A tudományos dolgozatok utolsó oldalán olykor fel van tüntetve, hogy az anyaggyűjtést lezárták ekkor és ekkor. Újságcikknél nem szokás ilyesmi, de ezúttal mégis ideírom, hogy utolsó felhasznált forrásom az International Herald Tribune december 26-i száma. Az Európában kiadott amerikai újság egy hosszú és bizonytalan kimenetelű történet első felvonásának, talán csupán előjátékának végéről ad hírt. Az írás megpróbálja eloszlatni a benyomást, hogy az Egyesült Államok és Németország között ellentét alakult ki a jugoszláv probléma eltérő megközelítése miatt. Amerika motívumaiba olyasmit is belelátnak, ami nincs benne, azt képzelik, véli az újság helyzetmagyarázata, hogy Washington egyoldalú szerb szimpátiákat melenget.
Ki hogyan torzít?
A cikk szerint a szerbek azt hiszik, hogy a németek a Baltikumtól az Adriáig terjedő „IV. Birodalmat” akarnak létrehozni, és Horvátországot ennek bábállamává akarják tenni. A másik oldal viszont úgy véli, hogy az Egyesült Államok kész horvátok ezreinek életét feláldozni, csak azért, hogy megfékezze a németek expanzionizmusát. A torzítás abból ered, állítja az elemzés szerzője, hogy a horvátok meg a szerbek – ellentétben Nyugat-Európával, az Egyesült Államokkal, sőt az újjászülető Oroszországgal – avítt fél évszázados és vérpecsétes lencsén keresztül nézik az új világrendet.
Az állításban nyilván van igazság: elsősorban a közvetlenül érdekeltek nagyítják fel a némi jóakarattal taktikai jellegűnek is minősíthető nézeteltérést, aminek konzerválása, felduzzasztása megbocsáthatatlan luxus volna a szovjet zászló levonásának, a nemzeti lobogók felvonásának lélegzetelállítóan izgalmas – és az egyesült Németországnak minden bizonnyal további súlyt kölcsönző – napjaiban.
De a „Már nem politikai törpe” című írás, amelyet nyolc nappal előbb, december 18-án tett közzé az IHT, még másként ábrázolta az eseményeket. „Egy korszak lezárult, midőn az egyesült és megnövekedett Németország kétségbe vonta az Egyesült Nemzetek főtitkárának tekintélyét és szintúgy Washingtonét (amely hosszú időn át Németország tengerentúli protektora volt). Nagy-Britanniát meg Franciaországot, legközelibb európai szövetségeseit pedig meghátrálásra kényszerítette a jugoszláviai háború befejezésének módjáról folyó vitában. Az egyesült Németország megtette, amire a csonka Nyugat-Németország sose vetemedett volna: erőszakkal kikényszerített egy népszerűtlen intézkedést, amelyet döntően fontosnak vél a saját érdekei szempontjából. Bonn eleve tudhatta a fenntartásokat. Ha netán valaki elfelejtette volna, a londoni és hágai újságok hónapok óta emlékeztettek a Balkán háború alatti német megszállására. „A bonni kormányt – hangoztatja a cikk – a közvélemény is támogatja.” A német tévénézőket egyhangú diétára fogták: a tájékoztatás erősen szerbellenes, a kiszakadó köztársaságok oldalán van, s ezeket „a szerb agresszió áldozataiként” mutatja be. Ez az újságok beállítása is. A Horvátország és Szlovénia német elismerését nyugtázó glosszában következőket írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung: „Senki se tudja, mi vár a horvátokra még, ha a Nyugat nem fékezi meg a nem európai szerb államot.” Újra és újra el kell ismételni, hogy minden jónak rosszra fordítója a szerb Milosevics, aki az autonóm tartományok – a Vajdaság és Koszovó – elfoglalásával elindította a polgárháborús lavinát, de ma már látni kell az okok mellett a következményeket, nem utolsósorban a nemzetközi következményeket is. Abba a propagandába pedig végképp nem lehet belemenni, amit a feje tetejére állítva a történelmet – az idézet is sugall: a szerbek a török birodalomnak örökösei és nem áldozatai.
Az engedelmes EK
De vissza az International Herald Tribune-hoz. Ezúttal a december 24–25-i kettős számhoz. Már nem „nice guy”, kedves fickó a német az első oldalon látható cím szerint. A cím alatt pedig ez áll: „a Szovjetunió hirtelen széthullása, az otthoni bajokba gabalyodó Egyesült Államok befelé fordulása megszabadítja a német óriást lényegében az összes politikai korláttól, ami a kelet-nyugati konfrontáció, illetve a náci korszak okozta háború utáni bűntudat nyomán ránehezedett. Németország keleti és nyugati szomszédai annyira a német gazdaság dinamizmusának sodrába kerültek, hogy életszínvonaluk alakulása már nagymértékben a németek gazdaságpolitikai döntéseitől függ.”
A múltban – hangoztatja az újság – Németország politikai óvatossága és a többiekénél nagyobb áldozatkészsége előfeltételnek számított ahhoz, hogy az Európai Közösség a politikai és gazdasági unió felé haladhasson. A legutóbbi maastrichti csúcsértekezlet után szinte mind a 12 EK-vezető valami dicsekednivalóval térhetett haza, nagyrészt azért, mert Németország engedett politikai követeléseiből, viszont beleegyezett, hogy a nagy erejű német márkát európai valutává tegyék, nem később 1999-nél. De a múlt héten, „a partnereket meglepő nyílt erőpolitikával” Genscher megingatta a közös külpolitika alapjait, meghirdetve, hogy Németország el akarja ismerni Horvátországot és Szlovéniát. Ugyanakkor a német központi bank fölemelte, 60 év óta a legmagasabb szintre, a kamatlábat. Minthogy az EMS, az európai monetáris rendszer révén a legtöbb európai valuta a márkához van kötve, az EK-országok kénytelenek voltak követni ezt a lépést és fölemelni a saját kamatjukat is, annak ellenére, hogy épp a fordítottját szerették volna: a hitel könnyítését, a gazdasági növekedés ösztönzését, mert a munkanélküliek száma nő az európai kontinensen.
Még egy címet idézünk. „Európai Németország vagy német Európa?” – kérdi a The Economist. „Az egyesült Németország külpolitikai hatalom lett; számolni kell vele. Ez a felismerés késztette az Európai Közösséget – némely tagok jobb meggyőződése, az ENSZ és az Egyesült Államok tanácsa ellenére –, hogy beleegyezzen: a jól viselkedő ex-jugoszláv köztársaságokat egy hónapon belül elismeri. Németország 1991-ben minden más országnál erőteljesebben síkra szállt az unióért. De egy héttel a maastrichti csúcs után avval fenyegetőzött, kitáncol a sorból, és evvel arra kényszerítette a többieket, hogy kövessék, ha el akarják kerülni a nyílt összeveszést.
Ami a horvátországi háborút illeti, ez a The Economist szerint bármily szörnyű is, idáig helyi háború volt, a Nyugat pedig egységes maradt. Ez most megváltozhat. Nincsenek jó megoldások, csak rosszak és még rosszabbak. Félő, hangoztatja a nyugat-európai és amerikai újságok kórusa, hogy a német lépés még jobban csökkenti a közvetítési kísérletek esélyeit, nem rövidíti, hanem elhúzza a háborút.
Pápisták és lutheránusok
A német motivációkról szólva, az elemzők szükségszerűnek tartják bizonyos változások bekövetkeztét, amikor a kétpólusúból egypólusúvá lett világ újabb fejlemény előtt áll. Többpólusúvá fejlődik, és az egyik új pólus (Európával vagy Európa nélkül) Németország lesz. A jugoszláv témához közelebb lépve: Németországot sok bírálat érte, mert kivonta magát az Irak elleni közös nyugati expedícióból. A sikerekhez szokott Genschert, Európa legrégebben szolgáló külügyminiszterét személy szerint is elárasztották kritikákkal. Az angolszászok kritikája nem remélt ajándék volt a külügyminiszter kormánykoalíción belüli ellenfelei, a CSU bajorjai számára. Azt hitték, most végre megbuktathatják, és végre közülük való kerül a külügyminiszteri székbe, ami már a néhai Straussnak is beteljesületlen vágya volt.
Mostanában sokat beszélnek a pravoszláv szerbek és a katolikus horvátok ellentétéről, de ritkán említik a potenciális konfliktust, amit az izzít a parázs alatt, hogy az egyesült Németországban a protestánsok kerültek többségbe, de a hatalom nagyobbrészt katolikus uniópártok kezében maradt. Az egyesülés nyomán megnőtt a tartományok súlya is, azaz viszonylagosan csökkent a regionális, azaz csak Bajorországban tevékenykedő és mindig is erősen vallásos színezetű CSU szerepköre. E pártot mindez arra késztette, hogy próbáljon külföldön szétnézni, különösen, minthogy a helykeresés időben egybeesik a pápa rekatolizációs mozgalmával, amire a kommunizmus kelet-európai bukása adott ösztönzést.
Ez mind belejátszott abba, hogy Genscher – aki hat hónap előtt, az EK luxembourgi csúcsértekezletén még Jugoszlávia egységét akarta megszilárdítani, méghozzá gyorsan – megmutatva, hogy nemcsak az amerikaiak tudnak rendet teremteni, hanem az európaiak is, kisvártatva frontot változtatott, és kifogva müncheni „intim-ellenségeinek” vitorlájából a szelet, a horvát függetlenség bajnoka lett.
Elöljáróban arról írtunk, hogy Németország szövetségesei pontot akarnak tenni az ügy végére. Le akarják zárni a horvát és szlovén állam egyoldalú elismerése és a nem egyeztetett kamatemelés nyomán támadt ellentétet. A mai helyzet nem engedi meg a széthúzást. Pontot tesznek hát a dolog végére. De nem felejtik el. És ha új, hasonló esetek következnek, akkor a régit hozzáírják az új számlájához. Ez pedig nem volna biztató Európa csak önként, csak jó szívvel megteremthető uniója szempontjából.
- Külföld [6]