A Középső-Józsefváros (a József körút–Rákóczi út–Fiumei út–Üllői út által határolt térség) már Budapest létrejötte, a városegyesítés előtt is jelentős mértékben beépült, de az itt található lakások túlnyomó többsége a városegyesítés után készült el.
Tűzfalak városa
Az 1872-es városegyesítés előtt életre hívott Közmunkatanács az „extenzív városfejlődés” elkerülése érdekében egy sor fontos intézkedést hozott. Ezek az intézkedések a külső területeken igen nagy telekminimumot, a város belső övezeteiben pedig nagy telekszélességet és telekmélységet írtak elő, s ezzel szinte lehetetlenné tették, hogy családi házak épüljenek a város akkori területén belül. A laksűrűség és az egy házra jutó lakásszám így magasra emelkedett. A szabályzók jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz is, hogy a város főútvonalai és az ezekhez közeli telkek viszonylag gyorsan és viszonylag egységes stílusban épüljenek be, ugyanakkor elősegítették heterogén, vegyes lakosságú övezetek kialakítását is. Az építési szabályzat Budapest akkori, a mainak mintegy harmadát kitevő területén 5-6 millió (!) lakos elhelyezését tette volna lehetővé. Azonban még ennek a komák az igen gyors lakásépítési üteme sem tölthette fel a belső területek mellékutcáit, valamint a bérházasnak nyilvánított külső övezeteket bérházakkal. Budapest a „tűzfalak városa” lett. Többemeletes bérházak mellett földszintes, esetenként falusias házak, üres, később raktározás, garázsok vagy ipar céljaira igénybe vett telkek maradtak meg. Ez megnövelte egy-egy övezeten belül a főútvonalak és egyéb utcák ház- és lakásállománya közötti különbségét. Ezt a hatást erősítették azok a rendelkezések is, amelyek egy-egy főútvonal, ritkábban tér gyorsabb és egységesebb stílusban való kiépülése érdekében rövidebb-hosszabb távra adómentességet biztosítottak az itt építkezőknek. A Nagykörúton például az új házak 15 évi teljes és 15 évi részleges adómentességet élveztek.
A Közmunkatanács kisház-ellenes intézkedéseiben persze nemcsak az „extenzív városfejlődés” elleni harc igen magasztos szempontjai játszhattak szerepet. Ezek az intézkedések mindenekelőtt azzal magyarázhatók, hogy nem voltak elég erősek azok a rétegek, amelyek a bérházépítő földbirtokos és pénzarisztokrácia érdekeivel szemben sikeresen tudták volna képviselni saját érdekeiket. A családiház-építés jelentős része tehát ebben az időszakban a város akkori területén kívülre szorult, a budapesti kisegzisztenciák pedig szűk, körfolyosós bérházak szoba-konyhás lakásaiba kényszerültek.
A múlt századi építési szabályok elsősorban a városkép esztétikai minőségét, a nagyvárosias jelleget védelmezték. Az 1914-es szabályzatban a korábbiaknál sokkal határozottabban érvényesültek a szociális és egészségügyi szempontok. Csökkent a telek beépíthetőségi aránya, növekedett az udvar minimális alapterülete, egyszersmind megjelent a hátsó építési vonal fogalma, ami a keretes beépítés előjelzésének tekinthető. A vesztes háború után azonban az elcsatolt területekről érkező hatalmas tömegek, valamint a gazdasági növekedés igen alacsony üteme s nyomában a nagy szegénység meg a minimális lakásépítési kedv különféle engedményekre kényszerítette az építési hatóságokat. A helyzet sem a kertvárosias városrészek kialakulásának, sem a korábban már beépült városrészek átépülésének nem kedvezett.
Megszakadt rehabilitáció
Az 1945 előtti korszak legerősebb építési konjunktúrája – a 30-as évek második felében, a 40-es évek legelején – viszonylag keveset változtatott a Középső-Józsefváros arculatán. A körülépített udvaros beépítést lassan újfajta, kedvezőbb beépítési mód váltotta fel. Ez a korábbinál jóval előnyösebb légtérarányok kialakulását tette lehetővé. Az ilyen módon épült bérházakban praktikusan megszűnik a lakók egy épületen belüli elkülönülésének kiváltó oka, az a hatalmas különbség, amely a korábban épült körfolyosós bérházak utcai és udvari lakásainak mérete, komfortja, minőségi jellemzői között mutatkozott.
A konjunktúra azonban mindenekelőtt az addig még beépítetlen vagy csaknem beépítetlen területeken jelentkezett. Túlságosan rövid ideig tartott ahhoz, hogy számottevően megváltoztassa a Középső-Józsefváros jellegét. Inkább csak néhány jól sikerült épületet vagy épületegyüttest hozott létre, például a Népszínház utcában vagy a Köztársaság téren. A beindult, de megrekedt konjunkturális folyamat azonban máig szembetűnő bizonyítéka annak, hogy a Középső-Józsefváros és az ezt körülvevő terület napjainkban tetőző, fokozatos leromlása nem a nagyvárosi expanzió egyetlen lehetséges eredménye, csak egyik rossz alternatívája volt. A világháború kitörése, majd a város- és lakásgazdálkodás rendszerének 1945 utáni radikális megváltozása tulajdonképpen egy meglehetősen későn, de mégiscsak beindult városrehabilitációs folyamatot szakított meg. A többemeletes, körfolyosós bérház dominanciája mellett a Középső-Józsefvárosban egyéb típusok is találhatók: városszerkezeti egységek éppen aszerint különülnek el egymástól, menynyire egyeduralkodó a domináns típus. A társadalmi elkülönülés – a kétféle szegregáció – kétféle mintája figyelhető meg: a körfolyosós bérházak utcai és udvari frontján fekvő lakások közötti státuskülönbségek, másrészt a különböző háztípusok adott területen belüli keveredésének arányai szabályozzák a különböző társadalmi, demográfiai és etnikai csoportok térbeni elkülönülését.
A körfolyosós bérházak uralkodóvá válását szociológiai értelemben az tette lehetővé, hogy az egyes társadalmi osztályok közötti politikai és egzisztenciális különbségek Budapesten nem voltak olyan óriásiak, mint a kelet-európai nagyvárosokban – amelyekre ezért a magas státusúak lakóhelyeinek éles térbeni elkülönülése volt jellemző –, a nyugat-európai állapotokhoz képest viszont elég nagyok és elég merevek voltak ahhoz, hogy a társadalmi jellegű különbségeket ne kelljen feltétlenül éles térbeni elkülönüléssel is szimbolizálni. A körfolyosós bérházak lakóinak heterogenitása valószínűleg már az első világháború után csökkenni kezdett. A tömegközlekedés elterjedésén, majd a motorizáció térhódításán kívül ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy csökkentek a szociális távolságok, ugyanakkor fokozódott a társadalmi konfliktusok élessége. A magasabb státusú csoportok számára egyre fontosabb lett, hogy „másságukat” máshová költözéssel is kifejezzék. A városrész hanyatlása tehát már az első világháború tájékán megindult, s a második világháború után sem állt le.
A város- és lakásgazdálkodás szocialista rendszerére való átállás nyomán ez a folyamat lényegesen felgyorsult. A bérházakat államosították. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az e házakban lévő nagyobb lakások tekintélyes részét „társbérletesítették”, illetve a régi lakókat különböző módszerekkel lakásuk leválasztására kényszerítették. A házak karbantartását és felújítását elhanyagolták, így állapotuk fokozatosan leromlott. Ezzel párhuzamosan fokozódott a magas státusú népesség eláramlása erről a területről. Aki tehette, elköltözött a slumosodó bérházas negyedekből, hiszen itt jószerivel csak a korábban létrehozott értékek felélése folyt – és folyik ma is.
Slumosodás, gettósodás
Az elköltözöttek helyére egyre alacsonyabb státusú családok költöztek be. Az erősen centralizált, bürokratikus elosztási rendszer ugyanis főleg itt juttatta lakáshoz azokat a családokat, amelyeknek telepi vagy leromlott külvárosi területeken fekvő lakásait megszüntette, de amelyeket nem tudott vagy nem akart új lakáshoz juttatni. Itt kapott lakást azoknak a nagy létszámú, sokgyerekes családoknak egy része is, amelyek számára a hatóságok nem tudtak az új lakótelepek többnyire kisméretű lakásaiban megfelelő elhelyezést biztosítani. De itt horgonyoztak le azok az alacsony jövedelmű családok vagy egyedülálló öregek is, akik nem lettek volna képesek egy új lakás költségeit fedezni.
A városrész slumosodásának folyamatában minőségileg új fejezet kezdődött a cigány népesség tömeges beáramlásával. Cigányok mindig laktak ezen a területein, de viszonylag kevesen és lokalizáltan. Ők a cigányság legfelső rétegeiből kerültek ki, többnyire zenész cigányok voltak. A cigányok tömeges beáramlása csak a hetvenes évek közepén, a cigány- és szegénytelepek felszámolásával, majd a külső kerületekben folyó „buldózeres” városfelújításokkal párhuzamosan indult meg és vált egy idő után öngerjesztő folyamattá.
Az 1971 és 1986 között eltelt 15 év alatt Budapesten pontosan megduplázódott, 1,2-ről 2,4%-ra emelkedett a cigány tanulók aránya. A belső (VI.–IX.) kerületekben ez az arány már a hetvenes évek legelején is 2,7% volt, s 1986-ra több mint megháromszorozódott, 8,3%-ra emelkedett. Ezek persze csak nagy területekre vonatkozó átlagadatok. Már a nyolcvanas évek közepén, és éppen az általunk vizsgált Középső-Józsefvárosban voltak olyan kisebb lakóhelyi körzetek, ahol a cigány tanulók aránya 25%-nál is magasabb volt, és mivel az iskolai szegregáció a lakóhelyi szegregáció erősségének mértékét is felülmúlta, már akkor volt a városrésznek olyan általános iskolája (Erdélyi utcai általános iskola), ahol ez az arány megközelítette az 50%-ot. Az azóta eltelt időszakra vonatkozóan nincsenek hasonlóan pontos adataink, de számos jel mutat arra, hogy a nyolcvanas évek végén felgyorsult a cigány népesség fővárosba áramlásának folyamata, és hogy a cigányok aránya a belső pesti slumban az átlagosnál is gyorsabban emelkedett.
Napjainkban a lakóhelyi szegregáció mintáinak gyökeres átalakulása van folyamatban Budapesten. A harmincas évektől kezdve a legalacsonyabb státusú területek mikroszegregátumokként több kisebb, szétszórt körzetben helyezkedtek el a város különböző, de főleg pesti területein. A legmagasabb státusú körzetek zöme egyetlen összefüggő és egyre inkább kiterjedő hatalmas térségként egyre feljebb húzódott a város budai oldalának hegyvidéki, zöldövezeti területein. Ennek a mintának a módosulása körülbelül a hetvenes évek elejétől vált érzékelhetővé. A tömeges lakótelepi építkezések következtében az állami lakáscélú beruházások túlnyomó többsége egyre inkább a város kívül eső területeire koncentrálódott, a belső pesti bérházas területek pedig mindjobban leromlottak.
A kialakulófélben lévő, nagy kiterjedésű, alacsony státusú etnikai gettó teljesen új jelenség Budapesten. Létrejöttének ténye különösen akkor elgondolkodtató, ha figyelembe vesszük, hogy a budapesti cigányok aránya ma csak töredéke az észak-amerikai nagyvárosok többségében élő etnikai kisebbségek arányának. Magyarországon ma körülbelül 450 ezer cigány él. Még ha ez a népesség egytől egyig a fővárosba költözne is, a cigányok aránya alig haladná meg a 20 százalékot Budapesten. Chicagóban például a fekete bőrűek aránya 40 százaléknál is magasabb, amihez még 35 százalék körüli spanyol anyanyelvű népesség és számos más népes etnikai kisebbség járul. Ha a jelenleg mintegy 2 százaléknyi budapesti cigány népesség megjelenése ilyen előrehaladott gettósodási folyamatot eredményez, ilyen mértékű szociális és etnikai feszültségeket vált ki, mit várhatunk akkor, ha a cigány népesség fővárosba áramlásának folyamata – mint ez igen valószínű – a közeljövőben nemcsak folytatódni, hanem még erősödni is fog? Mi várható, ha – mint ennek kezdetei már megfigyelhetők – a fővárosba áramló cigányok mellett még nagyszámú nem cigány származású szegény népesség indul meg a főváros felé, a határainkon túlról érkező menekültekről most nem is beszélve? Mi várható, ha e menekülthullám jelentős része éppen a cigányok által úgyis magas arányban lakott területekre zúdul?
Ezek a folyamatok persze nem semlegesíthetőek városgazdálkodási és várostervezési eszközökkel, a kedvezőtlen hatások csökkentésére és kezelhető keretek között tartására azért talán van lehetőség.
Gipsy-town, városrehabilitáció
Véleményünk szerint a Középső-Józsefvárosban kialakulófélben levő gettósodási folyamat várostervezői-városigazgatási kezelésének a következő három alternatívája képzelhető el:
1. A már beindult folyamatokat „spontánnak” és „megváltoztathatatlannak” tekintve további, még szabadabb teret lehet engedni az utóbbi két-három évtizedben egyre erőteljesebben érvényesülő tendenciáknak. Legfeljebb arra kell törekedni, hogy a városrész leginkább látható területein megfelelő mederbe legyen terelve a gettósodási folyamat.
Ennek az alternatívának a legjobbak az esélyei. Ha nem sikerül megállítani a magasabb státusú népesség eláramlását a kerületből, ha nem sikerül lefékezni a cigány népesség tömeges beáramlását, továbbra is engedélyezik a prostitúcióhoz kapcsolódó üzletágaknak a területre való beáramlását, akkor valóban erősen beszűkülnek a várostervező lehetőségei. A korszellemhez igazodva persze ide is tervezhetnek „vigalmi negyedet”, ami, ha egyáltalán megvalósul belőle valami, leginkább a nyugat-európai vagy észak-amerikai nagyvárosok China-townjainak valamilyen közép-kelet-balkáni változata volna. Lehet gondolkodni arról is – mint ahogy komolyan gondolkodnak is –, hogy e Gispy-town körül (a most már igazán gyors ütemben leromló területeken) hol lehetne például „autós utcát” (használtautó- és autóalkatrész-kereskedők, autószerelők utcáját) vagy valami hasonló agyrémet létesíteni, esetleg lebontani néhány tömböt, hogy oda a leginkább rászorultaknak olcsó bérű szociális lakásokat építhessenek, ami egy városrész teljes tönkretételének mindenhol a legjobb módszere.
Az állami tulajdonú lakások által dominált területek leromlása a város csaknem minden pontján bekövetkezett. Ez azonban csak a belső pesti kerületekben játszódott le a város térbeni-társadalmi szerkezetét alapvetően befolyásoló, nagy kiterjedésű folyamatként, hiszen az állami tulajdonba került bérházak túlnyomó többsége itt található. A városrész hanyatlásának folyamata azonban mára már olyan mértékben előrehaladt, hogy megállítása üzleti alapon már csak a városrész egy-egy kivételes adottságú pontján képzelhető el. A piaci módszerek általános megoldásként való erőltetése ebben a városrészben csak a terület Budapesten mindmáig ismeretlen mértékű hanyatlását eredményezheti.
A nagy kiterjedésű etnikai gettó kialakulása azonban véleményünk szerint egyáltalán nem szükségszerű és megállíthatatlan folyamat. A folyamatot a leginkább leromlott területek rehabilitációjával lassítani lehet, sőt, kedvező esetben lehetőség van a gettósodási trend megállítására vagy megfordítására is. Ez nem képzelhető el a fővárosi és az érintett kerületi önkormányzatok átgondolt és egymással is összehangolt tevékenysége nélkül. A legelesettebbek számára szociális lakásokat és szubvencionált lakbéreket kellene kialakítani, és törekedni olyan antiszegregációs lakáspolitikai intézkedések kidolgozására, amelyek legalább azt céloznák, hogy a cigányság által legnagyobb arányban lakott területeken ne növekedjék tovább az arányuk. Emellett a jelenlegi slumterület legnagyobb részén már „csupán” olyan körülmények megteremtését kellene megcélozni, amelyek mellett a magántőke számára is megéri, hogy odaáramoljék. A nemzetközi tapasztalatok szerint egy-egy városrész megújulása gyakran azzal jár, hogy a legszegényebbek kiszorulnak onnan. Ezért a valóban „gondoskodó önkormányzatok” kezdeményező és felügyelő szerepén túl a különböző cigány és más érdekvédelmi szervezetek képviselőinek részt kellene venniük a rehabilitációs programok kidolgozásában, lebonyolításában és ellenőrzésében, ügyelve arra, hogy a rehabilitáció mindenekelőtt a már ott lakók érdekeit szolgálja.
A Középső-Józsefváros valódi (nem „vigalmi negyed” jellegű) rekonstrukciójának lehetőségeit mutatja a további két alternatíva.
2. Abból kiindulva, hogy ebben a városrészben a legmagasabb Budapesten a cigány népesség aránya, hogy viszonylag kicsiny területen itt él a legtöbb cigány az országban, hogy itt él legnagyobb számban a hazai cigányságnak a középosztályosodás útján már elindult rétege, hogy ebben a városrészben vertek leginkább gyökeret a cigányság különböző szervezetei, meg lehet fogalmazni egy olyan célkitűzést, hogy a Középső-Józsefváros váljon a magyarországi cigányság egyfajta oktatási, kulturális, politikai stb. központjává. Viszonylag kedvezőek a feltételek arra, hogy például az első cigány középiskola, cigány művelődési központ, színház stb. ebbe a városrészbe települjön, továbbá azok a termelési és értékesítési magánvállalkozások és szövetkezetek, amelyek például a munkanélküliség által leginkább sújtott területeken maradt kihasználatlan munkaerőt, a nagyvárosi cigányság körében meglévő kereskedelmi tapasztalatokat és a kedvezőbb értékesítési lehetőségeket kapcsolnák össze. Mindez jól kidolgozott iskolarendszerrel, szociális hálózattal és szociális lakáspolitikával párosulva megfelelőbb életesélyeket teremthetne a városrész lakosságának.
3. Számos érv szól azonban az előző pontban ismertetett alternatíva ellen is. Ezek közül a legfontosabbnak az látszik, hogy tovább folytatódik, esetleg felgyorsul a gettósodási folyamat. Különösen hátrányos helyzetű etnikai kisebbségről lévén szó, a további beáramlás és koncentrálódás nyilvánvalóan kedvezőtlen társadalmi folyamatokat indukál, ami a „pozitív diszkrimináció” eredményeit igen rövid idő alatta visszájára fordíthatja. De még abban a nem nagyon valószínű esetben is, ha mindez nem következik be előbb, félő, hogy bekövetkezik utóbb. A hátrányos helyzetű etnikai kisebbségek sikeres, középosztályosodó tagjai ugyanis egy ideig általában úgy költöznek egyre jobb lakásokba, hogy a gettón belül változtatják lakóhelyüket. Bizonyos idő után azonban mindenhol a világon, ahol ezt a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció nem zárja ki, elköltöznek a gettóból. Ha pedig már nagyon magas az etnikai kisebbség aránya, nincs más társadalmi csoport, amely az így támadt űrt betölthetne.
Mindezek miatt célszerűbb volna a fent említett intézmények és szociális lehetőségek széttelepítése. Az üres lakások kiutalása a rászorulók részére, a legrosszabb minőségű épületek lebontása (ez a szóban forgó területen csak igen kevés épület lebontását jelentheti!), a leromlott lakások felújítása, jó minőségű, a piacon kelendő új lakások építése stb. együttesen megállíthatja a legalacsonyabb státusú népesség beáramlását a területre. Utcánként, ha kell, blokkonként végiggondolt antiszegregációs lakáspolitikával etnikailag sokszínűbbé kellene tenni a negyedet. Az iskolai körzethatárok átrajzolása csökkentheti az iskolai szegregációt. Mindenképpen ügyelni kellene azonban arra, hogy a rehabilitáció semmiképp se hozza hátrányos helyzetbe az ott lakó népességet, s a lakosság a program egész időtartama alatt részt vehessen a célkitűzések kialakításában és a lebonyolítás ellenőrzésében.
- Önkormányzat [6]