Különvélemény a modernizáció útjáról
Hová mész, elvtársam, velem együtt? És honnan megyünk oda, ahova?
A kérdésre általában ideológiai választ szoktunk adni, többnyire agitpropos színvonalon. Ahonnan indultunk, azt a rendszert saját maga még úgy mutatta be, mint szocializmust. Most az új rendszer ugyanezt úgy mutatja be, mint szocializmust. Tartok tőle, hogy a két rendszemek nem ez az egyetlen hasonlatossága egymáshoz.
Igaz, az előző rendszer ideológusai ehhez még hozzátették, hogy e szocializmussal a társadalom a történelem előtti bolyongásából kitalált a történelem igaz útjára. Az új rendszernek meg, mielőtt majd kifejtené magából a fércet, az ideológusai azt fejtik ki, hogy azzal a bizonyos szocializmussal a társadalom történelmen kívüli bolyongásba keveredett, ahonnan most talál vissza a történelem igaz útjára. Amiben megint csak egybecseng, hogy az előző rendszer tekintetében, attól függően kell rajongást, illetve utálatot érezni, hogy a történelem igaz útjához képest hol terül el.
Az előző rendszer ideológusai megannyiszor úgy írták le a rendszer radikális felváltását valami mással, mint a kapitalizmus restaurálását. Az új rendszer ideológusai pedig megannyiszor rámutatnak, hogy most éppen ezzel vagyunk elfoglalva.
A két ideológia tökéletes összhangja olyan betonfal, amelyre éppoly hálás feladat volt ráhányni a borsaját azoknak a gazdaságpszichológiai érveknek, amelyekkel a Valóság 1991. októberi számában azt próbáltam bizonyítani, hogy az összeomlott rendszer nem írható le szocializmusként, mint amilyen ígéretes most előállnom azzal a különvéleménnyel, mely szerint a kialakítandó új rendszer sem írható le kapitalizmusként.
Azt hiszem, hogy szocializmusnak és kapitalizmusnak a szembeállítása egy olyan gazdasági-társadalmi rendszernek volt a jellegzetes ideológiai (régen így mondtuk volna) felépítménye, amely nyers- és feldolgozott anyaggal és energiával folytatott gazdálkodást. Ez a gazdálkodás azonban ma egyre nagyobb súllyal átalakul olyanná, amelynek tárgya elsősorban információ.
Ami az anyaggal való gazdálkodást illeti, ennek képzelni sem lehetne jobban megfeleltethető rendszert, mint a piaci. Az energiagazdálkodásnak ugyanígy feleltethető meg egy másik ideális modell: a klasszikus nagyüzemé, ahol egyetlen gőzgép állítja elő az energiát, és azt egy transzmissziós rendszer osztja el minden egyes műhelybe, a műhelyen belül pedig minden egyes géphez. Itt az összefüggés az, hogy ha az egyik alrendszernek jut az energiából, akkor nemhogy ezáltal másoknak kevesebb jutna, hanem ellenkezőleg, a rendszer egyensúlyban tartása megköveteli, hogy egyidejűleg más alrendszerek is részesedjenek. S annak, amit az alrendszer kap, az ellentételezése nem úgy történik, hogy cserébe adnia is kell valamit, hanem úgy, hogy aki elfogadja a központtól az energiát, amellyel eszközöket tud mozgósítani, az elfogadja hozzá a célokat is, amelyeket a központ a maga terveinek megfelelően alakít ki, és ugyanazon transzmissziós struktúra mentén oszt szét a műhelyek, azon belül pedig az egyes gépek között.
A szocialisták a gazdálkodásnak ezt a tervszerű nagyüzemi modelljét akarták össztársadalmi méretarányban érvényre juttatni. Ellenfeleik azután egy időben azt hozták fel ezzel a sémával szemben, hogy a technikai fejlődés nyomán már egyetlen nagyüzem méretarányában is érvényét veszti, miután feltalálták a villanymotort. A gőzgéptől eltérően a villanymotor lehetővé tette, hogy az energiát egymástól független munkagépekhez közvetlenül csatlakoztassák. Az egyes gépek kezelői ekképpen az energiával ugyanúgy gazdálkodhatnak egyéni belátásuk és ügyességük szerint, mint a piacon beszerezhető anyaggal, miközben gazdálkodói érdemeik még a nagyüzemen belül is egyénileg számon tarthatók és díjazhatók.
Akárhogyan van is mármost, e két modell vetélkedésével az anyag-, illetve az energiagazdálkodás logikáján belül vagyunk.
Közben azonban nyugatra vagy jóval távolabbi keletre attól a földrajzi övezettől, ahol ennek a vetélkedésnek a jegyében telt el a XX. század, egyre nagyobb tért hódít az információgazdálkodás.
Persze, anyaggazdálkodáson felnevelt mentalitásunk az információgazdálkodásban esetleg nem lát semmi problémát. Ha valakinek a raktárából elhozok egy számítógépet és tíz lemezt, neki annyival kevesebbje lesz, s ezért úgy érzem, pénzbeli kompenzációval tartozom. De ha a magam lemezeire a magam gépén átmásolom az ő információit, neki semmivel sem marad ezekből kevesebb, tehát az érzésem az, hogy tulajdonképpen nem tartozom semmivel.
És mégis: ma 200 forint sem szükséges, hogy megvásároljak egy komputerlemezt, melyre azután ráírhatom a magam információit – de esetleg 200-szor 200 forint sem elégséges, hogy megvásároljak egy információt, melyet ráírhatok a magam lemezére.
Az energiagazdálkodás fogalmi és intézményi keretében maradva esetleg ugyanígy nem fogunk problémát találni az információgazdálkodásban. Ha azt akarom, hogy saját munkagépem egy központi kazán energiakészletéből részesedjék, érdekelt vagyok abban, hogy figyeljek a központ előírásaira, nehogy a kazán felrobbanjon attól, hogy rosszkor vagy rossz helyen nyitom meg a csapját. Ha viszont egy központi memória információkészletét akarom a magam gépe számára megcsapolni, nem kell ügyelnem semmilyen koordináló megszorításra, mert ennek a tárolónak az egyensúlyát akkor sem fenyegetné a hirtelen támadó űr veszélye, ha akár az összes tárolt információt egyszerre lehívnám belőle.
És mégis. Ha van például egy URH-telefonom, akkor az információforgalmazásnak merőben más eszköze van a birtokomban attól függően, vajon vételkörzetén belül egyetlen-e ez a készülék, vagy van még néhány, netán mindenkinek van, akivel valaha is a kritikus távolságon belül ezen az úton akarok érintkezésbe lépni. S maga a forgalmazott információ is e különös jószág természetéből adódóan megváltozhat attól függően, hogy hányan férnek hozzá s hogy kicsodák. Az az információ, amelynek monopolizált birtokában az Egyesült Államok atombombát tudott gyártani, nem ugyanaz, mint lett, amikor már a Szovjetunió is birtokolta. S amikor egy papíron ezt olvasom: „Én írok levelet Magának”, akkor merőben mást jelent olvasmányom, ha kedvesem küldte nekem, mint ha Tatjána Anyeginnek. Ezért az információnak ezeket a meghatározóit a rendszernek valahogyan nyilván kell tartania, méghozzá úgy, hogy a rendszer minden alkotórésze tekintettel legyen a nyilvántartásra.
Az a „szocialista” kísérlet, hogy ez a szabályozás a modern információs hálózatban úgy történjen, hogy a központ csak általa preparált információt engedjen eljutni az egyes felhasználókhoz, nem bizonyult sikeres megoldásnak. Kár volna azonban ebből egy olyan modell sikerére tippelni, amelyben az információ sorsát az határozná meg, hogy egy árverésen ki mennyi pénzt kínál érte. Nem valószínű, hogy ha túllicitálom Anyegint, akkor Tatjána majd nekem küldi el azt a bizonyos levelet. Még kevésbé látszik értelmes feltevésnek, hogy ha a Szovjetunió 1945 őszén megfelelő árajánlattal áll elő, akkor az USA megosztja vele az atomtitkot.
S eddig még csak azokról a feltételekről volt szó, amelyek meghatározzák, hogy valaki átvehet-e információt. Vajon milyen feltételektől függ, hogy átadhat-e információt annak a rendszernek a központjába, amely elsősorban ezzel, nem pedig anyaggal vagy energiával gazdálkodik. Az információgazdálkodáshoz ennek a szabályozása is hozzátartozik, minthogy a központ által tárolt információ nemcsak leolvassa, hogy milyen folyamatok mentek már végbe a rendszerben, hanem előírja, hogy milyenek menjenek még végbe benne.
Vajon egyetlen instancia monopóliuma legyen-e a rendszeren belül, hogy ilyen információkat kibocsáthasson, vagy mindenki egyenlő eséllyel szállhasson versenybe azért, hogy meghatározhassa, milyen fejlemények következzenek be a rendszerben? Ez a kérdés általában mint ideológiai-politikai szokott felmerülni, például mint a „diktatúra vagy demokrácia” kérdése, holott a XX. században már egyre inkább a gazdálkodás veti fel. Csak éppen nem az anyagi és nem is az energetikai erőforrásokkal való, hanem információgazdálkodás az, amelynek számára itt valóságos dilemmáról van szó. A fentebb hivatkozott Valóság-cikk azokkal a kísérletekkel foglalkozott, amelyekkel a totális államok e dilemmát egymással ellentétes irányban próbálták eldönteni: a fasiszta és a nemzetiszocialista államok a verseny, a bolsevik típusúak pedig a monopólium javára. Miközben politikailag tekintve – trivialitás – mindkettő egyaránt diktatúra volt.
A totális államok kísérletének csődje bebizonyította, hogy az információgazdálkodást sem tökéletes monopólium, sem tökéletes verseny nem szabályozhatja.
Az információgazdálkodás kulcskérdése: hogyan lehet azonosítani azokat, akik egymással felcserélhető módon kapcsolódhatnak be meghatározott információforgalomba, megkülönböztetve őket azoktól, akik nem? Mármost a monopólium azt teszi lehetetlenné, hogy hordozójának a felcserélhetőségével számoljunk, a verseny pedig azt, hogy a benne részt vevők bármelyikét a többitől megkülönböztessük. A megkülönböztetés bármikor azzal járhatna, hogy kárvallottját valamilyen embargóval sújtják, vagy haszonélvezői védővámot alkalmaznak a többiekkel szemben. Az árut keresők vagy az árut kínálók versenye mindenképpen károsodnék. A felcserélhetőség számon tartása pedig bármikor azt eredményezhetné, hogy rá hivatkozva igényt lehetne formálni a tervező hatalom hordozójának tényleges felcserélésére – ekkor a monopólium károsodna.
Agitpropos szövegek azokról a társadalmakról szólva, amelyek az Elbától nyugatra előrehaladtak a XX. század második felére szabott modernizációs feladatnak a megoldásában, egy racionális információgazdálkodás feltételeinek a megteremtésében, olyan kitartóan ismételték nekünk, hogy a lényeget tekintve ezek változatlanul olyanok, amilyennek száz évvel korábban a kapitalizmus berendezkedett, hogy elhittük nekik: kapitalizmusról van szó.
Holott ezeknek a társadalmaknak a formációját a kapitalizmustól megkülönbözteti az a tendencia, hogy az anyagi erőforrások növekvő részét humán erőforrások előállítására fordítják. Például a nemzeti össztermék egyre nagyobb hányadát fordítják képzésre, sőt a második világháború utáni rekonstrukció befejezésétől fogva egyszerűen a lakosság fogyasztására, és növekszik más – mezőgazdasági és ipari – tevékenységgel szemben a szolgáltatások, ezen belül pedig a nem anyagi szolgáltatások részaránya. Nem anyagi szolgáltatás, fogyasztás, képzés közös jellemzője, hogy olyan ráfordításokat igényelnek, amelyek nyomán nem újabb termék áll elő, hanem emberek valamilyen új alakzata.
E humán ráfordítások egy szigorú kapitalista gazdaság kritériumai szerint kifejezetten ésszerűtleneknek látszanak. Úgy tűnik, indokoltságukat legfeljebb gazdaságon kívüli megfontolásokból meríthetik: ha nem „az emberről való szocialista gondoskodás” motívumaiból, akkor a keresztényi szeretet kegyes érzéseiből, egy nemzeti romantika szolidaritási buzgalmából, mecénások úri gesztusából. Máskor a gazdasági jelenség a maga egészében nem látszik többnek, mint egy úri vagy azt utánzó gesztusnak: például amikor egyre gyakrabban kerül sor olyan vásárlásokra, amelyeket nem (vagy legalábbis nem kizárólag) az motivál, hogy az embernek szüksége van a megvásárolt árura, hanem hogy a beszerzett frizsider, autó, mosógép, tv, újabban képmagnó, személyi számítógép vagy más tartós fogyasztási cikk által a „státusát szimbolizálja”: magát azonosítja mint olyant, akit másokhoz hasonlít, hogy neki is megvan, ami azoknak, akikkel együtt e javak kitüntetik őt azokkal szemben, akiknek viszont nincsenek meg.
A társadalmi identitásnak ilyen markáns megjelölésére nemcsak az egyénnek van szüksége, hogy – vélhetnők – holmi sznob hajlamát kövesse, hanem az egész rendszernek, amely információgazdálkodást folytat, s csak így tudja pontosan számon tartani, mit jelent az információ, amelyet például ekképpen azonosított személyek, csoportok, kultúrák küldenek és fogadnak. S általában megállapítható, hogy amikor az anyagi erőforrások növekvő részét humán erőforrások előállítására fordítják, ez az információgazdálkodás feltételei mellett a legésszerűbben gazdaságos ráfordítás lehet, amennyiben az embert mint azt a sajátos szerszámot termeli meg, amely nélkül ilyen gazdálkodás nem folytatható.
Képzeljük el mármost mindennek fényében azt a rendszerváltást, amely egy olyan szocializmusról, mely a XIX. században elképzelt helyett megvalósult, elvezetne egy olyan kapitalizmushoz, melyet a XIX. században megvalósult nyomán elképzelünk. A lépés, amelyet tettünk, olyan nagy volna, hogy igazolná a nagy erőfeszítéseket kísérő nagy izomlázak gyötrelmeit.
Egy ennek nyomán megvalósuló piacgazdaságban a nyers- és a feldolgozott anyaggal való gazdálkodásunk éppoly racionálissá válna, mint az Elbától nyugatra elterülő térségekben volt száz évvel ezelőtt. Eközben az anyagi eszközöknek egyre csökkentenék azt a részét, amelyet humán beruházás céljaira fordítanak, s a rendszerváltásnak még távlati terveiben sem szerepelne olyan elgondolás, hogyan lehetne ezen az irányzaton a nemzetközi modernizációs tendenciának megfelelően változtatni.
S a XX. század végi modernizációnak a térségeitől, ahol a nemzetek egy információgazdálkodás racionálissá tételében haladnak előre, éppoly messze volnánk, mint mielőtt útnak eredtünk.
Quo vadis, tovaris?
- Esszé [6]