Az elmúlt pár hónapban, július végétől a mai napig jó néhányan próbáltak választ adni a világ minden sarkában, de főleg Európában arra a kérdésre, hogy mi is történt és történik a Balkán-félsziget Abszurdisztán nevezetű országában: miért torkollt a kommunizmusból a demokráciába való átmenet véres polgárháborúba, van-e kilátás arra, hogy ezt a háborút meg lehessen állítani, vagy szükségszerűen ki fog terjedni Jugoszlávia többi részére, ne adj’ Isten, az egész Balkánra, sőt Európára is.
Ezek az aggodalmak már csak azért is megalapozottak, mert még a legoptimistábbak is kénytelenek párhuzamot vonni Jugoszlávia és a Szovjetunió között. Tavaly nyáron, a Szociálliberális Fórum budapesti tanácskozásán Oleg Rumjancev, az orosz parlament alkotmányjogi bizottságának elnöke az alábbi kérdést szegezte nekem: „Asszonyom, tudatában van annak, hogy ha szerb–horvát konfliktus tör ki az ukránok és oroszok között, az könnyen világégéshez vezethet?”
Igen, én elég régen tudatában vagyok ennek, ám ez aligha segít. A baj az, hogy úgy látszik, az európai és amerikai politikusok nem látták be idejekorán, hogy egy új európai architektúra és világbéke megalapozásához nem elegendő, hogy a kommunizmus letűnjön a porondról, hanem nagyon is fontos, hogy a kommunista struktúrát minél előbb demokratikus viszonyok váltsák föl. Nyugat-Európa annyira el volt foglalva saját integrációjával, hogy politikusai alig akarták elhinni: a demokrácia nem egészen egyenlő a szabad piac elveinek bevezetésével; a kelet-európai átalakulások eufóriájában pedig könnyen ünneprontónak és borúlátónak nevezték, aki azt merte mondani, hogy a soviniszta-nacionalista politikai elit győzelme Jugoszláviában polgárháborúhoz vezet. Az egyik nyugat-európai nagykövet még tavaly májusban is azt mondta nekem, hogy ezt Európa nem engedné…
Az egységesülő Európa számára valóban éppen Jugoszlávia volt az első igen komoly megpróbáltatás. Eleinte dogmatikusan a területi integritás megőrzése mellett állt, és nem vette figyelembe, hogy Jugoszlávia csak úgy maradhat meg, ha előbb mélyreható demokratikus átalakuláson megy keresztül. Európa azt is nehezen látta be, hogy az országot nagyon nehéz, sőt lehetetlen felosztani háború nélkül, olyannyira össze vannak keveredve az itt élő népek: az etnikai pluralizmusnak mindenképpen együtt kell járnia a politikai és gazdasági pluralizmus intézménycinek kialakításával.
Ehhez azonban egységesen nyomást kellett volna gyakorolni, miközben Európa már majdnem az első lépésnél kettészakadt a jugoszláv krízis nyomán. Míg az egyik az egyik felet, a másikuk a másik felet pártfogolta, a háború továbbterjedt, mert akármelyik háborúzó felet erősítették meg igazában, a többi két vagy három fél mind jobban igazolva érezhette magát abban, hogy tovább kell folytatni a harcokat, s hogy a háború az az eszköz, amellyel a céljaikat valóra válthatják. És ameddig háború van, legalább nem veszélyeztetik hatalmi pozíciójukat.
Ma már talán mind többen megértik: ennek a háborúnak nincsenek és nem is lehetnek győztesei. És ennek a polgárháborúnak nemcsak rengeteg emberi élet, szétlőtt városok és falvak, hajléktalanok sokasága lesz az ára, hanem egy tönkretett gazdaság, egy perspektíva nélküli jövő is. Szlovénia ma sokkal, de sokkal nehezebben él, mint valaha. Valamikor Ljubljana lakosai rendszeresen Ausztriába jártak át vásárolni, mert ott olcsóbb volt, most alig lehet valamit kapni a ljubljanai piacon, a szlovén állam tíz évre befagyasztotta a devizaszámlákat és a dollárt. Csak Szlovéniában fél év alatt néhányszorosára nő a munkanélküliek száma. Szerbiában vágtató infláció elején állunk, a fizetések reálértéke kisebb, mint valaha. Egy átlagfizetés 100 német márka (fekete piaci árfolyam), az árak rohamosan nőnek, hogy minél közelebb legyenek továbbra is a nyugatihoz.
Január elején új adórendszert vezettek be. Minden és mindenki meg lesz adóztatva. A háborúra és a háborús költségvetésre kell a pénz. Horvátországban persze a helyzet még nehezebb, annál is inkább, mert az adriai-tengerparti városokban turisták helyett katonák tanyáznak.
Minden józan emberben fölvetődött már régen a kérdés: miért? Tudjuk, hogy józan választ erre nem kaphatunk. A szlovének és horvátok azt fogják mondani: mert önállóak akarunk lenni, mert Jugoszlávia fojtogatott bennünket. A szerbek pedig: mert nem akarunk külön élni egymástól, mert a mostani Jugoszláviában úgyis kihasználtak minket.
Valójában azonban az utóbbi 45 év alatt nem egymás áldozatai voltunk, hanem a kommunista rendszeré. Egymás áldozatává most válunk igazán. És ebben, egymás pusztításában, többé-kevésbé ugyanazok járnak élen, akik a kommunista rendszernek hű szolgái voltak.
Mikor ér véget ez a háború? Könnyelműség lenne jósolgatni. Egyedül Cyrus Vance úr adhatott át reményteljes választ újévi üdvözletében, mikor december utolsó napján bejelentette, hogy előbbrehaladás történt a tárgyalásokban, jöhetnek az ENSZ-csapatok. A csapatok tehát már most itt lehetnének, ha betartanák a 15. tűzszünetet, ám máris megszólalt a krajinai Milan Babics, és közölte: nem ért egyet Miloscviccsel és az ENSZ tervével a csapatelhelyezés kérdésében. Kenyértörésre kerül-e sor a szerbiai és a krajinai vezetés között? Ez persze nemcsak a horvátországi Szerb Demokratikus Fórum vezetőjének véleményét erősítené meg, mely szerint a horvátországi szerbeknek két mostohaanyjuk van, a szerb és horvát vezetőség, hanem arra is utalna, hogy megjelent egy harmadik is, vagyis a saját politikusaik, politikai vezetőik. Hiszen a háború folytatása nekik is csak további nyomort és veszteséget hozhat, ugyanúgy, mint a horvátoknak.
A józan emberek azonban egyre több reményt fűznek az ENSZ-csapatokhoz. Szerbiában ezekben a napokban meglesz a százezer aláírás azzal a követeléssel, amely háborúellenes népszavazás kitűzését követeli a szerb parlamenttől. A pravoszláv karácsony napján ezrével mentek az emberek Belgrád utcáira, a háború befejezését követelve, gyertyákat gyújtottak a halottakért, kivétel nélkül mindegyikért. Szerbiában ezerszámra tagadják meg a katonai behívóparancsok teljesítését, ezrével menekülnek Magyarországra és a többi európai országba egyaránt.
Szerbiában sokkal erősebb a háborúellenes mozgalom, mint Horvátországban, és ez mindaddig így lesz, amíg a háború nem terjed át Szerbiára is. Akkor egészen biztos más helyzet áll elő. Sokan tartanak attól, hogy ha az egyes köztársaságokat, mindenekelőtt Horvátországot már a háború befejezése előtt elismerik, az komolyan veszélyezteti a békés kibontakozást. Egyrészt ugyanis hiába van érvényben a fegyverembargó, így is sok új fegyver érkezik Jugoszláviába, másrészt pedig azért, mert a szerbek akkor még inkább veszélyeztetve és izolálva fogják érezni magukat. Mások viszont mindinkább úgy vélik, hogy éppen Horvátország elismerése révén nyílik lehetőség arra, elsősorban Németország számára, hogy fékezze nemcsak Horvátországot, hanem Szerbiát is, amivel előrehozhatja a békés megoldást.
A január hónap mindenesetre, akármi fog is történni, világosabbá fogja tenni e fél-balkáni Abszurdisztán helyzetét. Hogy eléggé józanul és megalapozottan fog-e dönteni Európa, a világ és nem utolsósorban a szomszédos országok, arra még mindig nehéz válaszolni. De még nehezebb megmondani, van-e, lesz-e elég olyan polgári és politikai kezdeményezés a közeljövőben Jugoszlávián belül, amelynek lesz elég ereje arra, hogy a háborús politika helyett igazán békepolitikát képviseljen.
Mi mást tehet az ember az év első vasárnapján, mint hogy reménykedik. Még akkor is, ha Abszurdisztán kellős közepén él, még akkor is, ha éppen most, amikor a levél végére ér, azt hallja, hogy lelőttek egy európai megfigyelőkkel teli helikoptert. Nem tudni, ki tette, csak annyit lehet érzékelni, hogy mind a két félben erősödnek a szélsőségesek, akik még dühödtebben pusztítanak, ha a háború tovább tart, és akik nem akarnak sem békét, sem ENSZ-csapatokat. Levelem befejezése után még egyszer, ki tudja, hányadszor, el fogok menni arra a szertartásra a szerb államelnökség elé, ahol október 8-a óta mindennap kétszer, gyertyát gyújtva az áldozatokra emlékeznek az emberek. Megyek, mert ott köztük a remény lángja is ég.
- Külföld [6]