Beszélő: A politikai rendszer változásával, amikor is elvileg a piacgazdaság kialakulása lett az egyértelműen elfogadott cél, alapvetően megváltozott a korábbi reformközgazdászok, a kutatók szerepe. Korábban mindig az volt a tét, hogy sikerül-e valamennyire a piacgazdaság felé lavírozni egy más logikájú gazdasági berendezkedést. Most új helyzet alakult ki számukra.
Vértes András: Az előző rendszer utolsó évtizedeiben a reformerek egy nagy csoportja a közgazdász volt, s néhányuk később a rendszer alapelemeit is megkérdőjelezte. A nyolcvanas évek közepére az is nyilvánvaló lett: nemcsak egy szakmai-technokrata rétegről volt szó. Át tudtak törni, az MSZMP vezetői között is megjelent a hatásuk, s néhányan a legkeményebben bírálók közül is bekerültek a reformbizottságokba. Az utolsó két-három évben azonban nagyobb súlyt kaptak a jogászok, s a politikai folyamatban a közgazdászok „elé” kerültek. Ez önmagában nem is lenne baj. De teljesen megszűnt a jó értelemben vett „reformbizottságosdi”, s ma semmilyen érdemi együttműködés nincs a kutatói és az államszféra között. Pontosabban: van néhány szűk körű tanácsadó testület, de semmi több. Az érdemi munkában – sem az elemzés, sem a koncepcionális előkészítése során – nincs együttműködés. Még az ellenzéki pártok részéről is csak időnként történtek kísérletek a kapcsolatteremtésre. A kutatók ma „ellövik” az anyagaikat, s nincs semmi reflexió. Persze a reakció korábban is sajátos volt. A „reformbizottságosdi”-ban rendszeresen több száz fős szakértői gárda vett részt. A reakció az volt, hogy a döntéshozók közvetlenül elszipkázták az itt folytatott munka eredményét, s bár gyakran nem örültek a mondanivalónak, ebből előbb-utóbb valamiféle reform mindig lett.
Beszélő: Az egyes kutatóintézetekben folyó munka finanszírozása is megváltozott. Különböző üzleti tevékenységekből élnek meg, s a kutatói produktum, ma leginkább gazdaságpolitikai prognózisok összessége, gyakran reklámhordozó, amellyel üzleti megrendeléseket lehet szerezni. Kérdés, hogy a sajtó közvetítése nem torzít-e. A hatalom korábbi, közvetlen, belülről való befolyásolásának lehetőségét most a sajtón keresztül történő befolyásolás lehetősége váltja föl. S a hatás létezik. Csak egy példát hoznék föl, gyakran fölmerül – bennem is –, hogy megalapozatlan inflációs előrejelzésekkel a kutatók is erősítik az inflációs várakozásokat.
V. A.: A kutatások finanszírozására egyre kevesebb pénz jut, ami érthető. A baj az, hogy emögött nincs semmiféle koncepció. A közgazdasági kutatóintézetek sajátos formációk felé mentek el.
Az akadémiai intézetekben gyakorlatilag megszűnt a közgazdasági alapkutatás, amire pedig nagy szükség lenne. A gazdaságpolitika irányába fordultak, s államigazgatási és vállalati megrendelésekre dolgoznak.
Még durvább a nyitás az eleve gazdaságpolitikai profilú intézeteknél. Ezek egy részét eredetileg a költségvetésből finanszírozták, mára az a pénz radikálisan lecsökkent, a Gazdaságkutató esetében pl. is 50 százalék alá. Mindenki keresi magának a piacot. A Pénzügykutató consultingtevékenységet, a Kopint üzleti tevékenységet, adatfeldolgozást, mi pedig speciális kutatási munkákat vállalunk, makro- és fél-makroelemzéseket végzünk. A kutatási eredmények nyilvánosságra hozatalának azonban nemcsak reklámfunkciója van, hanem a gazdaság is befolyásolható. Németországban például, amikor közzéteszik az öt nagy kutatóintézet jelentését, az megmozgatja a tőzsdétől kezdve az egész üzleti életet, befolyásolja a gazdasági várakozásokat. Mi még nem tartunk itt. Ehhez még nekünk is és a fogadóközönségnek is sokat kell tanulnia.
Számunkra komoly üzleti érték a sajtóbeli Akiről nem lehet olvasni, annak nincs presztízse. A gazdasági folyóiratok sajnos teljesen háttérbe szorultak, s a sajtó most elsősorban a napisajtót jelenti. Ez is az átpolitizáltságot jelzi.
Így némileg felületesen jelennek meg adott információk, pl. az emlegetett infláció esetében is. A legnagyobb baj, hogy mindenki másként emlékezik prognózisainkra. Tavaly októberben mi úgy véltük, hogy az 1990-ben várhatóhoz képest 1991-ben biztos, hogy gyorsulni fog az infláció. Elképzelhetőnek tartottuk a 38-49 százalékos fogyasztói áremelkedést is. Az illetékes politikai államtitkár azonnal azt nyilatkozta, hogy 1991-ben az infláció elmarad majd az előző évtől. A lényeget, a gyorsulást tekintve igazunk lett. Ma költségvetésben szereplő 35-38 százalékos prognózist pedig soha nem vitattuk Az infláció gyorsulását egyébként a Pénzügyminisztérium szakmai körei sem vitatták soha.
Beszélő: A közgazdász kutatók helyzetének változását jól mutatja, hogy most a pénzintézetek, nagyobb vállalatok igazgatósági, felügyelőbizottsági székei felé törekszenek. Az anyagi előnyökön kívül ez információt és egy befolyásolási lehetőséget is biztosít.
V. A.: Valóban így van. A gazdaságpolitikai szakmai munka azonban nem került át ezekbe az igazgatóságokba, felügyelőbizottságokba. Az információkhoz jutásnak ez a módja ma azért is fontos, mert az információk nagy része elvileg nyilvános, de ez nem jelenti azt, hogy kívülállók is hozzájuthatnak.
A gazdaságpolitikai döntés-előkészítés egy nagyon fontos szakma, ahol rengeteg információ keletkezik. De ezek ma már egyáltalán nem kerülnek ki az államigazgatásból. Pedig ezek a kutatásnak is feltételei. Az információk esetlegesen érkeznek, amit egy-egy ember „közbelépése” bármikor megakadályozhat.
Beszélő: Térjünk át a közvetlen gazdaságpolitikai témákra. Óriási feszültség és eltérés van ma a reálszféra és a pénzügyi szféra mutatói között. Miképpen lehet ezeket értelmezni, s melyikből kell inkább kiindulni?
V. F.: Ez ma a legnagyobb gond. A folyó fizetési mérleg rendben van. A megtakarítási statisztikák is jók, s ezekből kedvező folyamatokra lehet következtetni. De a különböző statisztikák között nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható, 1-1,5 milliárd dolláros különbségek vannak. Tisztázatlan eredetű és célú mozgások állnak emögött, valószínűleg olyan „forró pénz”, amit nem szabad tartós pénzként kezelni. (Például nagyon tanulságos lehetne, ha ismernénk a devizabetétek területi megoszlását. Ebből lehetne következtetni arra például, hogy a devizamegtakarítások mekkora része származik külföldiektől.) Sőt egyéb – köztük pénzügyi – mutatók is a gazdasági folyamatok kedvezőtlen tendenciáját bizonyítják. Így a költségvetési deficit, a külkereskedelmi mérleg közel 1,5 milliárd dolláros deficitje.
A bankok likviditása megnőtt, amit nem követett a vállalatoké. Hitelkihelyezési korlátok léptek föl. Bizonyos értelemben pénzbőség alakult ki, amit a bankrendszer – nem az ő hibájából – nem tudott áttranszformálni, a reálszférának pedig kellett. Egyet kell azokkal érteni, akik azt mondják, hogy nincs elég ötlet, ambíció. A nagyvállalatok is rossz helyzetben vannak. A privatizáció fordulataival ide-oda rángatják őket, a vállalatvezetőket bizonytalanságban tartják. A szervezeti-technikai változások irányába nyomják őket, anélkül hogy a valódi, strukturális változásokra kerülne sor.
A többletpénzt a gazdaság rövid lejáratú pénzekként szívesen fölszívta volna, de fejlesztési forrásként nem. Ez tükrözi a reálszféra helyzetét. Nincs bizalom, nincs beruházás. Míg a beruházási szándékok 40-50 százalékos visszaesést tükröznek, a Pénzügyminisztérium szerint jövőre nőnek a beruházások. Teljesen érthetetlen, hogy min alapul ez a becslés, miért, mitől alakulna így. A vállalkozóknak még talán lesz jövedelmük, de nem fogják beruházásra költeni. Jó példa a Fotexé: 3 milliárd forintos tőkeemelésüket bankbetétben helyezték el. Csak monetáris befektetésről van szó. A külföldi befektetők is ilyen irányban mozdultak el, cashben tartják a tőkéjüket.
Beszélő: A nagy megtakarítás mögött áll azért egyfajta bizalom is: már elhiszik, hogy az állam nem zároltatja mondjuk a devizaszámlákat.
V. A.: A megtakarítások alakulása bonyolultabb folyamat annál, hogysem csak a bizalom növekedéseként lehessen értékelni. Inkább a jövőtől való félelem, az állásbizonytalanság, egyes rétegek (a nyugdíjasoké és egyéb félszociális foglalkoztatásúaké) mellékkereseti lehetőségeinek szűkülése. Az a jellemző, hogy az emberek óvatosan költik a pénzt. Az év elejei – szokásos – áremelkedés, inflációs nyomás is arra ösztönözte a lakosságot, hogy ne az inflációs púpban, hanem egy csillapodási időszakban vásároljon.
A devizamegtakarítás pedig a forinttal szembeni bizalmatlanság jele, hiszen azok hozama kisebb, mint a forinté, különösen akkor, ha forintból lesz deviza. (A devizakamat önmagában reálkamatot biztosít, tehát ez magyarázza a külföldi és a belföldi eltérő helyzetét.)
Visszatérve a kedvezőtlen tendenciákhoz: minden konjunktúraindikátor visszaesést jelez. A lakásépítés, az autóeladások alakulásába tőzsdei árfolyamok (a befektetők nagyon sokat vesztettek), az iparirendelés-állomány. S ezek a tényezők előrejelző indikátorok is. S ha mindegyik azonos irányba mutat, akkor csak nagyon sajátos logikával lehet azt mondani, hogy rövid időn belül növekedés lesz. Persze lehet olyan GDP-mérleget csinálni, amelyik ezt mutatja, de ennek semmi köze nem lesz ahhoz, ami a gazdaságban történik.
A gazdaságban lévő várakozásoknak a figyelmen kívül hagyása gazdaságpolitikai aránytévesztésekhez vezet. A papíron meglévő egyensúlyok nagyon gyanúsak, ha nyílegyenesen ellentmondanak a várakozásoknak. Habár nem kell teljesen a várakozásokra építeni – hiszen azokban is van torzulás –, de figyelembe kell azokat venni. A makrogazdasági keretek meghatározásánál tehát egy óvatosabb és realistább s a kedvezőtlenebbé váló nemzetközi feltételekkel is számoló irányba kell elmenni. A Szovjetunió például heteken belül fizetésképtelenné válik, s ez nemcsak a közvetlen kapcsolatokat, hanem az egész térség megítélését is rontja majd.
Beszélő: Végül egy közhelyes és rossz kérdés: mit tehet az állam, a kormány, hogy kimozduljunk ebből az állapotból?
V. A.: Ahol van valós beavatkozási lehetőség, ott gyorsabban és hatékonyabban kell lépni. A privatizáció, úgy tűnik, jó irányba halad, gondolok az önprivatizációra, a privatizáció decentralizálására, a kezelési ügyek leválasztására. Bár az üzleti jellegű holdingoknak és vagyonkezelőknek versenyeznie kellene egymással, a külföldi tőkéhez való viszony is alapvetően jó. Szükség van még a menedzseri és a munkavállalói tulajdon rendezésére, s átfogó privatizációs törvényre is. Ma a privatizáció a legfontosabb hatalmi kérdés, de a parlamentnek nem a tulajdonos személyét, hanem a tulajdonosváltás technikáját és formáját kell meghatároznia.
Borzasztóan semmi sem történik a költségvetés és az államháztartás területén. Ma már azt sem lehet használni, amit korábban a reformbizottságokban kialakítottak, mert annyira megváltoztak a feltételek. Ez a munka szakértők százait igényli.
Ki kell végre alakítani az úgynevezett szociális védőhálót, amelynek általánosnak, rendszerjellegűnek kell lennie, és tényleg azokat fogja, akiket kell.
A monetáris szférát is meg kell tisztítani! A bankokat régi kétes kinnlevőségeiktől, s az azoknál jóval nagyobb, új, kétes hitelektől. (Szembecsukás, ha ezt csak a kereskedelmi bankok ügyének tekintik.) Megfelelő feltételeket kell kialakítani ahhoz, hogy reális legyen egy szép lassú tisztító folyamat végigvitele. Újra kell gondolni az új vállalkozások finanszírozásának kérdését is. Ma sokfajta konstrukció létezik, amelyeknek egy része – mint az E-hitel – üres, másrészt szabályozási ellentmondás van közöttük. Ki kell alakítani a hitelgaranciák mechanizmusát, de nem ad hoc.
Nyugaton a hitelezési konstrukciók általában arra épülnek, hogy a hitelezők vagy a vállalatokat, vagy a vállalkozó személyét ismerik. Nálunk nincs meg ez a feltétel. De az szörnyű, hogy nálunk magánvagyonokat kell letenni vállalkozások elindításához. A csődhelyzetet viszonylag fájdalommentessé kell tenni, ez a gazdaságnak az érdeke. Ha végletes egzisztenciális kérdés a vállalkozás nyereségessége, akkor agresszíven és tisztességtelenül járnak el. Ennek a társadalom issza meg a levét, mert adócsalással és hasonlókkal fognak élni, s a privatizációval az adóbevétel radikálisan csökken.
A nagy állami cégeknek is mozgásteret kell biztosítani. Nem kell mindet szétverni! Békén kell hagyni őket, s ha elindulnak a változásban, többen közülük egykét éven belül képesek lehetnek tőkét bevonni. A mostani kényszer-átalakulások úgy kényszerítik bele ezeket a cégeket az átalakulási folyamatokba, hogy előnyre nem tesznek szert.
- gazdaság [6]