Valaha, az ántivilágban sokszor felrémlett szemem előtt a Kádár-emlékmű. Nem az ötvenhat utáni tisztogatók, hanem a „legvidámabb barakk” sztarosztájának emlékműve. Négy sarokfigurával képzeltem el. Jelentőségük sorrendjében: Aczél György, Fehér Lajos, Biszku Béla, Gáspár Sándor. Aczél az elcsökevényesedett, de még így is felszámolhatatlan politikai hadszíntér: az értelmiségpolitika, kultúrpolitika, irodalompolitika komisszárja. Fehér létrehozta a rendszer egyik sajátos politikai képződményét: az „agrárlobbyt”, s elérte, hogy a népi demokráciák közül egyedül Magyarországon létezett a gépiparon kívül más, politikai nyomás kifejtésére képes érdekeltség is. Biszku a puha diktatúra rendőrállami részének a képviselője, Gáspár pedig az a szakszervezeti vezér, akinél felsejlik, hogy a szakszervezetnek az üdülőbeutalók szétosztásán és a normaemelés melletti agitáción kívül érdekvédelmi szerepe is lehet.
A pangás magyar útja
Helyzeténél fogva Aczél a legfontosabb mellékalakja az emlékműnek, hiszen a politikai tekintetben legfontosabb területen valósította meg a „kádárizmust”. Történelmi megítélése azon múlik, hogy a „kádárizmust” a Brezsnyev nyakába varrt pangás sajátos magyar útjának tekintjük-e, avagy olyan átmeneti politikai képletnek, mely valójában az 1988–1989-ben lezajlott demokratikus átalakulást készítette elő. Egyértelmű, hogy az első eshetőség az igaz. Nem vonom kétségbe, hogy a „kádárizmus” sok tekintetben javított kiadása volt a pangás rendszerének, de lényegében az volt. Legfeljebb ugyanarra a feladatra célravezetőbb megoldásokat talált, mint a többi blokkország. Gazdasági téren ez a termelés extenzív bővítésének fenntartását jelentette. A kádárizmus feltárta a nők munkába állítása és a parasztság gyárakba kényszerítése után az alacsony termelékenységű élőmunka harmadik nagy rezervoárját: a hivatalos munkaidőn túl végzett többletmunkát. A rendszer ezzel ugyanazt érte el, mint a többi hasonszőrű ország: „megúszta” a termelés modernizálását.
Az értelmiségpolitikus
Aczél szerepe jóval több volt a reszortfelelősénél, aki egy részterületre „lebontva” érvényesítteti az általános politikát. A főtitkár után neki volt legnagyobb „érdeme” az egész kádárista politika stratégiai vonalának kimunkálásában. Nem volt ideológus. Nem lehetett az, hiszen az általa is megteremtett és fenntartott rendszer egyik legjellegzetesebb vonása az ideológiamentesség volt. Az ideológia abból a tőmondatból állt, hogy 1956-ban ellenforradalom volt. Kultúrpolitikus sem volt. Nevéhez nem fűződnek oktatási reformok vagy közművelődési intézmények. Az önmagában vett kultúra tökéletesen közömbös volt számára, a termelési szolgáltatások körébe sorolta, nem tekintette saját területének Valószínűleg értelmiségpolitikának lehet nevezni azt a területet, amelyen működött. Az értelmiség volt az egyetlen társadalmi csoport, amelynek esetében fennállt a lehetőség, hogy a politikai cselekvés alanya lehet. A rendszernek ezzel a réteggel kellett egyedül politikai viszonyt kialakítania. Az értelmiségen belül pedig az íróknak azokkal a csoportjaival, akik esetleg a politikai kristályosodás középpontjai lehettek. Ezeket egy totalitárius rendszer likvidálhatja mint veszélyeseket, de meg is kísérelheti „transzmisszióként” felhasználni őket. Aczélt a „transzmissziós” módszer művelejeként elsősorban egy jó értelemben vett sznobizmus befolyásolta. Nem a Zsdanov- vagy Hruscsov-féle funkcionárius típushoz tartozott, akik számára a kultúra egyfajta deviancia volt, s csak abban különbözött a vallástól vagy az alkoholizmustól, hogy kevésbé volt káros, és fel lehetett használni propagandacélra is. Aczél nem tartotta diszfunkciónak a kultúrát. A forradalmat követő években, amikor az írók vagy börtönben ültek, vagy hallgattak, nem szánta el magát arra, hogy a keletkezett hézagba behatolt írócsoportokból, a tűztáncosokból és hasonszőrűekből egy új, vonalas irodalmat nevezzen ki, és „leváltsa” a fellázadt addigit, hanem létfontosságúnak tartotta, hogy visszaintegrálja a rendszerbe a valódi írókat. Az amnesztia után igyekezett „megbékélni” velük. Megelégedett politikai közömbösítésükkel, nem követelt tőlük látványos csatlósszolgálatot. Csak finom transzmissziós közreműködést, amikor a megbékélés bejáratódott.
A középső T
A gyakorlatnak elmélete is született a hatvanas évek második felében: a nevezetes három T. Nóvumot a középső T, a tűrést jelentette. Tiltás és támogatás mindig volt. Az Aczél-féle írópolitikára az volt jellemző, hogy a középső T nem alkalmankénti kegy volt, hanem ez a T dominált. Ebben kétségkívül eltért a láger barátságtalanabb barakkjaitól. A tudományirányítás területén a T-khez csatlakoztak a „Tudománypolitikai irányelvek”, a cenzúra puha diktatúrás tudománypolitikai gyakorlata: a „kutatás szabadsága-közlés felelőssége”-formula. Ez megteremtette a kutatás háttérintézeti gyakorlatát: bizalmas „anyagként” a kutató sok mindent megírhatott, de ebből csak azt közölhette, amit a cenzúra engedélyezett.
Az írótársadalommal paternalista viszonyt alakított ki. Kapóra jött számára, hogy a forradalom leveretését követő ellehetetlenült légkörben újraéledt a forradalom idején mar sírba szállani látszott népies-urbánus ellentét. Talán kezdetben egyszerűen csak abból az okból, hogy a szerzők erőlködve kerestek olyan témákat, amelyeket nem a hatalom sugall, de még eltűri publikálásukat. Felfedezték tehát régi témáikat. Aczél érzelmileg nyilvánvalóan az urbánusokhoz állt közelebb, viszont a népiek társadalmi hatósugara volt a nagyobb, a velük való kapcsolat a fontosabb. Az urbánusokra támaszkodva merte megkockáztatni, hogy a tömb országaiban egyedül Magyarországon nem jött létre hivatalos nacionalizmus. A forradalom után a Kádár-rendszer ezt tekintette a legveszedelmesebb ellenségnek. Ezt viszont, a hivatalos nacionalizmus hiányát a népi oldal nem bocsátotta meg sem a rendszernek, sem az urbánusoknak, sem Aczélnak, akivel egyébként szorgosan tartották a beszélő viszonyt. A kapcsolat patriarchális jellegét elsősorban az adta meg, hogy a nemzet szószólóiként fellépő írók sok minden kijárhattak a kultúra fő irányítójánál, de követelni nem követelhettek.
Az ellenzék is a középső T egyik esete volt. Margóra szorított helyzetben eltűrték létezését. Tette ezt Aczél írópolitikája elsősorban azért, mert az ellenük való rendőrállami, kemény diktatúrás fellépés az együttműködők számára markánsan felrajzolta volna a diktatúra puhaságának határát, ezt pedig a rendszer el akarta kerülni. A „partnerek” kezelhetőségéhez hozzátartozott, hogy ne tudják, hol húzódik ama bizonyos fal. Ezen túl pedig ápolhassák illúzióikat arról, hogy a rendszer reformálható, érdemes vele együttműködni.
A rendszer nem volt reformálható, és Aczélnak soha nem is volt szándéka reformálni. „Otthonosabbá” akarta tenni. Nem vonható kétségbe, hogy működése alatt olyan művek születhettek és jelenhettek meg Magyarországon, amilyenek a láger más országaiban (Lengyelországot kivéve) nem. Érdeme tipikus „ahhoz képest” érdem: ahhoz képest, amilyen egy posztsztalinista cenzúrarendszer, a mienk sok tekintetben elviselhető volt.