1. Amikor egy Titanic elsüllyed, kiszámíthatatlan, hogy mekkora örvény kerekedik és kit sodor el. A politikai jósok csődöt mondtak; egy liberalizált munkaerőpiacon talán őket kellene legelőször elbocsátani. 1988-ban legtöbbjük még száz évre taksálta a berlini fal élettartamát, amely alig néhány hónap múlva ledőlt. Az 1978-as iráni fundamentalista forradalmat éppúgy nem látta senki előre, mint a legutóbbi Öböl-háborút. Hiába, a történelemnek nincs forgatókönyve.
Persze, szcenáriókban gondolkozni akkor is lehet, sőt, hasznos is. A szovjet birodalom porhüvelyéből nemzetállamok próbálnak születni, évszázados késéssel, gyötrelmesen, idejétmúltán, a történelemnek és a világgazdasági összefonódásnak olyan fázisában, amelyben a nemzetállam mint politikai-gazdasági-kulturális egység többé már aligha bizonyulhat életképes képződménynek. A politikai önrendelkezés, az etnikai identitás és a gazdasági működőképesség elve egyre kevésbé fedi egymást; a három elv viszonya egyre ellentmondásosabb. Középtávon egy kiszámítható, konszolidált fejlődésnek sem gazdasági, sem társadalmi feltételei nincsenek meg. Három alapvető szcenárió képzelhető el, amelyek között elmosódnak a határvonalak:
Az első szcenárió abból indul ki, hogy többé-kevésbé békés és intézményes eszközökkel sikerül létrehozni egy laza politikai és gazdasági szövetséget, amely összefogja a szovjet birodalom utódállamainak legnagyobb részét, s amely hatalmas belső erőfeszítések, valamint külső segítség árán elindul a konszolidáció és az integráció tekervényes, göröngyös útján. A második arra épül, hogy a nagyorosz uralmi törekvések megerősödnek, aminek két következménye lehet: a kisebb, különösen az ázsiai köztársaságok vagy orosz „gyarmatosító” nyomás alá kerülnek, vagy másfelé, például a muzulmán világban keresnek szövetségeseket. A harmadik szcenárió a szovjet birodalom teljes felbomlása, ami nemcsak a világ gazdaságát, hanem – tekintettel a felgyülemlett indulatokra, a nukleáris és egyéb fegyverekre –, a világ biztonságát is komoly veszélybe sodorná. Mivel a fejlemények tényleges folyamata nem prognosztizálható, a posztkommunista országoknak, ha nem akarják, hogy elnyelje őket az örvény, két kihívásra kell reagálniuk. Először is, csökkenteniük kell sebezhetőségük felületét, ami nem a Szovjetunió köztársaságaival való kereskedelem és együttműködés leépítését, hanem annak viszonylagosítását és pótolhatóságát igényli. Másodszor: Nyugat-Európához való kötelékeiket olyan gyorsan és szorosra kell fűzniük, ahogyan csak lehet. Csak az kerülhet a Nyugat gazdasági és biztonságpolitikai védőernyője alá, akinek érdekeiben a Nyugat saját érdekeinek védelmét ismeri fel.
2. Aki ismeri a Nyugat döntéshozatalának bonyolult szerkezetét, az nem táplál illúziókat. Ez a döntéshozatal az érdekegyeztetések mechanizmusainak igen érzékeny és labilis egyensúlyán alapul. Egy komplex, demokratikus rendszer, amely ráadásul a belső integráció útján halad, természeténél fogva lassan és körülményesen reagál.
A Nyugat mindig akkor reagál, ha saját érdekei forognak kockán, és akkor is időbe telik annak megfogalmazása, hogy melyek is saját érdekei.
A Közép- és Kelet-Európában lezajlott változások komoly kihívást jelentenek, amely reakciót követel. A változás azonban teljesen váratlanul, felkészületlenül érte Nyugat-Európát; még ma sincs kidolgozott, megalapozott elképzelés arra, hogy milyen legyen a válasz erre a történelmi fordulatra.
Mi várható? Először is: segélyek ígérete. Ezeknek folyósítása azonban szilárd és megbízható keretfeltételektől, világosan megfogalmazott politikai prioritásoktól és realisztikus, műszakilag megalapozott, finanszírozásra felterjesztett projektektől függ. Másodszor: kereskedelmi engedmények, például az Európai Közösséggel való társulási szerződés keretében. Ezeknek gyakorlati értéke addig terjed, amíg nem sértik a közösség tagállamainak saját érdekeit; jelentőségük tehát mindaddig viszonylagos, amíg a magyar gazdaság el nem éri a nemzetközi versenyképesség magasabb fokú színvonalát. Harmadszor: magánberuházási tőke, amelynek beáramlása nem a nyugati politikai intézmények jóindulatától, hanem a várható nyereség esélyeitől függ. Azt pedig, hogy ez a tőke spekulatív célokat szolgál-e, vagy a gazdasági szerkezet korszerűsítéséhez járul-e hozzá, a belső keretfeltételek döntik el. Negyedszer: a politikai, gazdasági és műszaki együttműködés fokozatos intézményesítése, akár a Társulási Tanács, akár az OECD, akár egyéb kapcsolatrendszerek keretében. Ezeknek a kapcsolatoknak továbbfejlesztése lehetővé teszi a folyamatos párbeszédet, az érdekegyeztetést és a tárgyalásokat további, kedvezőbb feltételekről. Végül is ötödször: biztonságpolitikai szempontból a NATO, formális garancia nélkül is, kétségkívül megtűri majd kelet-közép-európai partnereit esernyőjének legalábbis egyik csücske alatt. Lehet, hogy mindez nem túl sok, de egy viszony kezdete; kettőn múlik, hogy idővel mivé fejlődik majd.
S mit lehet elvárni? Bármit vagy semmit. Az „elvárás” morális kategória, amelynek megfelelő nyomásgyakorlási eszközök nélküli nincs jelentősége a politikában.
3. Ha szomszédunk háza ég, kettőt tehetünk: vagy oltunk, vagy megerősítjük saját házunk tűzfalát. Ha oltunk, először is arról győződjünk meg, hogy kannánkban víz van, és nem például benzin. Mindenesetre hasznos a tűzoltóság közelében lakni.
Ha a térségben fokozódik a káosz, Magyarországnak még az eddiginél is jobban kell tartózkodnia minden olyan lépéstől és megnyilvánulástól, amely közvetlenül vagy közvetve „beavatkozásnak” értelmezhető. Ezzel nemcsak saját nemzetközi hitelképességét fokozná, hanem hosszabb távon stabilizációs tényezővé válhatna, amivel mindenféle akcionizmusnál jobb szolgálatot tenne úgy a térség egészének, mint a határon túl élő magyarságnak.
Ezzel párhuzamosan Magyarországnak olyan céltudatosan és szervesen kell integrálódnia Nyugat-Európa politikai és gazdasági szerkezetébe, hogy a Nyugat, mint fent már említettem, az ország érdekeit fokozatosan saját érdekének tekintse. Ez nemcsak formális nemzetközi szerződések megkötésétől, hanem elsősorban a politikai és gazdasági szerkezetek tényleges összefonódásának mértékétől függ.
4. Egy fejlett civil társadalomban a politikai pártok szerepe nem annyira a „kormányzás” vagy épp „uralkodás”, mint inkább a társadalom különböző, gyakran egymásnak ellentmondó érdekeinek képviselete.
A kívülálló megfigyelő szemében viszont a pártrendszer jelenlegi struktúrája úgy tűnik fel, mint egy terebélyes fa pompás zöld koronája, amely valahogyan felülről nő lefelé, amely a talajt keresi, hogy gyökeret ereszthessen.
A jelenlegi magyarországi pártrendszer nem annyira a tényleges, lappangó vagy artikulált társadalmi érdekek tagozódásából alakult ki, hanem inkább az értelmiség és a politikailag felszínre jutott elit különböző csoportjainak formációiból jött létre; olyan politikai formációkból, amelyek most keresik társadalmi gyökereiket. Innen a szakadék a lakosság és az elit, a választók és a választottak, a képviselők és a képviseltek között; innen az egyes pártok viszonylagos tagolatlansága és tanácstalansága a ténylegesen létező társadalmi érdekellentétek kezelésének kérdésében. A pártrendszer mint olyan nem tükrözi a társadalom tényleges rétegeződését; a különféle társadalmi érdekeknek nincs egyhangú, egyértelmű, összetéveszthetetlen szócsövük a politikai viták és döntések arénájában. Mindez megnehezíti az azonosulást a választók és választottak között, lazítja a kötődést az egyes politikai tömörülésekhez, megingatja a bizalmat a pártrendszer iránt, és termékenyíti a talajt a populizmus, demagógia és egy újfajta autoritarizmus szellemének burjánzására. Ez a szellem pedig a visszanyert szabadság legnagyobb ellensége.
Minél gyengébb, minél kevésbé bonyolult a társadalmi önszervezés és önszabályozás hálózata, annál ingatagabbak a politikai és gazdasági rend keretfeltételei. Minél erősebb ez a társadalom, annál szilárdabb alapokra épül a politikai és gazdasági intézményrendszer. A politikusok, a pártok legfőbb feladata tehát, hogy megteremtsék a keretfeltételeket, a játékszabályokat, hagyván magát a játszmát a társadalom lassanként ébredő és kezdeményezővé váló erőire. Ebben a játszmában az aktív részvétel minden játékos részéről a kockázat és a felelősség vállalását igényli. Nem a politika és nem a pártok hivatottak arra, hogy a gazdaságot és a társadalmat kormányozzák; a társadalomnak és a gazdaságnak kell kitermelnie magából, az önszervezés és önirányítás alapján, azokat az erőket, amelyek érdekeiket a politika szintjén képviselni fogják.
Egyszóval: a pártoknak gyökereket kell ereszteniük, hogy a társadalmi érdekek talajából táplálkozhassanak.
Hivatkozott cikkek
- Körkérdés [10]