Néhány hónappal ezelőtt egy interpellációra válaszolva a miniszterelnök elhárított minden olyan feltételezést, hogy a kormány Horthy Miklós hivatalos állami újratemetésére, politikai rehabilitációjára készülne. Amikor szombaton azonban, a doni áttörés évfordulóján ismét fontosnak tartotta, hogy kifejtse nézeteit Magyarország második világháborús szerepéről, kitűnt: Horthy személyét ugyan nem, de a Horthy nevével fémjelzett politikát rehabilitálni kívánja.
Miről is van itt szó? Az új magyar Országgyűlés alakuló ülésén, 1990. május 2-án kiderült: a magyar parlamenti padsorokban kétféle felfogás van jelen arról, hogy mit is folytasson az új Magyarország.
Amikor a parlamenti pártok Vörös Vincét, az 1944-es Ideiglenes Nemzetgyűlés egykori képviselőjét kérték fel az új Országgyűlés megnyitására, és Vörös Vince beszédében az 1944-es újrakezdőkre hivatkozott, ezzel olyan benyomást keltettek, hogy az 1990-es újrakezdés folytatni kívánja az 1944-es újrakezdés hagyományait. Az 1944-es újrakezdés egyértelmű szembefordulást jelentett az úri Magyarország hagyományaival, a nemzeti bizottságokban, üzemi bizottságokban és földigénylő bizottságokban megjelenő plebejus demokratikus törekvésekre támaszkodott, külpolitikailag pedig egyértelműen szembefordult a Horthy-Magyarország német–olasz elkötelezettségével, és elfogadta az antifasiszta koalíció platformját. Ezen a platformon alakult meg az Egyesült Nemzetek Szervezete, és ezt a platformot komoly európai politikus azóta sem kérdőjelezhette meg.
A korelnökként szólásra emelkedő Kéri Kálmán szavaiból azonban már ezen az ünnepélyes alakuló ülésen is másfajta felfogás bontakozott ki: a hűség apostoli királyainkhoz, az 1945 előtti magyar állam tradícióinak fenntartás nélküli vállalása. Ez az a felfogás, amelynek talaján a parlamenti többség a koronás címer mellett döntött (még ha nem minden képviselő volt is ennek tudatában). Ez az a felfogás, amely az 1945 előtti Magyarország intézményeinek és szimbólumainak visszaállítására törekszik, a főispántól a tisztiorvosig, a cserkészettől a vitézi székig. És ez az a felfogás, amely alapján Kéri Kálmán később igazságosnak minősítette a Horthy-Magyarország részvételét a szovjetellenes háborúban, végig élvezve ebben a kormánytöbbség s az annak élén álló miniszterelnök szolidaritását. Se szeri, se száma az elmúlt két évben Magyarországon az olyan gesztusoknak – utcaátnevezéseknek, belügyminiszterileg serkentett szobordöntéseknek és emlékműállításoknak –, amelyekből aligha következtethet másra a szemlélő, mint hogy az új Magyarország visszamenőlegesen azonosul a Horthy-Magyarország hadseregének második világháborús harcával, és nem tiszteli többé azok emlékét, akik akár mint magyar (sokszor kommunista) ellenállók, akár mint szovjet katonák a német és magyar hadsereg ellen fogtak fegyvert.
Amikor Antall József úgy vélekedik, hogy Magyarország második világháborús magatartása „semmivel sem kifogásolhatóbb”, mint bármely más európai országé, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a felelősséget, amelyet a hitleri Németország kormánya mellett a vele szövetséges országok – Olaszország, Finnország, Magyarország, Románia – kormányai a második világháború borzalmaiért viselnek. Antall József ezzel a kijelentésével figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a negyvenes évek elején a Horthy-Magyarország támadta meg Jugoszláviát, a Szovjetuniót és az 1944. augusztusi kiugrás után Romániát is, és nem fordítva. Figyelmen kívül hagyja azt is, hogy előbb a magyar honvédség és csendőrség követett el atrocitásokat Ukrajnában és Újvidéken, s csak ezt követte az a sok borzalom, amit jugoszláv partizánok, román Maniu-gárdisták, szovjet katonák és rendőri szervek magyarok ellen elkövettek.
Amikor Antall József elutasítja a négy évtizeden át „ránk erőltetett bűntudatot”, akkor nem mondja meg: ki az a „ránk”. Nem tesz különbséget a magyar nép, az orosz frontra kergetett magyar katonák, a második világháború áldozatai, illetve a Horthy-rendszer vezető elitje és hadvezetése között, akiket viszont súlyos felelősség terhel mind a magyar katonák és a magyar lakosság értelmetlen szenvedéséért, mind pedig a megtámadott országoknak okozott károkért, a megtámadott országok lakosságának szenvedéseiért is. Amikor Antall József példaképül állítja a második magyar hadsereg katonáinak nemzeti önbecsülését és helytállását, akkor ismét csak nem tesz különbséget Jány Gusztáv és társai, illetve a frontra hajszolt és ott tisztességgel helytállni próbáló százezrek szerepe és felelőssége között.
Cikkem már a szerkesztőségben feküdt, amikor a keddi lapokban elolvastam a Miniszterelnöki Sajtóiroda közleményét. Eszerint az MTI olyan mondatot idézett „szövegkörnyezetéből, összefüggéseiből kiragadott elemekből összerakva” a miniszterelnök beszédéből, „ami nem hangzott el”.
Már azt hittem, vissza kell kérnem cikkemet a nyomdából, amikor tovább olvastam a hivatalos közleményt. Ebből kiderül, hogy Antall József ma is úgy gondolkodik Magyarország akkori helyzetéről, mint a Horthy-rendszer vezető politikusai („szólt… a háborúból való kimaradásunk reménytelenségéről, és az angolszász csapatok megjelenésébe vetett hitről és az abban való csalódásról”). Egy különbség azonban jól érzékelhető egy akkori vezető politikussal összehasonlítva. Az az állítása, hogy „nekünk sem politikai, sem katonai értelemben nincs mit szégyellnünk”, eltérni látszik az egykori miniszterelnök, Teleki Pál emlékezetes álláspontjától.
Érdeklődéssel várom a teljes szöveget a Magyar Fórumban.
- Belföld [6]