Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

Mint leeresztett halászháló közeledett. Az a hátulsó, száraz köhögés kergette maga előtt. Most! Feszítsd meg az uszonyokat, lendülj a legszélesebb rés felé! A gyomorszájam, pont, pont, pont, érezte meg először a találkozást…

Gyomorpanaszok

Második kísérletre megtaláltam és elnémítottam. Csak a vekker, meg amit hozzáálmodtam. A gyomrom viszont tényleg pocsék. Még csak éjjel 2 óra. Aludhattam vagy 60 percet összesen. Azt is csak azért, mert jól beittam. Bejutunk, nem jutunk, bezárul, nem zárul, kijövünk, nem jövünk… Ennek véget kellett vetni, és jól jött egy kis alkohol. De most már a harmadik kávét iszom, és még mindig nem vagyok magamnál. Nem így, nem ilyen fejjel, gyomorral kéne indulni.

---

A szentéletű atyák már ott toporognak a sötét, szeles rakparton. Egész ökumené! Lipp László katolikus, Iványi Gábor metodista, Dobner Győző baptista lelkész. Nagyon sokat ők sem aludhattak. Jó is, hogy még éjszaka van, Donáth Feri, a doktor úr nem láthatja orcáink beteges színét. Morvái Bea, a Szeta mostani nagyasszonya, annyira fáradt, hogy ki sem száll a kocsijából. Solt Ottiliát, a Szeta korábbi nagyasszonyát majd odalent, a határon veszik fel. Kár, hogy nincs itt, mert ő talán igazságot tudna tenni a Fekete Doboz ügyében. Ők, az ifjúság bezzeg nem fáradtak. Harsányan veszekszenek. Pesty Laci azt hitte, csak az ő stábja jön, Bátonyi Csaba azt, hogy az övé. Még sorsot is húznak, ki jöjjön, de aztán persze a vesztes is elindul.

Hirtelen jött, összekapott szervezés ez az egész. Hallottuk a híreket. Elesett Vukovár, most Eszék következik. Legalább a gyerekeket, öregeket, betegeket ki kéne hozni. A Máltai Szeretetrend meg is próbálta, autóbuszokat vonultatott fel, de közben a magyar kormány lezárta a határt. A legújabb hírek szerint viszont megint lehet menni, a máltaiak mennek is, bejárnak Eszékre. Hát akkor menjünk mi is! Talán még a határ előtt összefutunk a máltaiakkal. Nem ártana, mert szinte semmit sem tudunk. Nem tudjuk, igazából mi a helyzet Eszéken, hol húzódik a front, hol állnak a horvátok, hol a szerbek, nyitva-e még az út, lövik-e a kocsikat? Nincs köztünk, aki egy szót is tudna szerbül, horvátul. Viszont, Morvai Bea és Fiedler Anna egynapos mesteri kéregetésének hála, jó sok gyógyszert, kötszert, kenyeret, lisztet, húsfélét rakodtunk be. Ingyen adták a vállalatok, a malomipar, a húsipar, a katonai egészségügyi szolgálat. Többet már nem is tudnánk bepakolni a három mikrobuszba meg Lipp plébános úr káprázatosán kidekorált Ikaruszába. „Építs templomot Gazdagréten!” – olvasni a jármű oldalán. A felirat mellett óriási, a chartres-i katedrálist, a milánói dómot megszégyenítő istenház körvonalai láthatók.

---

A drávaszabolcsi határsorompónál összeroncsolt, szinte derékba tört mentőautó álldogál. Homlokán ott a máltai kereszt. Ütközéstől, nem pedig lövéstől lett ilyen, de azért nem éppen jó előjel. Távolabb ponyvás teherautó, rajta is a máltai kereszt. Bemegyünk a vámházba, ott találjuk Solt Ottiliát. Ő Zala megyében járt, hogy szállást keressen azoknak, akiket esetleg áthozunk. Lőnek – mondja köszönés helyett. A határőrök is azt állítják, hogy ma, szombaton, mintha nagyobb lenne a harci mozgás odaát. Az elmúlt napokban a titói Jugoszláviát ünnepelték a szerbek. Éjszaka lőttek néhányat, nappal csend volt. Korábban kellett volna jönnünk!

Hogy semmi kétség se maradjon, túlnan, valahol a Dráva nagy kanyarja mögött rázendítenek az ágyúk. Eszéknél talán vagy másutt, nem lehet megállapítani.

Ezzel szemben itt, a határállomáson, egyre megnyugtatóbb a kép. Jugoszláv személykocsik, kamionok, sőt, utasszállító buszok érkeznek. Nyugodtan állnak a sorban, sokan viselnek eszéki rendszámot, nem látni rajtuk golyóverte nyomokat. Jönnek ki, mennek vissza az utasok, akárcsak a legszebb békeidőkben. Miféle háború ez, ahol menetrend szerint járnak a buszok? Kiket akarunk mi kimenekíteni?

Közben, három mentőkocsival, megérkezik a máltai brigád. Itt éjszakáznak a faluban, reggel indulnak, délután jönnek, hozzák a sebesülteket. Horvát őrkocsi jön értük a határra, végig előttük megy, mutatja a jó irányt. Még senkit sem lőttek meg út közben, nyugtatnak meg. Felénk is, meg Zágráb felé is nyitva az út, Eszéken jó az ellátás. Ezek szerint még a kenyerünkre sincs szükség?

Az ágyúk azonban még mindig szólnak. Olykor abbahagyják, azután megint elkezdik. Ez mindenesetre elég ok rá, hogy megpróbáljuk visszaparancsolni a nőtársakat. Nem jöhetnek át! De igenis jönnek! – mondják, és végül ők győznek. Akkor legalább ezeket vegyék fel – húz elő valami filcszerű vackokat Lipp plébános. Golyóálló mellények. A hölgyek nagy kuncogva próbálgatják, aztán nem veszik fel őket.

Ízetlennek találom a jelenetet, elhagyom a csoportot. Lemegyek a Dráva partjára. Igenis, kinézek magamnak egy jó, békebeli horgászhelyet – mondogatom. A folyó árad, széles, zavaros. Egyenes is a medre, leginkább csak márnák lakhatják errefelé. Hanem az a nagy kanyar, túl a határon az már igen…

A nagy kanyar mögött most nem szólnak az ágyúk. De mintha most meg másfajta zaj támadna. Csörgés, morgás, kerregés. Tankok, sok tank.

A gyomrom, amit közben már el is felejtettem, újból rendetlenkedni kezd. Most kerítik be! Épp csak még megvárják, hogy mi beleszaladjunk, azután bekötik a zsák száját! Ez a legrosszabb eshetőség, éppen ezért nem is beszélünk róla. Én sem szólok semmit, amikor feljövök a vízpartról.

A máltaiak itteni főnöke, Németh József – Kozma atya éppen külföldön van – maga sem nyugodt. Nem jönnek a horvát felvezetők. Meg aztán mi is aggasztjuk. Túl sokan vagyunk, túlterhelt, lassú, szedett-vedett kocsikkal. Messziről, vagy odafentről akárminek nézhetnek bennünket. A gazdagrétiek Ikaruszát meg át sem engedik a határon. Nem tudni miért nem, hisz a horvát buszok vígan közlekednek. Átrakodunk róla a máltaiak teherautójára, és elindulunk. A mentőkocsik még várnak egy darabig, hátha megjönnek a horvát útikalauzok.

Kecskemét ostroma

Odaát a horvát vámházat csúnyán összelőtték. Alighanem még a nyáron, és maguk a horvátok, amikor eltávolították a szövetségieket. De azután… azután úgy érzed, mintha visszafelé mennél, hazafelé, nem is a Dunántúlra, hanem a sík vidékre, a magyar Alföldre. Donji Miholjac, Rakitovica, Nasice… Nyugodtan lehetnének ideát, minálunk. Látni ugyan egy-két hevenyészett őrhelyet, tébláboló terepruhás fiatalembert, de ezzel vége is. Ránk sem hederítenek, nem igazoltatnak. Öreg nénék a házak elejét söprik, a gyerekek az árok szélén játszadoznak, fát vágnak az udvaron, füstöl a kémény, főzik az ebédet. Ha ez háború, akkor mi a béke? Megnyugszunk, enni kezdünk a kocsiban.

Közben a tornácos házak életkorát találgatjuk.

Igaz, elég messze eljöttünk a fronttól. De később, ahogy közeledünk sem nagyon változik a kép. Felszaladunk egy dombtetőre. Már egészen közel a város, látszanak a tornyok, balra tőlünk nagy lakótelep terpeszkedik. A határban szántanak, vontatót vezetnek, biciklipedált hajtanak.

Már bent is vagyunk a házak között. Alföldi városszél, vagyis falu. Lapos háztetők, kerítések, fészerek, fóliák. Éles kanyar jobbra, itt már a kövezett kisvárosi utcák következnek. Sosem jártam még itt, mégis tudom, mit hoz a következő forduló. A centrum jön, az árkádos városháza, a szálloda, a nagyvendéglő, a klasszicista úriházak.

Igazam lett. Ennek annyira megörülök, hogy épp a legfontosabbat nem veszem észre. „Ez egy halott város!” – mondja mellettem, igen halkan Solt Ottilia. Rövidke, másodpercnyi fagyhullám szalad át rajtad. Megérzed, biztosan érzed, hogy a Gonosz valahol itt ólálkodik az üres utcákon. Ez az álmatag, alföldies kisváros most arra készülődik, hogy a földkerekség egyik legszarabb helyévé legyen. Ez annyira nem jön össze, és ugyanakkor annyira mellbevágó, hogy szinte jólesik meglátni a háború szokványos képeit, a beszakadt háztetőket, a kicsapódott ajtófélfákat, a megpörkölt gerendákat, az útközépre vágódott törmeléket, üvegcserepet.

Ezt már ismered a filmekből, ez a háború. Van benne valami kibaszottul objektív. Három perce még a békében voltál, most meg már nem vagy. És többé már nem rángatózik a gyomrod. A gyomorpanasz a békének, a nőknek, vélt méltóságodnak szólt. Itt nincs funkciója. Jován önkéntest, a Dráva túlsó partján, ez nem érdekli. Azt sem tudja, hogy a városban vagy, azt sem kérdezi, okkal vagy ok nélkül érkeztél. Csak beteszi a lövedéket a csőbe, meghúzza, beteszi, meghúzza… Azt sem tudja, hogy eltalált, azt sem, hogy nem.

---

Közben a máltai mentők meg Donáth doktor, aki hozzájuk csatlakozott, utolértek, elhúztak mellettünk. Rohantak a kórházba, felvették a sebesülteket, és már rohantak is vissza. Nekünk viszont, fuvarosoknak, be kellett menni a városházára. Olyan mint a szekszárdi vagy bármelyik hazai város-, vagy megyeház, klasszicista, boltíves bejárattal. Csak éppen minden nyílását homokzsákok tömik el. A bejárat előtt is magasra tornyozott zsákhalom. Érdekes módon az épület alig kapott belövést. Hátsó zárt udvarát viszont alaposan összelőtték. Nyilván repülőről, mert hogyan másként?

Itt a városházán működik a válságstáb. Tőlük kell megtudnunk, hol rakjuk le az élelmiszerünket, hol vehetünk fel sebesülteket, menekülni készülőket. Csakhogy sehogyan sem tudjuk meg. Pedig itt a stábfőnök is, egy szomorkás, igen-igen fáradt, sötét pulóveres mérnökember. Itt a polgármester is, egy percenként ide-oda rángatott, úgyszintén pulóveres fiatalember. A telefonok működnek. Amikor” megérkeztünk, még víz is volt. Mikorra azonban kávét akartak adni, már nem volt víz. „Madarok?” – kérdezte egy nagybajszú, piknikus, joviális úr. „Tudom pár szót! Hosszú lépes, pálinka. Várni kicsi, to wait!” Talán hogy könnyebb legyen, nagy üveg vodkával tér vissza. Mindenki összevissza telefonált, de nem biztos, hogy a mi ügyünkben. „We are liberals, too” – mondta futtában a piknikus, amikor újból előkerült. Valahonnét megtudhatta, hogy szabadelvű képviselők is vannak a csoportunkban. „Hosszu lepes, palinka, varni!” – tette hozzá megnyugtatóan.

„Solidar, good” – mondta, amikor megint átrohant a várószobán. De mi még mindig nem tudtuk, mit csináljunk. Hiába, tolmácsot kellett volna hozni. Vajon ők megértették, mit kívánunk?

Látszott, hogy nem egyhamar jutunk dűlőre. Elindultam, hogy körülnézzek egy kicsit. A műmárvány lapokkal kirakott főtér alatt jobb időkben aluljáró, bevásárlóközpont lehetett. Most az egész bunker, óvóhely, a kibombázott házak lakóinak menedéke. Háromszintes ágyakat függesztettek a falakra, konyhát, étkezdét, orvosi rendelőt rendeztek be. Ez csak az egyik ilyenfajta menedék. A katonai célú gödröknek, bunkereknek, árkoknak se szeri se száma. Vukováron is így készülődtek csatára a horvátok.

Megnéztem volna a Dráva partját is. Csakhogy odaát, a szerbek, megelégelték a csendet. Az aknavetők kezdték. Bumm, fütty, freccs. Mintha a kőműves fordítva dobta volna a maltert, úgy vágódott ki a házfalakból a törmelék. Először a sárga, zöld, fehér vakolat jött, azután a piros tégladarabok. Mintha vérét vették volna a régi jó, múlt századi épületeknek. Ezt a fajta könnyű aknázást egyébként a jobb házak játszva kibírják. Hullik róluk a máz, az üveg, sérülnek, de állva maradnak. Nem így az ember, ha elérik a szilánkok. Nincs hősködés, azonnal fedezékbe, ha meghallod a gránát sivítását. Ezt öt perc alatt eltanultuk az eszékiektől.

A nehézkesebb, súlyosabb hangú belövésektől, itt a belső városban nem nagyon kellett félnünk. Az ágyúgolyók, meg talán a rakéták, túlmentek rajtunk, valahol a külső városrészben értek földet. Arrafelé, ahol bejöttünk, meg ahol ki is szerettünk volna valamikor menni.

Most azonban tényleg nem lehetett mozdulni. Pedig lassan kezdett ránk alkonyulni. Indulni kéne már, mert a sötétben, állítólag előjönnek a csetnikek és elkaphatnak bennünket. Ez aztán vagy igaz, vagy nem. Az viszont biztos, hogy a kocsik órák óta ott állnak a főtér szélén. Igaz, hogy a jó, védett oldalon, de a törmelék meg a repeszek lassan így is kezdik ellepni őket Csoda, hogy még egy gumi sem lyukadt ki. De hiába is mondogatnánk a válságstábnak, hogy indulni kéne, csak kimutatnak az ablakon. Ahogy az egyik ágyúzás abbamarad, már indul is a másik. Ha ez így megy, végképp ittragadunk…

Azután végre megint hosszabb csend jön. A piknikus is előkerül. „Now, rush, rush, hurry, hurry!” mondja. Vagyis most tűnjünk el. Alig tudjuk megmagyarázni, hogy a kaja még mindig a kocsikban van. Megérti. Mellénk rendel egy urat, aki elvezet a városi raktárba. De micsoda úton! Széles bekötőút, merőleges a Drávára. Szinte nincs is ház rajta, ami ne kapott volna egy vagy több belövést. Leroskadt háztetők, elszakadt vezetékek, törmelék, szemét, mocsok az út közepén. Ide jöttek hát a golyók, amik átrepültek a fejünk felett. Később, a hírekből megtudjuk, hogy tízen meghaltak és sokan megsebesültek, alighanem ezen az utcán.

Gyorsítunk, éles jobbkanyarral vágunk be a városi nagyraktárhoz. Ami azt illeti, ennek is rendesen szétlőtték a bejáróját. Sietősen kirakjuk, amit hoztunk. Összeölelkezünk a munkásokkal, aztán nyomás kifelé a városból. Majdnem elfeledtem; a nagybajszú piknikussal megbeszéltünk, ha majd vége a harcnak, egy jót pecázunk együtt a „rijeka Drava-ban”.

Remélem, megéli a komám, akinek a nevét sem tudom.

• Külföld