Rögeszmélet című verseskötetében (Fórum, Újvidék, 1989) Csorba Béla költő és publicista, a vajdasági magyar értelmiség egyik elismert szellemi vezetője a következő egysoros vallomást engedte meg magának:
közéletem közhalálom
Balga történelmek – mint például a mi közép-kelet-európai históriánk – gondoskodnak arról, hogy egy-egy jól hangzó szóvicc utólag profetikus jelentésre tegyen szert, és véres valósággá lényegüljön át. Az élet manapság halállal fenyeget Jugoszláviában, a közélet pedig, ha felelősséggel élik, közhalállal, vagyis a közösség érdekében felvállalt akármilyen, akár végső áldozattal. Maga Csorba „csak” megveretésről, elhurcolásról, tárgyalásról és börtönről beszél, mert nem hősködő alkat, de tudjuk, hogy a fanatizmus semmitől sem riad vissza.
Behívóparancsának ellenszegülve Csorba olyan indokolással szolgál, mely az idézett szóviccet konkrét, visszautasíthatatlan tartalommal tölti meg: „Tévedés ugyanis azt hinni, hogy egyéni döntéseink nem befolyásolják a látszólag egyénfölötti társadalmi (és úgynevezett nagypolitikai) folyamatokat.” Így igaz! Nem korosztályok vonulnak be, hanem egyének. A háború vagy béke dilemmája egyéni létkérdés, senkire és semmire sem hárítható át, nagyon igaz! Ez a filozófia a citoyendemokraták közéletiségének (és olykor: közhaláliságának) az alapja, fehér holló nemcsak a Vajdaságban, hanem az összes olyan nemzet körében, mely elnyomorított történelme folytán elnyomorított polgári múlttal (és jelennel) rendelkezik. Nálunk például még békében is kevesen mernek úgy élni, ahogy Csorba önmagától megköveteli: kényelmesebb finnyás kultúremberek módján undorodva hátat fordítani a politikának, vagy vállvonogató tehetetlenséggel eltúrni a mind pimaszabbul felhányódó régi szennyet (például a nacionalizmus néven ismert „példátlan esztelenséget”, mely Jugoszláviában gyilkol az utóbbi időben), mint azt vallani, amit Csorba: hogy mindazért, ami a demokráciát fenyegeti, „minden ember személyes gyávasága is felelős”.
Csorba Bélát azóta szeretem és becsülöm, amióta még egészen fiatal emberként, tíz-egynéhány éve, becsöngetett hozzám. Most azonban, hogy megtudtam: mint ember nem engedelmeskedik a behívóparancsnak, és mint magyar nem szökik ki országából, vagyis nem hagyja cserben azt az egzisztenciájában fenyegetett kisebbséget, amelyhez tartozik, növekvő becsülésembe és szeretetembe szorongás vegyül. Kívánok neki elviselhető bujdosást és mihamarabbi napfényre kecmergést szülőfaluja, Temerin, továbbá az egész Vajdaság és valamennyiünk örömére!
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]