krp [Krasztev Péter]

Nyomtatóbarát változat

– kockázatos-e ma dél-afrikainak lenni?

– Kevésbé, mint néhány évvel ezelőtt. Az 1980-as években az apartheid elleni fellépések és az állam azt követő megtorlásai valóban egyre erőszakosabbakká váltak, az erőszakhullám jelentős gazdasági visszaesést okozott. A 80-as évek végére úgy tűnt, az ország a katasztrófa felé halad. Ebben a helyzetben mindenkit váratlanul ért 1990-ben, alig két hónappal a keményvonalas Botha távozása után De Klerk elnök bejelentése, hogy tárgyalópartnernek tekinti az addig betiltott és illegális Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANK), Mandela apartheidellenes szervezetét, a kommunista pártot. A tárgyalások azóta is folynak: a legfontosabb megállapodások épp a belső stabilitás és biztonság kérdésében születtek. Az ANK beleegyezett abba, hogy felfüggeszti a fegyveres akciókat, leállítja a kormányellenes felkelést, a kormány rehabilitálta a politikai üldözötteket, több ezer politikai foglyot engedtek szabadon. Ezután a tizenkilenc dél-afrikai politikai párt képviselői ültek tárgyalóasztalhoz: az egyes csoportok erejét azonban elég nehéz felmérni, a pártok java része ugyanis nem ideológiai, hanem területi elven szerveződött.

Beszélő: S milyen elvek szerint szerveződik az ország társadalma?

– Nézőpont kérdése, hogy Dél-Afrikát fejlett vagy „fejlődő” országnak nevezzük-e. Mindvégig jelen volt a civil társadalom szinte összes ismérve: különböző társaságok, egyházak, kulturális szervezetek működtek, melyek a maguk eszközeivel szembeszálltak az apartheiddel. A szükségállapot elmúlt tíz évében rendkívül megerősödött a szakszervezeti mozgalom. Kivételesen fejlett a pénzügyi infrastruktúránk, kialakult egy rendkívül képzett menedzserréteg. Mindez hiányzott Kelet-Európából az átmenet megkezdése előtt. A gazdasági növekedés mutatói azonban messze elmaradtak a népesség növekedésének mutatóitól. Magas a munkanélküliek aránya, s ez különösen a színes bőrű lakosságot sújtja, hiszen ők kimaradtak az oktatásból, s jelenleg szakképzetlenek. A társadalom ilyen mértékű megosztottsága olyan hátrány, melyet a viszonylagos gazdasági fejlettség aligha tud ellensúlyozni, így az átmenetnél gyakorlatilag ugyanúgy a „nulláról” indulunk, mint Kelet-Európa.

Beszélő: És a „fekete–fehér” ellentét?

– A közhiedelemmel ellentétben a dél-afrikai társadalom integráló társadalom. Maga az a tény, hogy néhány fehér kijelentette: el tudja képzelni az életét egy demokratikus, nem fajüldöző rendszerben, már önmagában is azt jelentette, hogy sokan nem tartották meghatározónak etnikai hovatartozásukat. Minden népcsoport magasabb végzettségű képviselői nyíltan szembeszállnak a rasszizmussal, s ez éppen a társadalom integráló erejének köszönhető. Személy szerint én mint dél-afrikai rossz néven venném, ha „fehér dél-afrikainak” minősítenének, egyszerűen dél-afrikainak érzem magam.

Vannak persze olyanok is, akiknek erős az etnikai kötődése. Nemrégiben tartottak népszavazást arról, támogatják-e a tárgyalásokat egy nem rasszista Dél-Afrika létrehozásáról. A fehérek hetven százaléka igennel felelt. Csupán a fennmaradó harminc százalék értett egyet az apartheiddel, s ők hirdetik a „fehér nemzet” koncepcióját is. A konzervatívok azt javasolták, hogy osszuk Dél-Afrikát két független államra – „feketére” és „fehérre” –, s ezek szövetségeként működjön tovább az ország. A „két nemzet”-koncepció azonban teljességgel irreális: lehetetlenné teszi például a lakosság területi megoszlása, hiszen egy-egy város területén a legkülönfélébb nemzetiségek élnek együtt.

Beszélő: Azt tudjuk, mi lett a lázadó feketék sorsa, de mit csinált a rendszer a fehér bőrű politikai ellenségeivel?

– A fehér lakosság jelentős része nem diktatúraként élte meg a korábbi állapotot. Ezzel együtt azonban az apartheidnek mindig is létezett egy nem elhanyagolható fehér ellenzéke. Az ötvenes évektől kezdődően, majd a hetvenes években újult lelkesedéssel sok baloldali érzelmű fehér csatlakozott a feketék szabadságmozgalmaihoz. Ha ma például végignézünk az ANK vezetőségén, a fehérek aránya igen magas. A baloldaliak mellett mindig is léteztek a liberális pártok, a Progresszív Föderális Párt, a Demokratikus Párt, melyek úgy húszszázalékos támogatottságot élvezhetnek a fehér lakosság körében. Ezek parlamenti jelenléte tehát folyamatosan erős volt, számos emberi jogi szervezet, nővédő liga stb. működött. A baloldaliak egy részét üldözték, a politikai aktivistákat és írókat betiltották, többüket bebörtönözték, néhányan politikai merénylet áldozatai lettek. Az elnyomás kétségtelenül kíméletlen volt, ugyanakkor mindig volt tér a legális ellenzéki tevékenységre is, ami például Kelet-Európában nem adatott meg.

Beszélő: Miről tárgyalnak most a kormány és a pártok képviselői?

– Az új alkotmányról, vagyis arról, milyen lesz az új demokrácia természete. Az ANK határozott szocialista irányvonalat képvisel, a Nemzeti Pártszövetség pedig keményvonalas rasszista. Ennek ellenére a kulcskérdésekben megtalálták a konszenzust: az alkotmánynak liberális-demokratikus értékeket kell képviselnie az eddig vitatott „egy ember, egy szavazat, egy érték” elv helyett. Vagyis a „kerekasztal” elveti a fajüldözést, elfogadja a markáns, az államhatalmat korlátozó regionális önkormányzást. A vitatott kérdések közé tartozik, hogy mennyi hatalmat kaphat a központi kormány ahhoz, hogy a többség még képes legyen kormányozni, de kormányzása semmilyen körülmények között ne sértse a kisebbség alapvető jogait.

Beszélő: Előfordulhat-e, hogy Dél-Afrikában valamelyik revansista „fekete”-szervezet jut hatalomra?

– A kompromisszumnak még az általános választások előtt meg kell születnie: bárki is kerüljön hatalomra, az országnak kormányozhatónak kell lennie, de túlzottan sok hatalom nem összpontosulhat egyikük kezében sem. A kommunisták nem nyerhetik meg a választásokat, de ha ez ne adj’ isten mégis megtörténne, az alaptörvény fogja előírni, hogy az alkotmányt csak kétharmados, az emberi jogokról szóló nyilatkozatot még nagyobb, mondjuk hetvenöt százalékos többséggel lehet csak módosítani…

Az alkotmány mellett a demokrácia második és a mi esetünkben lényegesebb garanciája az erők megfelelő egyensúlya a társadalmon belül, vagyis egy erős civil társadalom. Dél-Afrika éppen ebben különbözik a fejlődő országok nagy többségétől, hogy nálunk több erős politikai párt működik, melyek potenciálisan széles szavazóbázissal rendelkeznek. Az első választásokat szinte biztosan az ANK nyeri majd meg, a jelenleg kormányzó Nemzeti Pártszövetség húsz-egynéhány százalékra számíthat, s több más szervezet is be fog kerülni a törvényhozásba. Tehát nekünk eleve adottságunk a politikailag plurális társadalom: egy párt sem szerezheti meg a szavazatoknak mondjuk a kilencven százalékát. Ha csak egy pillantást vetünk a többi társadalmi érdekcsoportra, például a fegyveres testületekre, melyek szintén lényeges szerepet játszanak a társadalmon belül, ezeket meglehetősen konzervatív szemlélet jellemzi, s ez is egyfajta ellensúlyt biztosíthat, persze, reformokra itt is szükség van. Katonai hatalomátvételre nem kell számítani, mert ez idegen a politikai hagyományainktól, s már csak a rendkívül differenciált társadalmi érdekcsoportok miatt sem lehetne keresztülvinni.

A gazdasági hatalom a fehér üzleti körök kezében van, ami szintén garantál bizonyos stabilitást. Említettem a rendkívül kiterjedt független szakszervezeti mozgalmat, mely a maga nemében ugyancsak hatalom. Ezekből a tényezőkből áll össze a társadalmi erőegyensúly, ez garancia arra, hogy senki sem tud egyoldalúan döntést hozni. Elképzelhető ugyan más irány is az átmenet során: az autoritárius felépítmény megszűntével nehéz rávenni a társadalomban megjelent új erőket a kompromisszumra, sőt a társadalmon belül is sok minden rosszabbra fordulhat mind a gazdaság, mind az etnikai konfliktusok terén.

Beszélő: Az elmondottak ellenére a nemzetközi közvélemény aggodalommal gondol arra, hogy a törzsi összecsapásokból háború fejlődhet ki a népcsoportok, a fehérek és a feketék között.

– Az ANK vezetésében rendkívül sok fehér értelmiségi van, de ami még meglepőbb, a Nemzeti Pártszövetséget is támogatják konzervatív feketeszervezetek. Ha itt egy párt kizárólag etnikai alapon szerveződne, kezdettől fogva kisebbségre ítélné magát. Domináns etnikai csoport nincs, ezért minden politikai párt sokkal szélesebb bázist próbál szerezni. Az ANK-t nagyrészt az őshonos lakosság támogatja, de stratégiai feladatnak tekintik, hogy szavazókat találjanak a fehér és a hindu lakosság körében. Ugyanezt teszi a Nemzeti Pártszövetség is, amikor felismerte, hogy a feketék közösségén belül meg kell szereznie a módos konzervatív réteg támogatását. Azt hiszem, általánosan elfogadott elv Dél-Afrikában, hogy nem a faji alapon történő politizálást kell újratermelnünk, hiszen az az apartheid módszere volt: nemzeteket kreált, jobban mondva választott szét erőszakosan Dél-Afrikában.

Beszélő: Nem fél tehát a választások után is Dél-Afrikában maradni?

– Egyáltalán nem. Kelet-Európától eltérően nekünk megadatott az infrastruktúra előnye, sikeres üzleti réteg alakult ki. Igaz, ami eddig a felszínen tartott minket, az aranybányászat, a helyben lévő energiaforrások, mára kimerülőben vannak, tehát egészen más alapokon kell felépíteni a gazdaságot.

Az ANK-t realista politikai erőnek tartom. Szerencsénkre a dél-afrikai átalakulás akkor megy végbe, amikor a szocialista kísérlet világszerte összeomlott. Azelőtt az ANK-t forradalmi pártnak tekintették, de mára már a békés tárgyalások partnere. Ez önmagában is nagyfokú józanságra vall, s ez nem véletlen: az ANK vezetőinek általános intellektuális nívója messze meghaladja a Nemzeti Pártszövetség vezetőinek képességeit. Ez számomra már egyfajta garancia arra, hogy az ő győzelmük esetén jobb kezekben lesz az ország, mint most. A társadalommal el kell fogadtatni a gondolatot, hogy az apartheid alatti sérelmek miatt most valamiféle erkölcsi kárpótlást kell nyújtani a fekete lakosságnak. Itt elsősorban az oktatásra, lakásépítésre gondolok, mert hosszabb távon ez hozhat megoldást a gazdaság problémáira is. Egyedüli remény az, hogy talán egy józan, esetleg szociáldemokrata szellemű kormány kerül hatalomra, mely megpróbál valamiféle társadalmi, politikai és főleg gazdasági egyensúlyt fenntartani az országban. Egyszóval: nem félek itt maradni, sőt…

• Külföld