1991. október 15-én egy csapat terézvárosi polgár tüntetésre gyülekezett a polgármesteri hivatal előtt, hogy tiltakozzon a képviselő-testület tervezett intézkedése ellen, amely korlátozni kívánta a bérlakások megvásárlásának lehetőségét. Mint ilyenkor szokásos, néhány feliratos táblát emeltek a magasba. Ezek egyikén olvastam a rímben idézett megállapítást. Kérdőjelet magam biggyesztettem hozzá.
Mit jelent tehát a tilalmi lista, amelynek már a tervezete is tiltakozásra késztette egy sor polgártársunkat? A tilalmi lista azoknak a lakóépületeknek a jegyzéke, amelyekben a lakásbérlők valamely oknál fogva nem vásárolhatják meg a lakásukat. Ez a lista IDEIGLENES, mert rendszeresen felül kell vizsgálni a vonatkozó jogszabályok előírásainak megfelelően, tehát az eladható épületek, illetőleg lakások köre időről időre bővül.
Hosszú tanulmányt lehetne írni e témáról, azaz az ún. „állami tulajdonban álló házingatlanok elidegenítéséről” szóló jogszabályok ellentmondásairól. Arról, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltás számtalan feszültséget hozott felszínre e körben. A lényeg azonban az, hogy egy harminc évvel ezelőtt alkotott jogszabály alapján a volt tanácsi – ma önkormányzati – bérlakások bérlői látszólag igen kedvező feltételekkel megvásárolhatják bérlakásukat, ha ezt a szándékukat az ingatlankezelő szervezetnél bejelentik. A bérlők vásárlási kérelme arra kötelezi a képviselő-testületet, hogy az ingatlant eladásra – elidegenítésre – jelölje ki. A kijelölésnek csupán az az egyetlen akadálya, ha a kérdéses ingatlan szerepel a tilalmi listán.
A tilalmi lista felülvizsgálatának híre érthető módon indulatokat keltett mindazokban, akik lakásuk megvásárlását tervezték, mi több, kérelmüket már korábban be is nyújtották. Tovább bonyolítja a helyzetet (és kelt további jogos indulatokat), hogy a jogelőd tanács minden koncepció nélkül, rendszertelenül jelölt ki elidegenítésre épületeket. Orvosolhatatlan igazságtalanságok forrása, hogy a szerződések megkötése nem mindig igazodott a kérelmek beérkezési sorrendjéhez, sorozatosan előfordult, hogy egy-egy két évvel korábban benyújtott vételi kérelem nyomán még nem kötötték meg a szerződést, számos későbbi kérelmet viszont teljesítettek.
Az önkormányzat tehát meglehetősen kusza helyzetet örökölt. Növelte a bizonytalanságot, hogy a kormány jócskán késlekedett az önkormányzatok működését elősegítő-biztosító törvénytervezetek benyújtásával. Ugyanakkor felelős politikai körökben felerősödtek azok a vélemények, hogy a lakáseladások általunk örökölt – a bérlők szemszögéből látszólag igen kedvező – feltételrendszere az önkormányzatoknak ígért állami tulajdon elkótyavetyélését jelenti, és ezért a lakások eladása nem folytatható a korábbi módon. A bizonytalanság következtében a főváros kerületei különféleképpen próbálták megoldani a lakáseladásokat. Volt olyan kerület, amelyik a vételárak drasztikus emelését tartotta volna indokoltnak, máshol ingyen akarták odaadni a bérlőknek a lakásokat, s volt, ahol felfüggesztették a lakáseladásokat, máshol pedig változatlan feltételekkel folytatták.
A Terézvárosban mintegy háromnegyed évig nem került sor döntésre, éppen az említett bizonytalanságok miatt. Ez év közepe táján azonban nyilvánvalóvá vált, hogy belátható időn belül nem számíthatunk a vonatkozó jogszabályok módosítására, sem lakástörvényre, sem arra, hogy az önkormányzat ténylegesen tulajdont szerezhet, így a képviselő-testület a lakáseladások folytatása mellett döntött. Erre késztetett bennünket a vételi kérelmek áradata is.
Az elidegenítések folytatásáról hozott döntés szükségszerű következménye volt a tilalmi lista felülvizsgálata, illetve az új tilalmi lista elkészítése. Az önkormányzat városgazdálkodása elképzelhetetlen és lehetetlen a tulajdonában maradó ingatlanok körének meghatározása nélkül. Építészeti bizottságunk tehát szakcéget bízott meg az új lista összeállításával, a képviselő-testület pedig kötelezettségének megfelelően november 26-i ülésén megvitatta és elfogadta a tilalmi listát.
A kérdés csak az, hogy kellett-e, jó-e és időszerű-e ez a tilalmi lista.
A kérdés megválaszolásához megszámlálhatatlan összefüggés vehető figyelembe. A VI. kerület lakossága, beleértve a képviselő-testület tagjait is, évtizedek óta felújítatlan, leromlott épületállományban lakik. Jogrendszerünkben a bérlő majdnem tulajdonos (a bérleti jog cserélhető, örökölhető, vagyoni értéke van stb.), a tulajdonos viszont nem igazi tulajdonos (a felmondás a bérlőnek szinte lehetetlen, a bérleti díjat jogszabály köti stb.). Ebből a helyzetből egy olyan állapothoz kellene eljutnunk, ahol minden a helyére kerül: a bérlő valódi bérlő lesz, a tulajdonos valódi tulajdonos, és közben természetesen nem maradhatnak leromlott, aládúcolt házak sem a kerületben. A jogrendszer átalakítása – sajnos – meghaladja az önkormányzat feladat- és hatáskörét, így ránk csak a leromlott, aládúcolt házak felújításának városgazdálkodási terhe hárul.
Az önkormányzati városgazdálkodás mikéntje azonban egy önkormányzati „létkérdés” megválaszolásától függ: milyen önkormányzatot akarunk? Vállalkozó-gondoskodó és atyáskodó önkormányzatot, vagy olyat, amelyik a polgárok aktív véleménynyilvánítása, beleszólása és ellenőrzése mellett közigazgat és szolgáltat? Ha a vállalkozó-gondoskodó-atyáskodó önkormányzat modelljét választjuk, akkor mind nagyobb önkormányzati tulajdonra van szükség, ehhez pedig hozzátartozik a széles körű tilalmi lista is, hiszen az önkormányzat csak a tulajdonában maradó ingatlanvagyonnal tud vállalkozni, csak a tulajdonában lévő ingatlanvagyon hasznosítása révén tehet szert bevételekre. A nagy ingatlanvagyon magától értetődően jelentős ingatlankezelési szervezetet (szervezeteket) kíván, a vagyon hasznosításához önkormányzati vállalatokra, gazdasági társaságokra is szükség van, hiszen a tulajdonos önkormányzat közvetlenül képtelen részt venni a gazdasági életben.
Nem megkerülhető az a kérdés sem, hogy kinek kell választania a két önkormányzati modell közül. Dönthet-e ebben a képviselő-testület, vagy szükséges-e a választópolgárok megkérdezése-beleszólása?
Szilárd meggyőződésem, hogy az önkormányzatiság demokratikus alapeszméjéből törvényszerűen következik, hogy ilyen horderejű döntést csak a választópolgárok aktív közreműködésével szabad hozni. Meggyőződésemet megerősítik az önkormányzati törvény tételes jogi rendelkezései is, amelyek szerint „a helyi önkormányzat érvényre juttatja a népfelség elvét, helyi közügyekben demokratikus módon, széles körű nyilvánosságot teremtve kifejezi és megvalósítja a helyi közakaratot”, illetve „a helyi önkormányzati jogok a településen választójoggal rendelkező lakosok közösségét illetik meg”.
A választópolgárok aktív közreműködésének a formái a lakossági fórumoktól a képviselő-testület ülésein való részvételen át a tüntetésig igen változatosak. A találkozások, véleménycserék a lakásukat megvásárolni kívánó bérlőkkel nem voltak konfliktusmentesek, de rendkívüli tanulságokkal szolgáltak, és csak megerősítették a meggyőződésemet, hogy az önkormányzati lét elképzelhetetlen a lakosság különböző érdekcsoportjaival való folyamatos egyeztetés nélkül. E beszélgetések során nyilvánvalóvá vált, hogy mind a tilalmi lista mellett, mind ellene érvek tucatjai hozhatók fel, és a vita parttalanná válhat. A már említett önkormányzati létkérdés eldöntése nélkül azonban értelmetlen a tilalmi listáról, annak terjedelméről vitázni. A VI. kerületi önkormányzat építészeti bizottsága által készített és a vita alapját képező szakmai tanulmányterv ugyanis szakmailag (építészetileg, gazdaságilag) nagyszerűnek tűnik, kifogástalan gondolatmenete engem is meglegyintett, beszélgetéseim során számtalan érvet találtam mellette, csak éppen egy nagyon is kérdéses gazdasági-politikai koncepció húzódik meg mögötte. E koncepció lényege, hogy a lakásukat megvásárló bérlők nem képesek a lakásukkal együtt megvásárolt épületrészek (folyosók, főfalak, födémek, tető, lift stb.), azaz az épület felújítására, ellenben mi mint önkormányzat a köztulajdonunkban megtartott ingatlanvagyonnal nagyszerűen tudunk majd vállalkozni, és ezzel annyi pénzt fogunk keresni, hogy minden problémát meg tudunk majd oldani.
E koncepcióval több problémám is van.
Ugyanis az önkormányzati tulajdon bármennyire is valóságos tulajdon, mégiscsak köztulajdon, és a köztulajdon elsődlegességére épített gazdaságpolitika még sehol sem volt sikeres, hogy úgy mondjam: maga az önkormányzati rendszer is éppen a köztulajdon elsődlegességére épített gazdasági-politikai rendszer romjain jött létre. Az önkormányzat vállalkozási lehetőségeinek kemény korlátokat szab a törvényben meghatározott önkormányzati feladatok ellátásának kötelezettsége: emiatt az önkormányzat a legértékesebb vagyonát nem kockáztathatja a piaci vállalkozások területén. Azt is látnunk kell, hogy éppen a már említett, a köztulajdon elsődlegességére épített gazdaság összeomlása miatt a privatizáció korát éljük. Miért éppen a bérlők jó részét kellene megfosztanunk a tulajdonossá válás lehetőségétől? A lakosság egy része ugyanis mindenáron (értsd: saját kockázatára is) tulajdonos kíván lenni. Elfogadhatatlan, hogy az alapvetően progresszív tulajdonossá válási igényeknek ellenálljunk.
Megjegyzem, ez idő szerint nem tudom pontosan, hogy polgáraink mekkora hányada óhajtja mindenáron megvenni a lakását. Jó lett volna ezt a döntés előtt tudni, hisz a szociális bizottság megrendelésére már készül is egy jelentős közvélemény-kutatás, melynek eredménye 4-5 hét múlva már ismert lesz. Sajnos a képviselő-testület nem várt a döntéssel, igaz, a döntés elhalasztása a bizonytalanságot tartja fenn. Mégis, nem lett volna haszontalan a közvélemény-kutatás eredményének – a lakosság véleményének – megismerése. Természetesen a közvélemény-kutatás nem kizárólagos eszköze a lakosság véleménye megismerésének, a magam tapasztalatai alapján állíthatom, hogy a téma körüli véleménycserék jelentősen hozzájárultak nézeteim kikristályosodásához.
A lakossággal folytatott eddigi eszmecserék arról győztek meg, hogy célszerűbb, ha figyelembe vesszük mind korunk követelményeit, mind pedig az érintett lakók igényeit. Korunk követelményének tekintem a privatizációs lehetőségek kitágítását, és ez az érintett lakók igényeinek is jobban megfelel. A privatizációs lehetőségek kihasználásának, kiszélesítésének csak a fizetőképes kereslet szab határt, ennek keretei között az önkormányzat bevételei jelentősen emelhetők, a bevételek terhére pedig jó néhány elmaradt felújítás elvégeztethető. Különösen így lehet ez akkor, ha a privatizációt a nem lakás céljára szolgáló helyiségekre, üzletekre is kiterjesztjük. Így kielégíthető mindazok igénye, akik tulajdonossá kívánnak válni, és kielégíthetőek azok igényei is, akik bérlőkként kívánnak jobb állapotú lakóépületekben élni.
Az ingatlanvagyon nagyobb részének eladása esetén az önkormányzat ingatlanfenntartási-ingatlankezelési terhei is jelentősen csökkennének. A lakosság ellentétes érdekcsoportjainak egyaránt megfelelő megoldás ez. A privatizáció kiszélesítésének hosszú távú hatása pedig valódi létkérdés az önkormányzat jövője szempontjából. Mind az országos, mind a helyi szintű privatizáció alapvető célja a valódi tulajdonosok széles rétegének megteremtése és a gazdaság fellendítése. A valódi tulajdonosok a gazdaság fellendülése után a helyi adó fizetésére is képes polgárok lesznek. Az adófizetés s ezen belül a helyi adó fizetése vezet a polgárokat kiszolgáló, szolgáltató jellegű helyi hatalom megteremtéséhez, megszilárdulásához; a demokratikus viszonyok között az adófizető állampolgárok közössége az, amely kétségbevonhatatlan joggal kérheti képviselőitől számon, hogy mire fordítják a köz céljaira adózott forintjaikat. Ők azok, akik ellenőrizhetnek, és ellenszolgáltatást akarhatnak a pénzükért a törvény keretei között, így van ez valamennyi fejlett demokratikus országban, és hiszem, hogy a mi utunknak is erre kell vezetnie. Ezen az úton csak akkor járhatunk sikeresen, ha valamennyien megszabadulunk a közélet szereplőit oly sokszor hevítő, az elmúlt évtizedekből jól ismert küldetéstudattól, s egyszer és mindenkorra tudomásul vesszük, hogy akarata ellenére egyetlen ember sem tehető boldoggá. Nem lehetünk népboldogítók se a többségre, se a kisebbségre hivatkozva.
Biztos vagyok abban, hogy kiváltképp önkormányzati szinten csak az lehet a demokratikus működés záloga, ha minden kérdésben folyamatos érdekegyeztetést, véleménycserét folytatunk az adott ügyben közvetlenül érdekeltekkel és ellenérdekeltekkel, és ennek során alakítjuk ki azt a közös nevezőt, amely mind a többség, mind a kisebbség számára még elfogadható.
Ez az eljárás sok türelmet és időt kíván minden érdekelttől, azonban meggyőződésem, hogy csak ez az út járható, ha mégoly nehezen is, mert a többi út sehová sem vezet.
Hivatkozott cikkek
- Önkormányzat [7]