A két legjelentősebb ellenzéki párt, az SZDSZ és a Fidesz úgy véli, hogy ők testesítik meg a szakértelmet. A Fidesz látszólag kétely nélkül, masszívan képviseli ezt. Az SZDSZ nyilvánossá tett belső vitáiban fölvetették, el kell érni, hogy újra szakértő pártnak lássák az SZDSZ-t. (Bauer) A recept egyszerű: folyamatos programkészítés, konferenciák sokasága, és hasonlók. A javaslat tehát magától értetődőnek tekinti, hogy a szakértelem mindenképp adott, csupán jobban kell megjeleníteni.
Pedig az SZDSZ látványos kudarc után van, még ha erről keveset is beszélnek. Fél éve alapjaiban kész az SZDSZ új gazdasági programja, amellyel azonban a párt nem tudott mit kezdeni. S kívülállóként úgy tűnik, ez nem a program konkrét tartalma miatt történt. De tud-e vajon mit kezdeni a gazdaságpolitikai programokkal? Ma kevesen vitatják, hogy az SZDSZ legnagyobb ballépése a kárpótlási vitában kifejtett javaslat volt. Miért is hozakodott vele elő akkor az SZDSZ? (Lásd erről részletesebben: Magyar Hírlap, 1991. február 18.) Az SZDSZ pálfordulása, azaz a kárpótlási javaslat – amit a közgazdászok képviseltek – a nyolcvanas évek reformgondolkodásának és stratégiájának folytatásából következett. (Hiszen a szabad demokraták politikusai az ellenzékből kerültek ki, a különbség nem véletlen. Politizálni lehetett a hatalommal szemben is. De közgazdaságtant – talán a tudománytól eltekintve – nem lehetett művelni a hatalmon kívül, információk és a szükséges tapasztalat hiányában).
A szabad demokraták úgy ítélték meg, hogy kárpótlási törvény mindenképpen lesz, ezért föladták azt a koncepciót, hogy a „privatizáción belül” rendezzék az esetleges kárpótlást. Ehelyett a kárpótlás kapcsán kezdtek el beszélni a privatizációról. Szándékai és logikái ellenére úgy vélték, csak fordított sorrendben lehet haladni.
A 80-as évek reformereinek igazi tevékenységformája a „mállasztás” volt. Ennek során mind több tabut áthágva kísérelték meg az egyre inkább jelző nélküli piacgazdasághoz közelíteni a rendszert. Számos részsikerrel. De el kellett fogadni az akkori játékszabályokat: vagyis a hatalmat kellett meggyőzni, becsapni, bekeríteni. A taktika a kétértelműségeken keresztül hatott. Senki nem azt gondolta valójában, amit mondott.
A változtatásnak ehhez a módjához bennfentesnek kellett lenni. Mindez azt is jelentette, hogy nem lehetett mindennel szembefordulni, amivel nem értettek egyet, amit károsnak gondoltak. Ez a reflex működött a szabad demokraták kárpótlási javaslatával is.
De lépjünk még egyet visszafelé a magyarázatban. A 80-as évek közgazdasági reformgondolkodásának (e cikkben csak erről beszélek) nem voltak „művei”. Az évtized legfontosabb gazdasági könyvei (A hiány, a Tervgazdaság, beruházás, ciklusok, s a kissé késve megjelenő Terv, kampány, pénz) a 70-es évek szellemi termékei voltak. S ma már az is világos, hogy ezek csak részben voltak közgazdasági teljesítmények. A későbbi jelentékeny munkák közül jó néhány pedig részben szociológiai eredményeket jelenített meg gazdasági köntösben. (S ez semmiképpen nem értékítélet.)
Ezek mellett még tanulmányok, töredékek, gondolatok, a gazdasági átalakulás terveinek végtelen sora. Egyikből sem lett mű. Lengyel László vagy tíz éve értékelte Liskát mozgalomként, aminek igazi jelentősége az volt, hogy a gazdaságban is értéktelennek mondta ki az államhoz való tartozást. Úgy hiszem, a reform-közgazdaságtant is hasonló értelemben kell mozgalomnak tekinteni. Érdemei elévülhetetlenek. Hogy ma sokkal inkább beszélhetünk piacgazdaságról mint a szomszédos országok, ahhoz szükség volt arra, hogy akkor, ha „kétértelműén” őszintétlenül is, de erről beszéltek. Ám több volt a mozgalom, mint a „szakma”.
Ehhez a gondolkodásmódhoz kapcsolódott viszont az értelmiségi közvéleményben a szakértelem képzete, hiszen sokkal különb volt a hatalom gondolkodásmódjánál. S mára az derült ki, hogy szakértelemről csak korlátozottan beszélhetünk. Éppen az említett Lengyel László a legjobb és tulajdonképpen a legszomorúbb példa. Talán ő az, aki nélkül a legkevésbé jöhetett volna létre például, az oly fontos mozgalmi dokumentum, a Fordulat és reform – s ő az, akinek mondanivalója a 90-es évekre a közgazdasági gondolkodás (szigorúan csak erről beszélek) szempontjából teljesen elvesztette jelentőségét. Kiürült, értéktelenné vált. A közgazdasági tartalomból mára csupán elmélkedés maradt, arról, hogy a gazdasági miniszterek miként utálják egymást (lásd Figyelő 1991. november 14.).
S a többiek, a tágan meghatározott reformközgazdászok közül külön pályát futottak be azok, (mint például Bokros és Surányi) akik viszonylag korán úgy gondolták, hogy államigazgatási poszton (a jegybankot is ideértem) folytathatják munkájukat. S ez nem választható el az ő pragmatikusabb, hogy úgy mondjam, technikai tudásuktól sem. E csoport számára az államigazgatáson belüli munka, a rendszerváltozással együtt feloldotta a reformközgazdászok dilemmáinak jelentékeny részét. (Miközben újakat is teremtett.)
Nehezebb volt azoknak az államapparátuson kívül maradt reformközgazdászoknak a helyzete, akiket részben az információktól is megfosztottak. (Erről lásd a Vértes Andrással készült interjút.) Különösen az ellenzékhez kötődő közgazdászok kerültek sajátos helyzetbe. Számukra nem oldódott föl az a sajátos dilemma, ami a reform-közgazdaságtant jellemezte. A parlamentáris demokrácia játékszabályai alapján az ellenzék teljes jogú résztvevő a hatalmi játékban. Ugyanakkor a tapasztalat az, állítják, hogy a kormányra józan érvekkel nem lehet hatni. Ha azonban valaki úgy ítéli meg, hogy racionális érveléssel nem lehet eredményt elérni, akkor mint taktika marad az ellenfél mállasztása, bekerítése, a kétértelműségek világa. S ez megint csak nem közgazdaságtan.
A gazdasági viták tehát megint csak átpolitizálódnak abban az értelemben, hogy elkerülik a napi gazdasági döntések konfliktusait. Az ellenzék nem tanulta meg, hogy a napi gyakorlatban hol adódnak a választási lehetőségek, illetve azokat milyen módon kell megragadni, s hogyan lehet vita tárgyává tenni. Hiányzik hozzá az a szakértelem, amely még a döntéshozatali fázisban képes konfrontálódni a kormánnyal, az államapparátussal. Az ellenzék ma nem tudja a napi döntések során „megfogni” a kormányt és a jegybankot, általában csak egy kész helyzetre képes reagálni. Részben mert nem ismeri az ehhez szükséges információkat. Nem ismeri, mert nem is akarja. (A példák sokaságát sorolhatnám.)
De ha a kormány nincs az ellenzék napi szorításában, akkor csodálkozhatunk-e a gazdasági racionalitás gyakori hiányán?
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]