Február 1-jén a mi kedves laptársunk, a Reggeli Pesti Hírlap még el volt veszve, el is volt siratva.
Február 2-án, az Istentől pihenésre rendelt napon a mi kedves laptársunk összefutott a mi kedves miniszterelnökünkkel.
Február 3-án a Parlament folyosóján a mi kedves laptársunk munkatársa sejtelmesen annyit mondott a mi másik kedves laptársunk munkatársának, hogy ő a Pesti Hírlaptól a Pesti Hírlaphoz megy dolgozni, és „legyen elég ennyi…”
A hét első öt, Istentől munkára rendelt napján a következők történnek: létrehozzák a 150 év nevű alapítványt; ezt a cégbíróság bejegyzi; bankszámlát nyitnak; döntésképes vezetőket választanak, ez utóbbiak meghívják a Reggeli Pesti Hírlap főszerkesztőjét a Pesti Hírlap főszerkesztőjének; a bankszámlán összegyűlik vagy másfélszáz lelkes olvasótól (köztük a MOL olajipari konglomerátumtól, az MVMT villamosipari extröszttől, a Magyar Távközlési Vállalattól és a Magyar Hitelbanktól) annyi pénz, amiből egy évig ki lehet adni egy napilapot, továbbá kifizetni – „gond nélkül” – 49 millió forintot a szerkesztőség berendezéseire; a Szimultán Rt. lemond a Pesti Hírlap kiadási jogáról; a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kiadja az engedélyt a lap megjelentetésére. És megszerkesztődik a lap, melynek tulajdonosa szerkesztőséggel és szerkesztőségi berendezésekkel nem rendelkezik, alkalmazottai nincsenek, nyomdával, lapterjesztővel szerződéses viszonyban nem áll.
A 6. napon megjelenik a lap első száma. A vezércikket a főszerkesztő írta, Vezércikk címmel: „… Legyen a mi végtelenül nagy örömünk is politika. Legyen politika abból, hogy inertünk és tudtunk a magunk lábára állni. Hogy kézbe mertük és tudtuk venni a sorsunkat. Hogy olyan mérhetetlen áradatban dőlt, hömpölygött felénk a rokonszenv és a szeretet, amit soha nem tapasztaltunk. Legyen politika abból, hogy a jóérzés, a hinni tudás és akarás, ha némi bátorsággal és szívóssággal párosul, valóban csodákra lehet képes. Mert politika ez bizony a javából, ez a mi váratlan feltámadásunk. Hát nincs még elég haldokló, tévutakon bolyongó vállalkozás ebben az országban? Hát talán ez az ország nem tévutakon bolyongott hosszú évtizedeken át? De ma már – mi most, akik e lapot készítjük, nagyjából erre gondolunk – nem a bolyongás, a nyomorúság az érdekes. Hanem a megváltódás semmihez sem hasonlíthatóan édes, mámorító érzése.”
„A rabszolgatudatú lény szabadítóért fohászkodik. A szocializmus rabszolgái (tán nem azok voltunk?) mindig csak »odaföntről« várták a megoldást.”
Csakugyan, a rabszolga tudatú lények akkortájt nem az Orvostörténeti Múzeumba szaladgáltak.
- Fül [6]