Skip to main content

Ártatlan csúsztatások

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Lakásvita


Seiler Tibor írása számomra alapvetően két kérdést vet fel: egy általánosat és egy konkrétat.

Az általános kérdés: „Milyen önkormányzatot akarunk? Vállalkozó-gondoskodó és atyáskodó önkormányzatot, vagy olyat, amely a polgárok aktív véleménynyilvánítása, beleszólása és ellenőrzése mellett közigazgat és szolgáltat?” A felvetett kérdés – az én olvasatomban – új megfogalmazásban a régi dilemma: vajon az állam – és ebben az összefüggésben nincs okunk különbséget tenni központi és helyi közhatalom között – csak „éjjeliőr” legyen-e, vagy ennél több. A Seiler sugallta válasz, mely szerint az önkormányzat közigazgasson és szolgáltasson, számomra nem egyértelmű. A dolog azon múlik, mit értünk ebben az esetben azon, hogy „közigazgatás és szolgáltatás”. A közigazgatás ugyanis – az én értelmezésem szerint – az állampolgárok jogaira és kötelességeire vonatkozó törvények érvényesítése, lényegében érdemi döntések nélkül. (Az érdemi döntések ugyanis a törvényhozóktól származnak.) No mármost, ha a törvényeket „éjjeliőr” koncepció szerint hozzák, akkor Seiler az ilyen közhatalmi szerepet támogatja. Ha azonban a törvényeket a „jóléti állam”-koncepció szerint hozzák, akkor Seiler a „gondoskodó önkormányzat” mellett foglal állást. Itt azt is meg kell jegyeznem, hogy szerzőnk – nyilván nem megtévesztő szándékkal, de – többszörösen csúsztat, hiszen a gondoskodás nem szükségképpen atyáskodás, és ugyancsak nem szükségképpen jár együtt vállalkozással, tehát a „gondoskodás”, az „atyáskodás” és a „vállalkozás” nemcsak együtt választható magatartási szabály. Hasonló a helyzet a „szolgáltatás” értelmezési tartományával is. Azt kell mondanom tehát, hogy voltaképpen írása alapján nem ismertük meg a polgármester álláspontját ebben a fontos kérdésben.

A magam részéről úgy gondolom, hogy az elmúlt 200 év tanúsága szerint sem a tiszta „éjjeliőr” szerep, sem a minden határon túl való „gondoskodás” nem szerencsés választás a közhatalom számára. A feladat a gondoskodás mértékének és módszerének helyes megválasztása. Erről azonban egy ilyen reflexió keretében nem tudok többet mondani.

Itt még egy félig végiggondolt megfogalmazás kíván megjegyzést. Seiler írása végén azt olvassuk, hogy utunkon „csak akkor járhatunk sikeresen, ha valamennyien megszabadulunk a közélet szereplőit oly sokszor hevítő, az elmúlt évtizedekből jól ismert küldetéstudattól”.

Az Értelmező Szótár szerint a „küldetés” első jelentése: „(Hivatalos jellegű) megbízatás valamely feladat elvégzésére”; második jelentése: „Elhivatottság, hivatás.” Nem hiszem, hogy szerzőnk ilyen értelmű küldetésének ne lenne tudatában. Azt persze helyesen állapítja meg, hogy „akarata ellenére egyetlen ember sem tehető boldoggá”, és ilyen erőszakos boldogításra senkit, semmiféle küldetéstudat sem jogosíthat fel.

A konkrét kérdés, amit Seiler írása felvet – kissé élesítve az ő megfogalmazását – így tehető fel: helyes-e, ha itt és most Budapesten, a 90-es évek elején, az önkormányzatok a piaci ár töredékéért eladják a tulajdonukban lévő bérlakásokat a benne lakóknak. Ezt a kérdést erkölcsi („igazságtételi”) vagy elvi közgazdasági szempontból nagyon nehéz helyesen megválaszolni. A gyakorlati politika számára azonban – úgy gondolom – egyértelmű a válasz. A mai helyzetben, amikor az emberek bizalmatlanok a politikai hatalom iránt, és meglehetősen csalódottak mind az új kormányban, mind az új önkormányzatokban, Seilerrel egyetértve vallom: „elfogadhatatlan, hogy az alapvetően progresszív tulajdonossá válási igényeknek ellenálljunk.” Ez azonban – és bizonyára ebben is egyetért velem a polgármester – nem jelentheti azt, hogy az önkormányzat „éjjeliőr” módjára magára hagyja azokat a polgárokat, akiknek fejükre szakad a – már tulajdonukban lévő – födém, és nincs pénzük a helyreállításra. (A közbelépés persze nemcsak segélyként képzelhető el, hanem úgy is, hogy az önkormányzat az átvállalt költségeknek megfelelő tulajdonrészt rátáblázza az ingatlanra, és így újra – valamilyen mértékben – tulajdonossá válik, de most már az érdekelt állampolgárral egyetértésben, sőt az ő kifejezett kérésére.)












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon