom- és stratégiai fegyverek ellenőrzésének megtartása. Igaz, Ukrajna egészen a választási kampány kezdetéig az atommentes övezet jelszavát hirdette, a puccs után egy csapásra megfeledkezett róla, bejelentette: a kazahokkal és beloruszokkal együtt továbbra is osztozni akar a 27-30 ezer nukleáris töltet ellenőrzésében, melynek 80 százaléka Oroszországban van telepítve.
Mindenesetre Jelcin nem enged a 80 százalékból: még kedden este is azt nyilatkozta, hogy igen, persze, Oroszország készséggel elismeri Ukrajna függetlenségét, ám ennek legalább két feltétele van. Az egyik: hogy Ukrajna atommentes övezet legyen. A másik: hogy tartsák tiszteletben az emberi és szabadságjogokat, ami alatt nyilvánvalóan az orosz ajkú lakosság jogainak sérthetetlensége értendő… Kravcsuk válaszát még nem ismerjük.
2. Területi követelések.
A Krím félsziget birtoklása miatt már közvetlenül a puccs után is kis híján kitört a háború. S bár az első heves nyilatkozatok után a területi vitát menten befagyasztották, nyilvánvaló, hogy bármelyik pillanatban újra fölolvaszthatja valamelyik fél. Feltehetően külön hivatkozási alapul fog szolgálni az orosz fél számára, hogy a krími területnek csak alig több mint fele szavazott Ukrajna függetlenségére, sőt Kravcsuk elnök népszerűségi indexe is jóval alulmúlja az országos átlagot.
Határmenti tűzfészkek
A lehetséges orosz–ukrán konfliktust tetézi a krími tatárok ügye. Mint ismeretes, a Krím félszigetről annak idején különböző köztársaságokba, Üzbegisztánba, Tádzsikisztánba stb. deportált krími tatárok a múlt évben tömegesen tértek vissza eredeti lakhelyükre, az akkor teljesen lakatlan sztyeppvidékre, ahol felépítették kunyhóvárosukat, melyet aztán ez év augusztusában két rohamrendőrosztag és két tucat buldózer tett a földdel egyenlővé. Kravcsuk elnök „közbenjárására” a deportált népek ügyeit intéző központi bizottság most visszairányította őket „állandó lakhelyükre”, hogy – hivatalosan nyújtsanak be áttelepülési kérelmet… A krími tatárok maradtak. Még jó hogy a tél itt enyhe. S már hangzott el olyan orosz nyilatkozat, hogy esetleg ők gyámság alá vennék őket.
A másik tűzfészek az egykori birodalmi határ peremén Észak-Bukovina és Dél-Besszarábia. Már a választási kampány idején egymást követték a Bukarestben a Bukarest–Kisinyov-társaság által szervezett tüntetések: nyilatkozatban tiltakoztak az ellen, hogy Ukrajna függetlensége kikiáltásával egyszer s mindenkorra szentesítse a Molotov–Ribbentropp-paktum Romániára nézve hátrányos következményeit. Ezt a területet a nemzetközi jog értelmében megszállt területnek minősítik, itt tehát népszavazást nem lehetne tartani. A román ajkú lakosság bojkottálta a szavazást, s újra sürgette a területi kérdés tárgyalásos rendezését. Nem lehetetlen, hogy most, Ukrajna de jure függetlenné válásával az eddig csak a román és moldáv felet érintő konfliktus Ukrajna–Moldávia–Románia háromszöggé szélesedik ki.
3. Az önálló ukrán hadsereg.
Amikor szeptember végén Ukrajna saját irányítása alá vonta a szovjet hadsereg Ukrajnában állomásozó részét, illetve a Közép-Európából kivont s Ukrajnában letelepített egységeket, a szovjet honvédelmi miniszter sietve kijelentette: Ukrajna területéről nem érdemes kivonni a hadsereget. Amit sokan úgy értelmeztek, hogy Ukrajna megrendszabályozására bármikor, bárhol bevethető. A csapatcsökkentést egyáltalán nem forszírozó, önálló ukrán hadügyminisztérium 200-450 ezer fősre tervezi a nemzeti gárdát, melynek fő ütőerejét többek közt a saját tulajdonba veendő híres Fekete-tengeri flottára építi, ám a fő szovjet hadúr titkos parancsot adott az ukrán hadvezetés utasításainak megtagadására. Ukrajna (és Moldávia) tehát egészen más katonai doktrínát képzel el, mint a balti államok; mert míg a Baltikumban a szovjet csapatok azonnali kivonását sürgetik, emitt éppenséggel a technikai eszközök titkos kimenekítését akarják megakadályozni, hogy törvényes úton birtokukba vehessék. A fegyver-vagyonmegosztási tárgyalások azonban egyelőre még el sem kezdődtek: a központ továbbra is az egy kézben összpontosuló haderő mellett érvel. Moldávia, amelynek nincs atom-ász a kezében, a megosztás mielőbbi elkezdését sürgeti.
És mindehhez csatlakozik a gazdasági közösségről szóló szerződés teljesítése, melyhez utólag (november 6-án) Ukrajna és Moldávia is csatlakozott. Kravcsuk mindjárt megválasztása után mondott beszédében sietett leszögezni: a gazdasági szövetség a legtöbb, amibe beleegyezik – politikai unióról szó sem lehet.
Ezek szerint Gorbacsovnak végleg vége? Mindenesetre a múlt héten – rosszat sejtve? – megkezdte előválasztási kampánykörútját, de mivel birodalmának biztos pontja már legfeljebb csak néhány közép-ázsiai köztársaságban lelhető fel, Kirgizisztán felé vette útját. A hírek szerint Akajevet, a kirgiz vezetőt akarta megtenni alelnökének, de kosarat kapott. Kedden este remegő hangon, drámai beszéddel fordult az egykori birodalma népéhez, s kérte, ne hagyják, hogy végleg széthulljon az állam, a szövetség. Lehet, hogy Antall József már csak magánlátogatásra érkezik pénteken Moszkvába?
„Fekete év jön, rémségek kora”
– idézte a Pamjaty lapja ez év januárjában Lermontov 1830-as jóslatát. Eduard Sevarnadze, a másik nagy jós, pont egy éve történt lemondásakor a diktatúra fenyegető rémségére figyelmeztette a világot. Most, kinevezése másnapján tartott tájékoztatóján azt jósolta: a legnagyobb veszély a népfelkelés lehetősége. Hogy ki s ki ellen kel fel, nem tartotta szükségesnek részletezni. De elég csak az Argumenti i fakti aheti számát föllapozni, a frissen kinevezett orosz KGB-elnök ugyanazt nyilatkozza, mint Sevarnadze: „A legfőbb veszélyt most az irányított szociális robbanások jelentik… Nagyvállalatoktól kapunk operatív adatokat sztrájkbizottságok, munkásbizottságok kialakulásáról. Lázadás leginkább decemberre várható.”
A KGB egyébként már szeptemberben is megmondta, hogy a Szovjetunió rohan a „jugoszláv szakadék” felé. Ekkor ugyanis az újraalakuló Szovjet Legfelsőbb Tanács ülésére készülő Gorbacsov még egy utolsó kísérleteit tett, hogy nyomást gyakoroljon a képviselőkre: „A biztonság elleni fenyegetések és a köztársaságok közös cselekvésének szükségessége” címmel terjedelmes KGB-dokumentumcsomagot „csempészett” a képviselők asztalára, amely a KGB felkérésére akadémiai intézetekben végeztek szakértői elemzéseket tartalmazza. Tételesen felsorolják a Szovjetunióra leselkedő veszélyeket: kísértetiesen ugyanazokat a rémségeket említve, amelyekkel Gorbacsov az ukrajnai népszavazás előestéjén akarta sakkban tartani Ukrajna függetlenedni vágyó lakosságát. S amelyeket kedd esti tévébeszédében még egyszer előadott, előrevetítve az apokalipszis összes rettenetét.
„De ebben a katasztrófában legalább mi ne szaporítsuk tovább, saját kezünkkel a jövőbeli új igazságtalanságokat. Most, a moszkvai barikádok, a kommunizmus moszkvai összeomlása után a köztársaságoknak először nyílott reális lehetőségük arra, hogy önálló államokká váljanak, már egy évvel ezelőtt üdvözöltem ezt az eseményt. (A baj csak az, hogy) az egyes területek (ti. Ukrajnában) teljesen eltérő történelmi eredetűek, eltérő a lakosság összetétele, s egy adott terület lakosságának sorsát nem lehet meghatározni az ötvenmilliós lakosság számtani középértékének arányát alapul véve. Akik Lvovban és Kijevben végre ledöntik a Lenin-szobrokat, nos, azok miért tisztelnék szentként a hamis lenini határokat, amelyeket a szovjethatalom véres hajnalán csupán azért húztak meg, hogy ezen az áron megvásárolják a kommunista rezsim stabilitását? Ha Ukrajna elhatározza, hogy teljesen elszakad – amihez kétségtelenül joga van –, az ehhez szükséges bruttó szavazatszám a jelen határok között jóvátehetetlen következményekhez vezethet a többmilliós orosz lakosság szempontjából. És máris kialakulnak a jövő veszélyzónái.”
Ezek azonban már nem Gorbacsov, hanem Szolzsenyicin szavai voltak, abból a felhívásból, amelyet az író október hetedikén intézett az ukrán népszavazás résztvevőihez. Szomorúan kell belátnunk, hogy Gorbacsov és Szolzsenyicin az ukránkérdésben egy platformon áll. Nem véletlen. A birodalmi eszme csak irodalmi metafora már. Reméljük, hogy az apokalipszis képe is az marad csupán.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [7]