A szovjet kommunizmus gyors összeomlása olyan nagy ajándék, melyet a történelem csak ritkán osztogat. Egyebek között ez a legelőnyösebb feltételeket teremti meg a politikai cselekvők lelki felszabadulása számára. Mostantól kezdve minden politikai javaslatot teljes elfogulatlansággal lehet megítélni. Semmi sem vonatkozik többé a régi rendszerre, semmi sem hozhatja azt vissza, elsüllyedése végérvényesnek tekinthető. A politikai képzelet megengedheti magának, hogy csak a jövő felé forduljon. Ugyanakkor azonban azt a világot, amelynek talajáról a mai cselekvő a jövőbe néz, még nagyrészt a múlt alakította ki. A halott rendszer éppen azt ölte ki az emberekből a leginkább, amire ma a legnagyobb szükségük lenne, nevezetesen a politikai képzelőerőt. A régi rend nyomasztó jelenléte, mely a közös sorsra irányuló képzeletet negatívvá változtatta, a rendszer esetleges összeomlásának pillanatáig terjedt. Mint általában, az emberek pszichológiája ma is lassan változik, s ennek megvannak a jó oldalai is, mert így marad mentes „a kollektív lelkiállapot” a labilitástól és hisztériától. Ugyanakkor azonban Magyarország normális fejlődésének egyik előfeltétele az állampolgárok politikai aktivitásának megerősödése és kiszélesedése, amire nem lehet számítani politikai képzelőerő nélkül. Ezzel a dilemmával fizetünk a történelem kegyéért.
A jövőre irányuló politikai képzelőerő egyszerű tényezőkből tevődik össze. Mindenekelőtt, az embereknek van valamiféle elképzelésük arról, hogy milyen Magyarországot akarnak a jövőben, azaz, hogy milyen legyen az az ország, melyben élni szeretnének, vagy legalábbis jobban szeretnének. Másodsorban, az emberek lázasan keresik azokat az utakat és módokat, ahogy ehhez az elképzeléshez közelebb lehetne kerülni, s végül hisznek abban, hogy hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy a sok „jövő Magyarország”-kép közül az ország a maguk alkotta képhez hasonlítson leginkább.
A kérdés sosem az, hogy a pártokban bíznak-e az emberek, hanem az, hogy magukban bíznak-e. A pártokban vagy egyéb szervezetekben való bizalom kérdése végső soron mindig önbizalom kérdése. Az emberek nem „bíznak” a pártokban, hanem megbízást adnak nekik – s ez nem ugyanaz. Csak a kommunistáknak kellett bízniuk a Pártban. A problémát Magyarországon nem elsősorban abban látjuk, hogy a választók bizalmatlanok a pártokkal szemben, hanem hogy ez a bizalmatlanság az önbizalom hiányának kifejezése, azaz, hogy a bizalmatlanság nem aktív, hanem passzív (pusztán negatív). Aktív a bizalmatlanság akkor, amikor az állampolgárok szervezetei, lobbycsoportjai állandó nyomást gyakorolnak a kormányra, hogy az elképzeléseiket megvalósítsa, vagy az ellenzéki pártokra, hogy azok az ő elképzeléseiket az ellenzék programjába belefoglalják, és minden nyomás ellenére, ezt sem az egyik, sem a másik nem teszi meg. Jól állnánk, ha Magyarország lakossága aktíve lenne bizalmatlan. Ha egy népben van önbizalom, akkor tudja, hogy mit várhat el (és mit nem szabad elvárnia) a politikai osztálytól. Elvárja azt, hogy a politikai osztály tagjai úgy viselkedjenek, mintha túltették volna magukat személyes érdekeiken és elfogultságaikon, elvárja azt, hogy odafigyeljenek a köz ügyeire, hogy hozzáértéssel intézzék a nemzet dolgait, és hogy vállalják a felelősséget azért, amit csináltak és amit elmulasztottak. Senki sem várja el, legalábbis senki sem várhatja el, hogy a politikai osztály tagjai Grál-lovagok legyenek, hogy „különös anyagból legyenek gyúrva,” hogy mindig helyes döntéseket hozzanak. A politikailag érett választók tudják, hogy jó kormányok nincsenek – de azt is tudják, hogy egy kormány lehet jobb (néha sokkal jobb), mint egy másik, amennyiben az előbb említett elvárásnak jóval inkább eleget tesz.
Nem a bizalom túl kevés, a megbízás túl sovány. Pedig ma erre nagy szükség lenne.
Mert mit várhatunk a Nyugattól? Gazdaságilag semmit, vagy legalábbis semmi jelentős segítséget. Persze, amikor már segítettünk magunkon, amikor már megteremtettük demokratikus intézményeinket, és azok már stabilaknak is bizonyultak, amikor már rendbe hoztuk az adminisztrációnkat, következetessé tettük a jogrendszerünket, amikor már beindítottuk a privatizációt, amikor már megtanultunk újra jól dolgozni, akkor, és csakis akkor, fog majd a Nyugat nálunk úgy befektetni, hogy a befektetések gyümölcseit élvezhessük. Ma már Magyarország sem játszik szerepet a politikai sakktáblán, mivelhogy a partinak vége. Semmit sem fogunk ajándékba kapni. Könyöradományra nem számíthatunk, és jó, hogy ez így van: Magyarországon nem lesz éhínség, mint – sajnos feltehetően – a Szovjetunióban. Ugyanakkor, ha egyszer már kihúztuk magunkat a mocsárból, amelybe beleragadtunk, akkor gyorsan emelkedhetünk, és akkor már partnerek leszünk, nem pedig kérelmezők.
Politikai segítséget jó lenne kapni a Nyugattól, elsősorban ott, ahol a veszély a legnagyobb: a nemzeti-etnikai súrlódások végzetes konfliktusokká való fejlődésének megelőzésében. Sajnos, Nyugat-Európa nem tudta megakadályozni – legalábbis eddig – a jugoszláv polgárháború eszkalálódását. Pusztán szimbolikus cselekvéseknek nincs hatásuk, amikor a helyzet már elmérgesedett. De jó lenne egyrészt, ha a kormányok és a sajtó állandóan napirenden tartanák a nemzeti kisebbségek elleni sérelmeket, másrészt a nemzeti köntösben megjelenő politikai elnyomó gépezetek tevékenységét, és nyomást gyakorolnának a közvéleményre, amíg a sebek még gyógyíthatók. Természetesen egy magára valamit adó nemzet nem azért törekszik liberális demokráciára, nem azért óvja saját nemzeti kisebbségeinek egyenlőségét és érdekeit, hogy jobb helyzetbe hozza magát a nyugati közvélemény előtt, hanem azért, mert a nemzet méltóságának ezek az alappillérei, s mert a nemzet jövője ezen áll vagy bukik.
Persze a legnagyobb kérdések mellett vannak (látszólag) kisebbek is. S talán ezek a kisebbek jobban megragadják az emberek politikai fantáziáját, főleg ha saját életükre közvetlenül vonatkoznak. A „Mi lesz?” összefügg azzal, hogy „Mi lesz velem?” Mi fontosnak tartjuk például, hogy az oktatási intézmények nyitva álljanak minden korosztály előtt, és hogy senki se szabhassa meg, hány szakmája legyen az embernek. Elhelyezést biztosítani felelőtlenség; de megadni a módot, hogy aki akar, bármikor új szakmát kereshessen magának, az egy alapvető szabadság biztosítása. Aki újat kezd, az lát perspektívákat maga előtt. Kevés ember tudja a választ arra a kérdésre, hogy „mi a politika?”, hogy ugyanis (egy liberális demokráciában) politikai ügy mindaz, amit az állam egyes polgárai mint sürgető és politikai döntést kívánó ügyet a napirendre tűznek.
Hivatkozott cikkek
- Körkérdés [8]