1981. december 13-án a hazai pártsajtó időjárásjelentés-rovata felszakadozó felhőzetet ígért, bőségesen foglalkozott az épp akkor kezdődő írószövetségi közgyűléssel, idézve egyebek közt akkori művelődési miniszterünk, Pozsgay Imre beszédének magabiztosságtól duzzadó mondatát: „Megvan a lehetőség a szellemi építkezésre, a párt programnyilatkozata alapján…”, s csak úgy mellékesen szinte teljes terjedelmében közölte a „jól értesült” TASZSZ varsói jelentését:
„A Szolidaritásban megbúvó ellenforradalmi elérnek elvetik a kormánynak a nemzeti egyetértésre felszólító felhívásait, nem hajlandók a válság politikai eszközökkel történő rendezésére, és a hatalom nyílt megragadására készülődnek. (…) A lengyel társadalom hazafias erői egyre határozottabban követelik, hogy a szocializmus ellenségeivel úgy szálljanak szembe, ahogyan azok megérdemlik.”
Mire a magyar olvasók például a Magyar Nemzet idézett számát kézbe vehették, a szükségállapot már órák óta érvényben volt, de mivel aznap vasárnap volt, a „részletekről” (s a követendő, helyes álláspontról) csak kedden értesülhettek:
„Közvéleményünk hónapok óta nagy nyugtalansággal tekintett Lengyelország felé, s most – a sajnálatosan és súlyosan megromlott állapotokat megértve – helyesléssel és együttérzéssel fogadja azokat az intézkedéseket, melyek vasárnapra virradóra láttak napvilágot Varsóban. Nem lehetett tovább várni a határozott lépéssel, mert ellenforradalmi káosz szélére sodródott az ország: az ajtón kopogtatott az éhség, veszélybe került a szocializmus. Az ellenforradalmi erők szándékosan vitték erre az útra az országot, elutasítva a párt és a kormány kinyújtott kezét…” (Magyar Nemzet, 1981. december 15., szerkesztőségi vezércikk)
Nem késik vezető testületeink állásfoglalása sem, bár sürgősebb dolguk is akad: Kádár János épp Moszkvába készül, hogy Brezsnyev elvtársat köszöntse 75. születésnapja alkalmából (Leonyid Iljicset épp ezen a napon tünteti ki Babrak Karmal a Szabadság Napja érdemrenddel): „A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság kormánya, a magyar nép bízik abban, hogy a lengyel kommunisták, az igazi lengyel hazafiak, a szocialista kibontakozásért cselekedni kész erők összefogásukkal és aktív fellépésükkel eltorlaszolják az ellenforradalom útját, és biztosítják a lengyel társadalom problémáinak szocialista megoldását. A lengyel nép történelmének e nehéz napjaiban is bizton számíthat a magyar kommunisták, egész népünk testvéri szolidaritására és cselekvő támogatására”. (MTI-közlemény, december 15.)
A napilapok szaftos részletekkel tálalják az előírt ellenségképet, s összeállítják a később használandó szótárt. „A szükségállapot bevezetése szükséges és tovább már nem halogatható lépés volt. Az előző hetek felgyorsult eseményeiben az ellenforradalom levette álarcát, s előretolt bástyái mögül kilépve nyíltan meghirdette programját: fokozni az anarchiát, majd ennek haszonélvezőjeként megragadni a hatalmat. (…) Szavakban a részvételre tartottak igényt, valójában azonban a hatalomra, az egyeduralomra, így akadályozták meg a szakszervezeti együttműködést, a szakszervezeti törvény kidolgozását, a gazdasági reformtervek jóváhagyását, a Nemzeti Megegyezés Tanácsának létrejöttét; így akadályozták a termelőmunkát és a lakosság élelmiszer-ellátását. De még ezzel sem érték be. Az utóbbi napokban már robbantásos merényleteket is elkövettek, meghirdették a lengyel fegyveres testületekbe való beépülés jelszavát (…)” (Időben; Magyar Hírlap, szerkesztőségi tárcacikk, december 15.)
„A külső támogatástól is ösztönzött és mindinkább elszemtelenedett ellenforradalmi erők Lengyelország, Európa s a világ békéjét is felelőtlenül kockáztatva, átléptek minden törvényes keretet. Abból indultak ki: minél rosszabb a népnek, annál jobb az ellenforradalomnak (…)” (Várnai Ferenc: Az első követelmény; Népszabadság, december 16.)
„(…) Itt Európában sok tekintetben jó decemberünk van: sikeres volt Leonyid Brezsnyev és Helmut Schmidt találkozója, s ehhez mintegy csatlakozott a két német állam vezetői közt egyszer már elhalasztott párbeszéd felújítása. Végül pedig – a benne rejlő összes megoldatlan problémákkal együtt – pozitív és biztató, hogy fordulat történt az 1980 nyara óta kibontakozott lengyel válságban. Ma Lengyelországban a szocializmus, a rend, a társadalmi megbékélés erőinek kezében van a kezdeményezés (…)” (Szabó L. István: Béke velünk! Népszabadság, 1981. december 24.)
„(…) Kétségkívül terheli kontinensünk helyzetét, szélesebben véve a nemzetközi viszonyokat a lengyelországi válság elmélyülése. 1981 őszétől, a Szolidaritás kongresszusával új szakasz vette kezdetét a lengyel politikai életben. A szervezet szélsőséges elemei, magukhoz ragadva a mozgalom irányítását, nyílt és átfogó harcot indítottak a szocializmus, az alkotmányos hatalmi struktúra intézményei ellen. Követeléseik s céljaik nemcsak rendszerellenesek, hanem ellentétesek a Szolidaritás és a kormány közötti 1980-as gdanski, szczecini s más megállapodásokkal. Tevékenységük káoszba sodorta az országot, arra kényszerítve a pártot és a kormányt, hogy a gazdasági-politikai megújhodás feladatai helyett a társadalmi rend alapjainak megvédésére összpontosítsa erőfeszítéseit (…)” (Horn Gyula: A béke és a párbeszéd fennmaradt; Magyar Hírlap, december 24-i vezércikk)
„Katonai-szakmai téren jól időzítették a szükségállapot bevezetését. A termeléskiesés a karácsonyi ünnepek és a rossz anyagellátás miatt elviselhetőbb. (…) Az operatív katonai csoportok őszi működésük során alaposan felmérhették a terepet, amolyan szálláscsinálókként előkészíthették az akciót.” (Aleksza Tamás, Magyarország, 51–52. heti szám)
„Ma éjfélkor lesz egy hónapja annak, hogy Lengyelországban a Nemzet Megmentésének Katonai Tanácsa vette át az ügyek intézését, és kihirdették a szükségállapotot. Nem áll szándékunkban valamifajta lelkendezés, jobb lett volna, ha az intézkedést kiváltó eseménysorozat nem jut el idáig. De eljutott, sőt, a szélsőséges elemek még tovább, a teljes felfordulás és anarchia örvényébe kívánták sodorni Lengyelországot és súlyos válságba Európát. (…) A „hónapforduló” igazolhatta a történtek helyességét és szükségességét. Az első napok néhány sajnálatos, áldozatokkal is járó konfliktusa után mind több jele mutatkozik a normalizálódásnak. (Réti Ervin: Hónapforduló Esti Hírlap, 1982. január 12.)
A „hónapfordulós” számvetések közepette új propaganda-hadjárathoz kínálnak tárgyat a nyugati szankciók: „Ma már nem nagy művészet megítélni a tőkés hatalmak politikáját. Amit ugyanis az Egyesült Államok és néhány szövetségese december 13. óta tett, hű tükrét adja igazi szándékainak. Mert a rend helyreállítóival szemben változatlanul azok sorsa miatt sopánkodnak, akik a törvényes hatalom ellen fordultak. A rendkívül súlyos gazdasági helyzetben lévő lengyel társadalom nélkülözéseinek enyhítése helyett példátlan büntető intézkedésekkel” csak súlyosbítani szeretnék a válságot. S mindezt miért? Hogy akadályozzák a társadalmi konszolidációt, amelyet ha sikerül folyamatossá tenni, szocialista megoldásokat hozhat a lengyel nép égető problémáira, s akkor az imperializmus sutba dobhatja a lengyelországi forgatókönyvét. (…)” (Magyarország, 1982. január 24.)
„A cél: visszaszerezni Lengyelország tényleges szuverenitását azzal, hogy felszámoljak a Nyugattól való megalázó gazdasági függést – már nem csupán Lengyelország célja, hanem segítenek ebben szocialista szövetségesei is” – összegzi a Magyarország 1982. február 21-i száma a Jaruzelski–Puja Frigyes találkozó legfőbb tanulságát.
Hivatkozott cikkek
- Évforduló [7]