1. A moszkvai operettpuccsal befejeződött a leninizmus története. Józan számítás szerint a volt kommunista országok visszanyervén külső és belső szabadságukat, polgári demokráciákat kezdenek építeni, a Nyugat ösztönző szerepe mellett az évezred végére kialakulnak a normális piaci viszonyok, lehetővé téve a térség felzárkózását az európai integráció folyamatához. A liberális alapértékek győzedelmeskednek, „véget ér a történelem”, és az unalmas jólét évszázadai következnek – ahogy ezt Fukuyama professzor két évé megjövendölte. A világ azonban néha fittyet hány a jósokra. A valóság ugyanis az, hogy gyilkos háború dúl a szétesett Jugoszláviában, véres incidensek zajlanak a Kaukázusban, nacionalista indulatok kapnak lábra Romániában és Szlovákiában, s a kelet-európai konzervativizmus második világháború előtti reminiszcenciákkal párosul. Amíg a Nyugat a határok lebontásának elvét hirdeti, Keleten újabb határok emelkednek. Amott az integráció, emitt a dezintegráció a sláger.
A hatalmát és tekintélyét egyre jobban elvesztő Gorbacsov kétségbeesetten próbálja összedrótozni a Szovjetuniót – ki jósolná meg, milyen sikerrel? Ami Oroszországot, a birodalom vezető köztársaságát illeti, semmi okunk az optimizmusra. A puccsot nem a „demokratikus erők” hiúsították meg, mivel ilyenek nem léteznek. Maguk a történtek sem erősítették meg a demokratikus mozgalmak fejlődését, ellenkezőleg: még inkább a személyi politizálás felé vitték az országot. Az állampolgári akarat nem politikai pártok sokféleségében ölt testet, hanem politikai rutinnal megáldott, de valódi politikai arculattal nem rendelkező egykori káderek mozognak anarchikus közegben, akiknek morális legitimitást elsősorban az a tény kölcsönöz, hogy a puccs óráiban nem jelentettek beteget. Vajon tud-e Jelcin bármit is kínálni a saját népszerűségén kívül az oroszoknak? És hozhat-e nyugati típusú demokráciát egy posztjelcini korszak? Bír-e a nagyorosz nacionalizmuson kívül bármely más eszme tömegbefolyással az országban? A személyiségek – és nem a demokratikus intézmények – tiszteletén alapuló elvek politikája bizony új etatista irányba mutat – a cári nosztalgiával megvert premodern állam irányába.
Ám egy, a szlavofil eszméken alapuló, többé-kevésbé autoriter, de a Nyugat gazdasági segítségében reménykedő és ezért valamiféle demokratizmusra ügyelő Oroszország vezette konföderáció még mindig elfogadható megoldás lenne ahhoz képest, amit a volt birodalom totális anarchiába züllése kínál, ahol véres területi-etnikai csatározások vezetik le az elkerülhetetlen gazdasági válság szülte indulatokat. Senki se meneküljön a kényelmes kívülállás illúziójába: a szovjet problémát nem lehet gettóba szorítani. Túl nagy ahhoz. Az európai integráció nem valósulhat meg megnyugtató módon a volt szovjet birodalom valamiféle bekapcsolása nélkül.
A birodalomból kiszakadt vagy kiszakadó területek új szereplőkkel gazdagítják az európai politikát. Az európai integrációba legnagyobb eséllyel nyilvánvalóan a baltiak rajtolnak, még akkor is, ha a nyugati ízlés szerint a legkevésbé sem viselkednek úgy, mintha liberális demokráciák lennének (kisebbségeiktől megtagadják elemi jogaikat, háborús bűnösöket rehabilitálnak, sajtót, pártokat tiltanak be megkérdőjelezhető eljárásokkal stb.). A skandináv államok közelsége talán jótékony hatással lesz fejlődésükre.
Ukrajna, ha valóban önállóvá válik, méreteiből fakadóan regionális középhatalomként jelenik meg a térségben, s ha csak kicsit is rendbe szedi mezőgazdaságát, félelmetes konkurenciát jelent majd a visegrádi hármaknak s közvetve a közösségnek is. Akkor ugyanis nem lesz már hová irányítani segély gyanánt a „hármak” húsexportját…
2. A Nyugatnak, amely úgy nyerte meg a hidegháborút, hogy nem számolt a győzelemmel, ma nagyobb a felelőssége, mint valaha. Tudatára kell ébrednie, a tény, hogy egyedül maradt a porondon, sok szempontból nem olyan kényelmes, mint a bipoláris rend volt, ahol az elrettentés politikájának „jótékony” ernyője mögött elbíbelődhetett a fejlettek integrációjának technikai kérdéseivel. A kommunizmus összeomlását ma kimondva-kimondatlanul sokan úgy élik meg, mint akinek beleköptek a levesébe. Mások – a teoretikus hajlamúbbak – pedig abban reménykednek, hogy majdcsak észre térnek a vad keleti népek. A Nyugatnak rá kell döbbennie, hogy a papíron – a józan ész alapján – kidolgozott nemzetközi intézmények önmagukban nem képesek máról holnapra kezelni a közép- és kelet-európai új demokráciák által felvetett problémákat. A jugoszláv válság egyfelől kijózanítólag kell hogy hasson mindazokra, akik eddig a párizsi charta eufóriájában éltek (elegendő csak a válságkezelő központ aktív helyzetben bekövetkező fiaskójára gondolni), másfelől be kellene látni, hogy a jugoszláviai háború olyan precedenst fog teremteni, amely középtávon meg fogja határozni a politikai folyamatokat. Márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy milyen precedens teremtődik: olyan-e, amely arra ösztönzi a térség népeit, hogy az etnikai problémák lehetséges megoldása a határok vérrel szerzett revíziója és/vagy a kisebbségek elnyomása az új nemzetállamokon belül, vagy ennek az ellenkezője. Ha a Nyugat nem vállal aktív szerepet a konfliktus kezelésében, óhatatlanul az előbbi fog bekövetkezni.
Nem könnyű persze olyan problémát kezelni más háza táján, amelynek megoldása otthon sem sikerült maradéktalanul. Elegendő csak emlékezetünkbe idézni a ciprusi válságot, a korzikai, az északír vagy a baszk helyzetet. És létezik katalánprobléma, és van dél-tiroli-kérdés, van flamand–vallon ellentét, nem is szólva az első-, másod- és harmadgenerációs harmadik világbeli bevándorlókról. A Nyugat már csak azért is idegenkedik attól, hogy komolyan foglalkozzon a „megőrült kelet-európai népek belügyeivel”, mert egyúttal saját kényelmetlen és meg nem oldott etnikai feszültségeivel is szembe kellene néznie.
Pedig valójában az etnikai problémák, ha nem is áldozatok nélkül, de kezelhetőek lennének. Valahogy úgy, ahogy ezt az önrendelkezési elv alapján Bibó részletekbe menően leírja „A nemzetközi államközösség bénultságáéban. A Bibó által óhajtott pártatlan nemzetközi fórum, amely megkísérelhetné a problémák kezelését és az egyezmények betartatását, ugyan továbbra sem létezik, de ma mégis kedvezőbb a helyzet, mint 20 éve, a tanulmány születésének idején volt. Az Öbölháború kimenetele megnövelte az ENSZ BT hatékonyságának esélyeit, és mára Európa önmagában is rendelkezik annyi szupranacionális intézménnyel, amelyek funkcionális kooperációja hatékonyan léphetne fel a kelet-európai válságok kezelésében, ha a tizenkettek – Európa biztonsága érdekében – rászánnák magukat a cselekvésre.
3. Jó lenne persze, gondolhatnánk, ha Magyarország kimaradhatna a térségben eszkalálódó feszültségből. Erre nem sok lehetőség nyílik azonban, és nemcsak azért, mert az elmérgesedő konfliktusok egy része pont a mi határaink mentén zajlik. Magyarország, amely rövidlátó nagyhatalmi döntés következtében milliós nagyságrendben kényszerült szomszédait kisebbségekkel ellátni, az elszabaduló nacionalizmusok esetén pusztán emberjogi álláspontjával – amelyről egyszerűen nem mondhat le – konfliktusforrássá válik. Egy ilyen helyzetben persze nehezen léphet fel a térségben pacifikáló erőként. Nem tehet mást, mint:
a) a lehető legkörültekintőbb fogalmazással, ám elvi következetességgel, a nemzetközi jogi dokumentumokra hivatkozva lép fel szomszédaival szemben a magyar kisebbség védelmében;
b) miközben minden eszközt megragad a regionális gazdasági és politikai együttműködésre az egyenlőség és a kölcsönös érdekek tiszteletben tartása alapján, és ezzel párhuzamosan;
c) anélkül, hogy túlbecsülné saját jelentőségét és lehetőségeit, ösztönzőleg igyekszik fellépni a nemzetközi fórumokon a nemzetközi egyezmények betartása érdekében. (A biztonsági tanácsi tagság mindenképpen megnöveli Magyarország mozgásterét a nemzetközi politika befolyásolásában.)
A józan magyar külpolitikához persze elengedhetetlen, hogy
4. a politikai pártok egységre jussanak e külpolitika alapkérdéseiben. Fel kell ismerni, hogy lőporos hordón ülünk, nem játszhatunk petárdákkal hazárdjátékot. Fel kell hagyni a kétlelkűséggel: nem lehet egyszerre az európai integrációra esküdni, és közben engedményeket tenni belpolitikai okokból a demagógiának. Rá kell ébrednünk: ebben a kérdésben nincsenek sajátos rövid távú érdekeink. Ebben a kérdésben – igen, az ország és a térség érdekében – össze kell fognunk, liberálisoknak, szociáldemokratáknak és konzervatívoknak a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali ostobaság és felelőtlenség ellen.
Nincs más lehetőségünk.
Hivatkozott cikkek
- Körkérdés [7]