A népjóléti miniszter rendelete a hajléktalangondozó intézményekről.
1989 elején, amikor hat vállalkozni kész barátommal létrehoztuk a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottságot, egyik legfőbb célunk volt, hogy a magyar szociális rendszer nézzen szembe az – akkor felgyorsuló – szociális válságjelenségekkel, köztük a hajléktalansággal, s elhallgatás helyett nevezze nevén a problémát, építse be segítő-ellátó rendszerébe.
Ez a rendelet áttörésnek is tekinthető, mert – ha lassan is született – végre beemeli a jogalkotásba a hajléktalankérdést. Leegyszerűsítve, nem tesz mást, mint 16 paragrafusban leírja, hogy mi az az éjjeli menedékhely, nappali melegedő, utcai gondozószolgálat vagy népkonyha. Hogy ez miért fontos, miért van értelme? Mert ahol a pénzt, a támogatásokat osztják, ott legalább azt tudni akarják, hogy mi is az az intézmény, amelyik a pénzt kapja. Szakmailag is indokolt annak kimondása, hogy még egy éjjeli menedékhely is legyen fűthető, lehessen tisztálkodni, mosni, s legyen ingyenes. A rendeletalkotók mértéktartását dicséri, hogy nem törekedtek túlszabályozásra, éppen csak a legszükségesebb, a szakma által is támogatott feltételeket fogalmazták meg. Az elmúlt években létrejött hajléktalansegítő bázisok sokféleségéből is adódik, hogy szerencsére itt semmi különbséget nem tesznek egyházi, önkormányzati, alapítványi és egyéb szervezetek között. Amikor két éve létrehoztuk a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai menhelyét, majd megnyitottuk a Hajléktalan Irodát, létrehoztuk a Hajléktalanok Gondozási Központját, és a Szetával megnyílt a Kivert Asszonyok Háza, még nem tudtuk (más segítő szervezetek sem), hogy amit csinálunk, azt majd rendeletbe foglalják. Annál meglepőbb volt, hogy ugyanezekre a tevékenységekre milyen kurtán-furcsán utasították el pályázatainkat tavaly ott, ahol a rendeletszerkesztők működésiszabály-mintáinkat böngészgették (lásd erről Beszélő, 1991. július 6.).
Csupán két – s nem is lényegtelen – szépséghibája van e rendeletnek. Az egyik, hogy bizony a hajléktalanokról nem, csak az intézményekről szól. Még azt is elfelejtették leírni, kiket kell a szöveg szerint hajléktalannak tekinteni. Márpedig így bármikor megkérdőjelezhető az ilyen intézmények tevékenysége. Nem egészen világos, hogy valójában kikkel is foglalkoznak. A meghatározás az lehetne például, hogy „hajléktalan az a magyar állampolgár, aki állandó lakcímmel (illetőséggel) nem rendelkezik, vagy nincs rendszeres, biztonságos, életvitelszerű tartózkodásra alkalmas lakhatási lehetősége, vagy lakása elemi csapás, avultság stb. következtében megszűnt, illetve lakóhelyére fizikai vagy mentális veszélyeztetettsége miatt időlegesen nem térhet vissza”.
Ezzel a rendelettel az intézmények talán igen, a hajléktalanok azonban biztosan nem kaptak még helyet a hazai szociális ellátó rendszerben. Bármilyen jogszerű segélyezésük, egészségügyi és társadalombiztosítási ellátásuk, választójoguk stb. valójában ez mind-mind megoldatlan, s a segítő szervezetek folyamatos bűvészmutatványai ezt a hiányt nem képesek pótolni. A másik szépséghibája a rendeletnek, hogy még egy egészen minimális ellátási szintet sem sorol a kötelező alapellátás körébe, s nem biztosít ezekhez normatív támogatást, bár a tervezet ezt még tartalmazta. Sőt éppen ez lett volna az értelme az egész rendeletalkotásnak. Ezt most a minisztérium nem tudta (akarta?) elérni. Talán majd jövőre. Addig „a fenntartó… állami támogatást igényelhet”. Hogy kap-e, azt majd valahol eldöntik.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]