Skip to main content

Csak ötven halott

Vissza a főcikkhez →


Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANK) augusztus harmadikára és negyedikére általános sztrájkot hirdetett, s felhívását a városi fekete lakosság túlnyomó többsége követte, amit akár sikernek is el lehetne könyvelni. Szerencsére nem lett igazuk azoknak sem, akik vérfürdőtől féltek: a sztrájknak és az azt kísérő tömegakcióknak „csak” ötven halálos áldozata volt. S ez – szomorú tény – dél-afrikai mércével mérve elfogadható szám.

A Mandela által vezetett szervezet követelései minden kétséget kizáróan jogosak voltak. Pretoriának valóban többet kellene tennie a fekete városnegyedekben uralkodó erőszak ellen; ideje lenne feltétel nélkül elismerni a többségi uralom elvét; és hasznos lenne, ha a jelenlegi kormány átadná helyét egy átmeneti kormánynak. Persze aligha a sztrájkok és a tömegtüntetések e célok elérésének legalkalmasabb eszközei. Nehéz lenne vitába szállni Desmond Tutuval, a jeles ellenzéki személyiséggel és fokvárosi püspökkel, aki ugyan elismerte, hogy több tízezres tüntető tömeg részének lenni szép közösségi élményt ad, de az akciók politikai hasznát illetően szkeptikus maradt.

A sztrájk nemcsak azért nem volt osztatlan siker az ANK számára, mert egy centiméterrel sem vitte Dél-Afrikát közelebb a demokráciához. Azt az ANK sem gondolta, hogy két nap alatt az utcán éri el azt, amit két év alatt a tárgyalóasztal mellett nem tudott elérni. Az ANK valójában az erejét akarta megmutatni – egyfelől a pretoriai fehér kormánynak, másfelől pedig saját radikálisainak. Annyit sikerült is bebizonyítania, hogy képes a városi fekete munkaerőt távol tartani a munkától, ha akarja. Csakhogy korántsem biztos, hogy a sztrájkolók egy része – lehet, hogy nagy része – az ANK iránti lojalitásból maradt otthon, nem pedig – félelemből. A lábmunkát a fekete negyedekben ugyanis pontosan azok a radikálisok végezték, akiknek Mandela meg akarta mutatni saját mérsékelt vonalának vonzerejét. S ezek a radikálisok bizony nem riadnak vissza a „forradalmi erőszak” – magyarán: a banditamódszerek – alkalmazásától sem. Ismételten bebizonyosodott, hogy az ANK országos vezetésének csak nominális hatalma van saját úgynevezett önvédelmi egységei felett.

Márpedig a dél-afrikai demokratikus átmenetet nemcsak a pretoriai kormány ámokfutó rendőrei veszélyeztetik, hanem a magukról mindenfajta ellenőrzést egyre inkább lerázó irreguláris fekete fegyveres szervezetek is.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon